Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

A térről

Swierkiewicz Róbert

Munkáid nagyon sok rétegűek, s ahogy én látom, ezek a rétegek sosem válnak el, hanem egymásba indáznak. Egyszersmind minden mozdulatod rettenetesen személyes. Egyrészt van tehát egy furcsa és erős információ telítettség és kiáradás a munkáidban, ugyanakkor pedig nagyon erős a koncentráció önmagadra.

Tulajdonképpen először megtervezem a munkáimat, aztán pedig felszabadítom magam. Igyekszem minél gátlástalanabbul bánni az eszközeimmel, amiket birtokolok és azokkal, amik egyáltalán valahol a tudatomban léteznek. A másik, ami még ezeket a rétegeket illeti, hogy nagyon sok munkám hosszú ideig készül. Vannak olyanok, amelyek évekig, s közben folyamatosan változtatom őket, amíg úgy nem érzem, hogy végére értem a dolognak. Tehát emiatt van ez a rétegeződés. Másrészről, hogyha nagyon spontán, rövid idő alatt hozom létre a dolgot, akkor előre megtervezem, de akkor is megtörténhet olyasmi, amire nem számítok és azt szintén beiktatom a munkába. Ez történt a Duna-képeknél is. Valamit leírtam, de végül, utólag bagatellnek tűnik a dolog, hogy én másként terveztem el a képek festését. Mondjuk folyamatában nagyon hasonlóan, mint ahogy le van írva, ugyanakkor pedig az iszap töredezettségére nem számítottam és ez befolyásolta aztán a képeket a puszta létezésével.

Nem is a véletlen szerepére gondolok, hanem arra, hogy amíg nem voltál Indiában, a munkáid addig is egyfajta, totalitásra törő gondolkodásmódot sugalltak. Én értem, hogy megtervezed a dolgokat, de tudatos forma–e vajon a kultúrák örök összetalálkoztatása is vagy ez egyszerűen csak alkati kérdés? Azért is kérdezem ezt, mert ha a nagyon korai képeidre gondolok, például az Ady-maszkra vagy az Ady-sorozatra, már ott is feltűnik egy expanzionista gondolkodás.

Ez egy furcsa szituációt jelöl ki. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy ez a dolog hogyan alakul. Nem tudom pontosan megmondani, hogy ez kívülről jövő vagy pedig eleve belülről táplálkozó dolog. Ha konvencionálisan próbálom megfogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy folyton várni kell az inspirációra, egy olyan löketre, aminek a révén az ember totálisan tud hozzányúlni ahhoz a tárgyhoz, amiről szó van, és pontosan abban a pillanatban, amikor a legteljesebben kifejeződik a dolog. Mindenesetre megszoktam várni, vagy addig őrjöngök magamban, amíg ki nem jön az, amire azt tudom mondani, hogy ez az, amit kerestem. Mintha a belső feszültségnek és a külső nyomás hatásának az egybe eséséről lenne szó. Mintha két prés közé szorulva vagy szorítva lenne az ember, és abból jönne ki a sűrítmény, amiről pontosan szó van. Én soha ilyen értelemben nem is gondolkodtam azon, hogy ennek most nyugathoz vagy kelethez van-e köze. Valamennyire igyekeztem mindig az ösztöneimre hallgatni. Ami a másik részét érinti a dolognak: India előtt is ugyanúgy vonzódtam a bizonyos értelemben teljesen hagyományos, tehát elemi dolgokhoz. India után persze jobban vonzódom ezekhez és jobban látom ezeknek az erejét. Pusztán erről van szó. Persze az, ami keleten valami mágikus, mély vagy teljesen elemi, az az itthoni vagy európai szisztémában úgy működik, mintha egy hűtőházba vagy frizsiderbe kerülne. Indiában pedig kint van a szabad levegőn. Ennyi a különbség.

Mitől hűl itt le?

Mert a műfajok itt el vannak különítve egymástól. Egy dél-indiai tánc teljesen komplex, összetett dolog, abban minden fajta művészeti ág részt vesz. A szín, a mozgás, a zene, a hang, szóval minden teljesen együtt van, együtt mozog. A tevékenységeknek olyan összhangja van, ami a művészetet a praktikum felé viszi. Ugyanakkor egy gyönyörűség is. Mondok egy példát. Ha Richard Long kiállít egy teremben egy kőhalmot, az teljesen ki van emelve a természetes környezetből és átkerül egy steril környezetbe, s csak esztétikai vagy filozófiai szempontból létezik. Indiában pedig azért rakják a fahasábokat a napkorong alakjába, hogy így jobban száradjanak. Ugyanakkor az esztétika és a praktikum teljesen együtt van, együttműködik. Vagy a fűtésre használt tehénszar pogácsákat is milyen szépen megcsinálják az öregasszonyok. Meglapogatják szépen és kis fapálcákkal keresztfűzéssel összefonják és aztán egymásra rakják. A halmok önmagukban is szépek, de ha mondjuk a „jógi” ötven darabot egymás tetejére rakva a fejére emel és úgy gyújtja meg, annak már megint egészen más a jelentése. A mindenséghez való közeledés ilyen fajta módját kellene tulajdonképpen gyakorolnom.

Én, de nyilván azért, mert fogalmam sincs a lényegükről, eléggé gyanakvó vagyok ezekkel a dolgokkal szemben. Az elmúlt néhány évben Magyarországon rengetegen szálltak be a keleti misztikum aprópénzre váltásába. Ha a te példádnál maradunk és elképzeljük, hogy a Vigadó Galériában vagy a Dorottya utcában valaki tíz kiló tehénszart a fejére pakol és meggyújtja, az vajon nem válik-e őrületessé és mulatságossá, de inkább bohóctréfává? Míg ugyanez Indiában, ahol helyi értéke van a dolognak, és ahol egy logikus hagyomány és tradíció veszi körül, ott ez egy normális gesztus.

Persze ez visszataszító lenne. De az én csak a belátásról vagy a megértésről beszélek. Én nem akarom az indiai szellemet vagy egy szubkontinens szellemét ide átplántálni. Szó sincs erről. Eredendően vagyok annyira belátó, hogy ez lehetetlenség. Tulajdonképpen ennek a Kelet kezd - Nyugat befejez kiállításnak az volt az értelme, hogy egy racionális belátással prezentálni igyekezzem az ember valóságos lényegének az elvesztését. Én nem gondolom azt, hogy a hagyományokhoz a nosztalgia közel eső dolog, és a tradíciókat rációval és gyakorlattal vissza lehet állítani, hiszen egy technokrata világban élünk. Másrészt pedig annyira elsődlegesen a pénz mozgatja ezeket a dolgokat, hogy mindenképpen a vesztésre állítja az embert. Ez tőlem csak egy belátás, ez ugyanolyan élmény volt számomra, mint az, hogy Madrasban voltam 3 hónapig és egy pálmatetős padlástérben éltünk, mint ahogyan Gauguin Tahitin. Pedig ez egy nagy város, de mégis azt érezhettem, hogy abba az elemi világba, amiben léteztem, a technika – mint valami szú egy egészséges fába –, behatol és megeszi lassanként azt, ami eredendően szükségeltetik az embernek és a környezetnek. Így gondolom. Nem mondom azt, hogy ha már idáig fejlődött a nyugati civilizáció, akkor vissza lehetne állítani egy módozatot, amivel szemben minden fajta vegyes érzések támadnának az emberben, ami csak rossz lenne egy európai ember számára. Én pusztán úgy gondolom, hogy egy összetett és az emberhez közelebb álló művészetszemlélet létezik másutt a világban, és ez lehet Afrika is vagy akár Ázsia bármely része, mint az, amit kivívtunk magunknak.

Nem képzelhető-e el, hogy a dolog Nyugat-Európában arról szól, hogy a személyiség, a személyesség egyre újabb és újabb képet kap, míg másutt, ahol a természethez ugyan közelebb vannak, ott mégis állandóan a természettel szemben elfoglalt helyről és a nem a személyiségről van szó. Egy tágabb fogalomról, egy tágabb kategóriáról. Nem lehet-e, hogy az európai ember számára fontosabb az önmagával való ismerkedés, s leszámolás - ha az akcionistákat nézzük - mint a természettel, a megfoghatatlan metafizikus erőkkel, ahogy ez, gondolom, keleten meg Afrikában történik.

Igen ez lehetséges. Tulajdonképpen, például, Cézanne életszemlélete is ugyanazt sugallja, mint egy egész szubkontinensé. Ilyen értelemben teljesen helyére tudja önmagát rakni. Ahogy hát nem mozdult el a helyéről. Így gondolom. Ami aztán hamis dolog, ami tulajdonképpen pontosan az üzleti szemlélet vagy a hírnév, vagy az Ego felnövelése végett jön létre, az letörlődik. Lényegtelen, hogy nem tudom melyik galériás, kinek a zsebére játszik. Ezek a dolgok teljesen múlékony ügyek. Bár érdekes, mert értéknövelő szerepe van. Indiában én nem igen találkoztam vele, bár biztosan van galériás világ és vannak festők. Azt akarom csak mondani, hogy ilyen furcsa szellemi áthatások léteznek a világban. Ha lehet a festészet fejlődéséről beszélni és ki vannak jelölve x személyek, akik ilyen értelemben vezető szerephez juthatnak, úgy azok be tudnak nyomulni a legutolsó zugba is. Egy másik égöv alatt élő ember agyába is, és akkor az hasonlót csinál. Végül is oda-vissza hatnak a dolgok és ez nem annyira számottevő, mint az élet ereje, nem annyira számottevő mint az emberi dolgok, ahogyan működnek. Most három olyan művészt látok, akik átfogó látószögben tudják megfogalmazni az embert a valóságos szituációban: Nam June Paik, Christo és Anish Kapoor.

A ’70-es, ’80-as években egészen közvetlen módon nagy hatással jelentkezett munkáidban a költészet. Végül is ismerté az Ady sorozattal lettél. Aztán nagyon jelentős volt a Cummings sorozat. Kérdezhetném azt is, hogy hogyan szelektálsz a hatások között.

Az a helyzet, hogy valóban bizonyos értelemben kiiktathatatlan, hogy valamire ne reagáljon az ember. Nagyon érzékeny voltam egy időben a költészetre. Nagyon szerettem Adyt, nagyon szerettem Cummings-ot, de egy idő óta nem tudok verseket olvasni; mióta elolvastam egy-két politikai verset, egész nagyfokú kiábrándulás vett rajtam erőt. De nem tudok erről sem, meg a szelekcióról, vagy ahogy az imént mondtad, a keleti hatásról sem többet mondani, mert valahogy ehhez a dologhoz én nem tudok teljességgel közel férkőzni. Nem ismerem pontosan a határokat, hogy meddig lehet elmenni a meditációban, meddig lehet jógázni, meddig lehet az elemi létezést tisztelni. Én pusztán csak reagálok ezekre a dolgokra és megpróbálom az összetettségeket reprezentálni. Ennyiben látom én a feladatomat.

Úgy rémlik, neked nincsenek korszakaik. De abban talán mégis van változás, hogy volt egy időszak, amikor mások gondolataira reflektáltál. Ez elmúlt és most valóban közvetlenül reagálsz a világra. Nem a civilizált világra és nem a kelet-nyugatra, hanem az elemekre.

Igen. Még a mai napig is egy kicsit változom, de azt a fajta közvetlen reagálást, ami folyamatosan folyt belőlem, azt én nagyon könnyű feladatnak vélem most már. Ha valaki elkezd egy mondatot és a másiknak be kell fejezni, az könnyű dolog és ugyanakkor jó is, mert mint egy zenemű, létrejöhet egy közösség által. Szóval nagyon szép benne részt venni, de pontosan a könnyűsége, tágassága, hogy mindenki csinálhatja, tehát maga a kreativitás ilyen értelemben valahol lent van. Én ezt a „lentséget”, miután művészetcsinálásról van szó, valahol abszolút értelemben is próbálom megfogalmazni, hogy mennyire szép dolog és egyedül üdvözítő, de a könnyűsége miatt mégis kénytelen vagyok elhagyni. Megpróbálok az elkövetkezőkben abszolút értelmű dolgokat fogalmazni, amik az én számomra legalább azok. Ezeknek a dolgoknak a pontos kvalitását, valamihez való foghatását, vagy a helyüket nem tudom meghatározni. Egyszerűen csak próbálok minél jobban megértetni dolgokat. Nekem nagy öröm volt, hogy a Kiscelli Múzeumban kiállíthattam, és olyan anyagokat használhattam, amiket előzőleg nem tudtam volna, és úgy gondolom, ezeknek az anyagoknak a használatával érthetővé tettem egyesek számára a puszta megjelenésüknek az értelmét és a hatását. És szeretném folytatni. Úgy gondolom, hogy egyre inkább a számok felé fogok elmenni.

A számok mit jelentenek? Kabalisztikus értelemben használod?

Én úgy fogom fel a számokat, ahogy számolunk. A számok mozgását, a változékonyságát akarom használni. A variáció lehetőségét. A kérdésedre visszatérve, hogy nem voltak olyan nagy korszakaim. Én is így gondolom, hogy hiába próbálnék önmagamtól elszakadni, nemigen megy, mert folyton olyan problémákkal foglalkozom, amik már tíz vagy húsz évvel ezelőtt is foglalkoztattak, de most esetleg más szinten vagyok. Ennyi csak a változás. Elő szoktam venni a húsz-harminc éves rajzaimat és megdöbbenek, hogy miként fejlődtem.

Nemcsak a dolog szellemi megnyilatkozásában figyelhető meg, hanem technikailag is, hogy számodra az eszközök egyenrangúak, teljesen egymásba folynak. Nemcsak egyenrangúak, hanem időnként fájdalom nélkül el is tűnnek dolgok.

Az ember egy edénynek tekinthető, amiben már kezdettől fogva bizonyos mennyiségű étel és fűszerek és mindenféle van, és ez fortyog, ameddig el nem fő. Ez bennem kizárja a fejlődés felfelé ívelő vonalát. Én nagyon megértem, amikor valaki egy dologra rááll vagy korszakokat vált és mindig más-más cipőbe lép, és azt mindig hasonló jó minőséggel műveli. Azt is értem, ha valaki nagyon el tud menni az esztétika vagy más dolog felé. Nálam ez kizárt, mert én kénytelen vagyok a belső hangjaimat követni, és azokra válaszolni ilyen vagy olyan eszközzel. Ami számottevő az az, hogy rettenetesen meghatározó a térnek a szerepe, hogy hol vagyok. Ez az utóbbi időben alakult így. Szabadtérben is van elgondolásom. Szeretnék annyira belátóan és szerényen létezni, mint Nagy Balogh János, hogy egy mikrokozmoszban tudjak létezni és elégedjek meg egy akár 15x10 cm-es kis felülettel és egy konyhai térrel. Ennek ellenére mindig kizárhatatlanul működik bennem egy olyan erő, ami másfelé visz el.

A Kiscelli Múzeum nem egy 15x10 cm-es rajzlapocska.

Igen, de szerettem volna megfelelni a tér igényeinek.

Miért gondolod azt, hogy Nagy Balogh módjára szerényen jó lenne eltűnnöd? Miért fontos számodra egy ilyen rejtőzés?

Mindenképpen fontos az ember számára, hogy csendbe legyen, hogy a gondolata is csendbe tudjon zuhanni. Van egy taoista eszme, hogy ha nem mozdulunk, akkor a gondolatok ebben a mozdulatlanságban is hatékonyak lehetnek.

Ezzel szemben áll, amikor terjeszkedni akarsz.

Igen, ilyen értelemben egyenlőségjelet is lehet tenni a 15x10cm és az 500m²között. Az a fontos ebben, hogy hol, mi előtt áll meg az ember, és a megállással szembeni tér mit követel. Ezért olyan szép, hogy olyan sok ember van és mindenki másként lát és másként áll szembe egy-egy felülettel.

1970-től látható a te nyilvános pályád, ami ellenőrizhető, ami kézzel fogható. Ha a saját pályádat összeveted azzal, ami Magyarországon történt a művészetben, akkor, ha metaforának tekintjük a 15x10 cm-es papírt meg az 500 m²-es teret, úgy mi a te viszonyod a magyar művészethez és kiváltképpen a magyar avantgarde-hoz?

1968-ban jöttem fel Pécsről, bár előzőleg is éltem már Budapesten. Azon kívül, mint amit magyar avantgarde-nak neveznek, én nem is tudtam másra figyelni. Más alkotók az én számomra nem voltak soha fontosak. Mégis azt tudom mondani, hogy már eléggé kívülről szemlélem a dolgokat. Nem is nagyon kerestem a magyar avantgarde-ban működő emberek barátságát. A kezdetben Bekével jóban voltam, azután Schaár Erzsébethez is elmentem, mert tetszett, amit csinált. A zártságra szeretnék visszatérni. A magyar avantgarde működése hatékony volt abban az időszakban, amikor meg tudtak nyilvánulni. Azt nem tudom, hogy milyen holdudvara van ennek a szellemi létezésnek, és mi a kisugárzása. Mindenesetre azt tudom csak mondani, hogy én mindig figyelemmel kísértem.

Ha úgy fogalmazol: figyelemmel kísérted, ez távolságot is jelöl.

Igen.

Miből keletkezett ez a distancia? Miért lettél te párhuzamos versenyző?

Igen, én kívülről és vidékről jöttem, nem voltak osztálytársaim a főiskolán.

Miért hagytad ott a főiskolát?

Fizikailag képtelen voltam korongozni. Állandóan tángálódott a kezem közt a köcsög. Érdekes módon, ott a kerámia szakon én tudtam a legjobban tojást mintázni agyagból. Felrakni is fel tudok mindent, de korongozni képtelen vagyok és üveget vágni sem tudok.

Miért nem mentél át egy másik szakra?

Mert akkor együtt voltunk szellemi jó barátságban Tröszter Verával, és elhatároztuk, hogy elmegyünk Lengyelországba tanulni. Aztán ebbôl nem lett semmi, utána pedig már nem akartam főiskolára járni. Amit a főiskolán meg lehetett tanulni, azt a két év alatt megtanultam.

És gondolod, hogy ezért nem kerültél bele a pakliba?

Nem, én valahogy kívül álltam, nem is volt szándékomban együttműködni emberekkel. Mindig dolgoztam, és a munka annyira lekötött. Én azt gondolom, hogy ahová meghívtak, ott részt vettem.

S amikor a 80-as évek elején a Xertox elindult…

Igen, az egy érdekes dolog volt, mert önkéntelenül adódott. Azt hiszem épp te írtad le, hogy szellemi szélcsendben jött. Abban az időben én a Mini Galériát vezettem és folyamatosan kiállításokat szerveztem. Igyekeztem mindig olyan kiállításokat csinálni, melyek valamilyen felhívásra jöttek létre, és ahol mindenki részt vehetett. A zsűrit is mindig úgy válogattam, hogy olyanok legyenek benne, akik nem akarnak mást csinálni, mint azt, hogy létrejöjjön x kiállítás, és pusztán az aláírásukkal ezt segítették. Így ez a dolog önkéntelenül belendült, mint egy lendkerék, ami nem tud leállni, és egyre több jó művész vett részt. Öntörvényű dologként tudott működni akkor, amikor másutt nem voltak hasonló jellegű kiállítások. Azt is lehet mondani, hogy ez a módszer a mail art-ból jött át. Ez revelációként hatott emberekre.

Ezzel te akkor egy pólusát teremtetted meg az avantgarde-nak.

Igen, csak más minőségű a dolog. Lehet, hogy az én különállásom abban nyilatkozott meg, hogy itt valahogy élesebben jelentkeztek a kontúrok. Az avantgarde nagyjainak, az Iparterv generációnak a kiállításai ebben a korszakban úgy jelentkeznek, mintha valami nagyon megválogatott tál babról lenne szó, amibe a legnagyobbakat válogatják csak be.

Elitistának tartod?

A profizmus felé hajló dologról van szó. Ezzel szemben a Mini Galériában – ahova, pontosan a demokratizmusa miatt mondhatom, hogy igen szar, dilettáns munkák is bekerültek – a dolog ugyanakkor az elasztikussága miatt nem veszített az értékéből, mert ez több embert tudott mozgásba hozni. Azok a kiállítások, amelyek ott születtek, nem akartak egy, a világ élvonalába tartozó stílust képviselni, hanem önmagukat, és azt a gondolatkört, amihez csatlakoztak, vagy amiben létrejöttek. Azok a kiállítások, például Tolvaly Ernő kiállítása is, a kísérlet feldobó erejének a függvényében tudtak létezni. Pontosan ez a dolog tudott jóvá válni. Azt hiszem, némely művészettörténésznek nem is tetszett, nem értették, hogy mi ez. Én ezzel nem a kívülállást akartam volna prezentálni, inkább szerettem volna, ha minél több jó dolog jön létre, és minél elevenebbé tud válni az a mozgás, ami ott elkezdődött. 10 emberrel kezdtem az első ilyen csoportos kiállítást és a végén, Eldorádón már 35 ember szerepelt. Az egy nagyon jó időszak volt. És érdekes, meg nevetséges, hogy egy eltűnt politikai rendszernek köszönheti a létét. Leagyagozták az edény fedelét, s az edényben ettől erősebben kezdtek működni a gőzök és a savak.

A magyar avantgarde-ról – rossz kedvűen – néha azt gondolom, hogy azért lettek felkorbácsolva vagy túlfokozva, túlértékelve dolgok, mert egy rossz szituációban születtek. Nem volt meg a szellemnek az az eredendő szabadságfokozata, aminek lennie kellett volna. Lehetséges, hogy az én különállásomat is ez határozza meg, másrészről pedig valami fajta bennfentességnek vagy zártkörűségnek a kirajzolódása. Erdély Miklós szabadszellemű, nagy befogadóképességű ember volt, de az övé rendhagyó eset. El lehet képzelni olyan embereket is, akik teljes csendben dolgoznak egyes-egyedül és a szándékaik sokkal eredendőbbek vagy avantgarde-abbak. Sajnos ez a történelmi szituáció mindig olyan rossz ízeket kelt bennem. Egy-két zsenitől eltekintve úgy tűnik, hogy az a szellemi táplálék, amit eszünk, az másoknak a találmánya.

Közben meg megcsináltad a Xertoxot, ami egy csoport, s éppen nem a magányos munkát, hanem a közösséget, az avantgarde-nak ezt a kollektivista szemléletét reprezentálja. A Xertox mit jelent?

Száraz méreg. Kíváncsiságból csináltuk, hogy mit tudunk különálló aspektusból együtt összehozni, akár egy festményen vagy performance-on. Egy-két szép eredmény született. Még mindig csináljuk, csak most egy kicsit lecsendesedett a dolog. Keményedett a helyzet. Mindenki a saját életét egyengeti és kevesebbet dolgozunk együtt.

Én rettenetesen vonzódom a zenhez, vagy akár a zen szerzetes rendhez, mégis a helyi szituáció visszariaszt attól, hogy egy ilyen rendet alapítsak. Nagyon sok minden keveredik bennem ezzel kapcsolatosan , valami elvárás magasabb szinten. A csoportos munkánknak is ez lenne az értelme, hogy a munkát tekintsük egy meditációs folyamatnak. A meditációt munkaként lehetne értelmezni és a végeredmény a kész munka. Ez sem új dolog. Másrészről az utóbbi időben nem is kívánom az újnak a létrejöttét. Egyre inkább kezdek olyan dolgokhoz vonzódni, amik már létrejöttek és biztosnak vehetők.

Szeretnék megtalálni egy ideális állapotot. Ha ezt szavakban vagy gondolatokban megtalálom, akkor a dolognak a kiterjeszthetősége riaszt meg, és emiatt vonulok magányba, mert akkor az megint egy valami helyesebb irányba tud terelni. Igyekszem szentséges állapotokba jutni. Ezeket a szentséges állapotokat a magányban is éppen úgy meg lehet találni. Nem is állapotok ezek, pillanatok a közösségben. A magányról nem kell beszélni, mert azt nagyon sokan megélik nap mint nap. A Xertox meditációk közül egyet szeretnék felidézni, amit a Fiatal Művészek Klubjában adtunk elő. A lepedő alatt rajzoltunk szénnel, és olyan furcsa volt, és mindnyájunkat egyformán érintett, hogy nem akartuk abbahagyni a rajzolást. Tudtuk volna csinálni 24 órát egyhuzamban, mert annyira megérintett bennünket az együttdolgozás, hogy az Ego le tudott szorulni teljesen. Lehetséges, hogy ennek a lepedőnek vagy buroknak köszönhető. Bizonyos szinten ezek a különállások, tehát az egyedül dolgozás és a közösségben való tevékenység egy szinten van.

Miért volt itt szükség a közönségre?

Nem tudom, hogy miért kéne kirekeszteni bármiből a kívülálló látót. Itt annyi a különbség, hogy nagyon sok minden belejött ezekbe a dolgos meditációkban, mivel próba nélkül készültek, ami váratlanul ért sokakat. Tehát, ha hárman csináltunk valamit, akkor, miután csak a fő vezérfonal volt megbeszélve előre, bármi bejöhetett. Na most nem feltétlenül volt szükség közönségre. Soha nem is tartottam szükségesnek, hogy közönség létezzen. Ezt a társaim részéről is követelménynek fogtam fel vagy tarthattam. De nagyon sok olyat csináltunk, aminél nem volt közönség. Az más dolog, hogy ha közönség van, akkor ragadóssá válik a dolog. Ilyen értelemben én a Xertox hatását viszont is láttam, amin megdöbbentem, hogy annyi év elmúltával, amikor az idea kezd kiemelődni a magból, amiben tovább kellene maradnia, s már lehet, hogy veszít is az erejéből, mások azt úgy tekintik, mint ha a szellem terjedne. Én ebben kételkedem. A kiállítások alkalmával már adódik a közönség és minden embert másként érint a szereplés, az hogy magát megmutassa. Minthogy az is másként érint embereket, hogy mennyire koronázza siker a munkájukat. Ebben az a félelmetes, hogy mennyire tudja az ember saját munkáját értékelni, mennyire objektíven és ez mivel mérhető, ez az objektivitás. És ha kirekesztjük ezt a dolgot, akkor mi történik.

Amikor néha megkérdezték, hogy kit tartok mesteremnek, mindig gondoltam valakire, és örömmel emlékeztem rájuk, de nem mertem leírni a nevüket, mert azon kívül, hogy ők nyugalmat adtak nekem és inspiráltak a munkára, más nem történt. Aztán ezért mondtam mindig, hogy Luis Buňuel a mesterem, mert végül is nagyon szerettem, s szeretem a mai napig, amit csinált. Ezt soha nem írták le a katalógusokba.

Nekem soha nem jutott volna eszembe rólad Buňuel, de most ahogy így mondod, a Viridiana és az Öldöklő angyal bizonyos jelenetei különös módon valami kapcsolódási felületet tényleg kínálnak.

Igen, én ezt úgy értelmezem, hogy ha valaki megkérdezi tőlem egy munkám kapcsán, hogy mi ez, hogy jött létre, akkor addig el tudok jutni, hogy mert. Hiába próbálnék egy bővített mondatot összeállítani, nem is menne. Nagyjából megvan az abroncs, és akkor úgy gondolnám, hogy ha ez így kijött belőlem, akkor nyilvánvalóan meg van az oka.

(Balkon, 1994/3)