Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete
Oblomov-apokrif
Amikor Ilja Iljics Oblomov - a sztarec és a jó Stolcz kitartó unszolásának engedve - végre hazautazott Oblomovkába, a kocsi bőrernyője alatti rekkenő melegben különös álmot látott. Valami antikvárius mutogatott neki rajzokat és metszeteket: Tóbiásokat, félkönyökre ereszkedett angyalokat, elnyílt ajkú álmodókat, s az árus kövérkés arca mindannyiszor, hogy Oblomov újabb lapot tartott a szeme elé a bántó félhomályban, elvált önmagától, hogy aztán igen lassan és mindig másképpen, de másként is ugyanolyanként kússzon vissza a helyére, a hosszú, csapzott-göndör haj keretezte koponya felszínére. Ilja Iljics felnyögött és felébredt, s váratlanul eszébe jutott a jó Stolcz és a drága Olga vitája, mely akörül folyt, hogy vajon az élet álom-e, s az álom talán halál. Olgának tetszettek a metaforák, Stolcznak viszont nem, bár azt elismerte, mert művelt és világot járt ember volt, hogy akad egy nyelv, mely bizonyíthatja a drága hölgy által oly nagyon megkedvelt állítást: egy különös nyelv, melyben a három szó tengelyében álló azonos, lágyan alattomos hang, az „l” valóban bizarr hidat feszít a rokonítani vágyott fogalmak közé. Oblomov akkor azt mondta, az élet élet, a halál halál, az álom álom, ami külön vált, azt külön kell hagyni, ami összetartozik, azt közelíteni kell engedni. Most nézte a kocsi poros ablakát, s zavarba jőve elvörösödött az emléktől: milyen kategorikusan szólt bele a vitába, milyen határozott is volt, akkor.
Aztán ismét langyos, „kellemes zsibbadás futott végig tagjain, s érzékeit megérintette az álom párája, ahogy a víz felszínét lepi be az első félénk fagyok párája; még egy perc és a tudata elszáll isten tudja, hová, de Ilja Iljics hirtelen fölriadt, és kinyitotta a szemét.” A szendergésből éppen iménti álma rángatta vissza: a hollandi ruhás ócskás ismétlődően azonos és mégis folyton más arca, és az a furcsán szúrós, de meg egyszersmind vattás tekintet, amellyel őt vizsgálta, a rajzokat néztében. Oblomov nem értette, mit akarhat tőle az éberlétbe fölétolakodó álom, csak azt tudta, vissza kell utasítania, meg kell neki tiltania, hogy valami módon a lelkiismeretéhez férkőzhessen, hiszen a nagy válságon, léte csődjének beismerésén már rég és gyógyultan túlesett. Igen, az a tavaly látott vándorkomédiás segített rajta. Míg őt meg nem ismerte, delente úgy ébredt, mintha savat cseppentettek volna s szívére. S mindig és untig ugyanaz a kérdés tolult elé:
„Miért vagyok ilyen?…, és fejét megint a takaró alá dugta. - Miért, de igazán?
Miután hasztalan kereste azt az ellenséges erőt, amely megakadályozta, hogy úgy éljen, ahogy kell, ahogyan ”mások” élnek, nagyot sóhajtott, behunyta szemét, s az álom néhány perc múlva lassacskán megint béklyóba kezdte verni érzékeit.”
Mindez addig a napig tartott, melyen Zahar egy hirdetményt nem dugott Ilja Iljics orra alá: a szomszéd ház udvarán álló színben idegenből jött mutatványosok különös kunsztokat adnak elő. Oblomov - mintha sugallatot kapott volna - erőt vett magán, s megnézte az előadást. A hodály üres és poros terében a nézők előtt az emelvény közepén egy szegényes ágyon pokróccal betakart sovány figura aludt. A térdéhez tábla támaszkodott. Oblomov elolvasta feliratát: Nézzetek rám, ez elég!
És akkor Ilja Iljics mindent megértett.
Most, a kocsi melegében azonban az öreg, szivacsosan gyűrött arc mintha azt a régi, savas érzést küldte volna újra a szívére, s Ilja Iljics Oblomov szorongani kezdett. „… Érdekes volna tudni …mitől vagyok én … ilyen? - suttogott … A szeme lecsukódott. - Igen, mitől? … Ez bizonyára … attól van… - erőlködött, hogy kimondja, de nem sikerült.
Gondolatai végül is nem jutottak el az okok felismeréséig; nyelve és ajka a szó közepén egy pillanat alatt megmeredt, szája félig nyitva maradt. Szavak helyett még egy sóhaj hallatszott, s azután egy békésen alvó ember egyenletes horkolása.”
1996