Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Jelentésdizájn

Szegedy-Maszák Zoltán

Cryptogram

Az egész rejtjel történet egy téboly. Az elmúlt években elég sokat szöszöltem titkosítási ügyekkel. Kicsit sarkítva minden titkosítás a médiumok közötti átjárhatóságon alapul. Amikor kódolsz egy üzenetet, voltaképpen egy másik nyelvre-médiumra fordítod le, mely az illetéktelen számára érthetetlen: a lényeg csak az, hogy a folyamat reverzibilis legyen, azaz a címzett beszélje a nyelvet, vagy ismerje a médiumot, vagy legalábbis legyen birtokában egy olyan eszköznek (a kulcsnak, szótárnak), amivel az érthetetlent újra érthetővé teszi. A számítógépben - s itt igazából nem is a számítógépről van szó, hanem a bármilyen digitális elven működő gépről – minden adat számsorozatok formájában van tárolva: az hogy a számsorozatot hogyan jeleníted meg, hogyan ábrázolod, már tőled függ. Ezért egy képet jelentő számhalmazt szöveg vagy hang formájában is megnézhetsz-meghallgathatsz. Szóval itt a digitális nyelv a kulcskérdés, melyen elvileg bármi megfogalmazható, s a megfogalmazott bárhogyan ábrázolható. Egyébként a digitális logika nem olyan új dolog, a mechanikus számológépek működésének egyszerűsítésére eredetileg Leibniz javasolta 1703-ban a kettes számrendszer bevezetését, ami azért pikáns adat, mert a huszadik századi elektronikus számítógépek történetében eltartott egy darabig, amíg a tízes számrendszer tisztes hagyományával szakítva Neumannék rájöttek, hogy mennyivel egyszerűbb és kézenfekvőbb a kettes számrendszer, az igen és nem logikáját használni. Szóval számomra a kiindulópont mindig az volt, hogy itt van egy furcsa bináris közeg, amibe hogyha bejutnak információk, képi, szöveges, akármilyen információk, azok egységesen számokként vannak kezelve. Tulajdonképpen leszakad az információról az információhordozó szerepe. Tehát nincs az, ami mondjuk egy celluloid film esetében, hogy van egy olyan hordozó anyag, ami a maga anyagszerűségében adja meg a médium korlátait. Emiatt ideális eszköz a multimédia számára is a digitális automata. De gyakorlatilag a titkosítási algoritmusoknak is ez az alapfeltevésük, hogy tulajdonképpen miután itt számokról van szó, ezeket a számokat különféle matematikai műveletekkel reverzibilis módon lehet oda-vissza alakítani. Minden titkosítás azon alapszik, hogy egy érthetetlen kóddá átalakítod a dolgaidat, és a címzett képes arra, hogy ezt a folyamatot visszafele eljátszva kvázi dekódolja az üzenetet. A Cryptogramban, DeMedusatorban, a Steganográfiában persze elég markánsan benne volt a titkosítástörténet a maga összes hátborzongatóan kedves anekdotájával, meg az, hogy valamifajta mögöttese mindig van egy adathalmaznak, vagy bárminek, amivel találkozol. Létezik egy olyan mögöttese, amit vagy formális logikai módszerekkel vissza lehet következtetni, vagy definiálhatatlan megérzésekből kiindulva meg lehet érezni. Lehet, hogy kissé slamposan hangzik, de nekem ez egyfajta művészet-definíció, vagy műalkotás-definíció irányába ható dolognak tűnt.

Mi a fontos ebben a történetben? A titkosság, vagy a titkosítás? A titok, vagy a processzus? A processzus barokkossága, hogy minél bonyolultabban lehessen titkosítani, vagy az, ami titokká válik?

Nehéz dolog, mert ez végül is az a kérdés, hogy ugye létezik egy mű, és létezik annak egy jelentése. Most kérdés, hogy ez a kettő el- szétválasztható-e vagy sem. Én azt feltételezem, hogy nem nagyon. De hát a mű ezekben az esetekben szinte a titkosítás módszere, és a jelentés tulajdonképpen a titkosítás eredménye. És talán van egy harmadik szereplő is, ami katalizátorként működik a másik kettővel, ahogy Te is említed: a processzus. Van a hegy, van a megmászás élménye és van a kilátás a hegycsúcsról. A „befogadói oldalról” a három együtt kell működjön, egyébként marad a hegy, mint kurva nagy földkupac.

Na jó, csak számomra itt van a közelítés problémája, hogy a számítógépre írott bármiféle tett, adat, aktus, akár szöveg, akár kép, eleve titkos, egyszerűen azért, mert nem létezik, ha nem kapcsolod be a gépet. Szóval a közzététel, ami egy konvencionális eszközökkel létrehozott műnél működik.

…nem rakok ki egy képet, amit megfestettem.

Ez csak ennyi? Szóval ennyi a differencia?

Én azt gondolom, hogy ennyi. Én egy darabig festettem, igaz, hogy csak a néhány főiskolai évem alatt, de hát azért végül is van nyolc-tíz kép, amit mondjuk bírok vállalni. Azokban a képekben is valahogy azokat a határokat próbáltam megtalálni - nem is nonfiguratív, nem is konstruktivista, hanem kicsit gesztusközpontú festészettel -, vagy legalábbis a közelükben mozogni, amiknek az egyik oldalán valami egy fecni lesz, a másikon meg egy kiállítható kép. Most azt gondolom, hogy azzal a módszerrel, hogy a főiskolán tanított mindenfajta ügyességet vagy technikai tudományt, csuklómozdulatot igyekeztem levetkőzni, azzal azt próbáltam ki, hogy tényleg el lehet-e jutni ennek a határnak a környékére. És ezzel analóg a mostani tevékenységem is: egy digitális világban is igyekszem azt a módszert megtalálni, ami tényleg a határok megtalálására, felfedezésére irányul. Megismerő jellegű tevékenységet próbálok végezni, aminek tényleg az érdeklődésem a mozgatórugója, és tulajdonképpen az egyes műtárgyként aposztrofálható dolgok tulajdonképpen melléktermékei ennek. Giccsesen szólva: naplóoldalak. És azt hiszem, hogy ez egy elég konzekvens tevékenység. Abból a szempontból is konzekvens, hogy szinte mindig szórakoztató történetek keretezik a „termékeket”, amik kissé magyarázzák, kissé idézőjelbe teszik azokat, illusztrációt csinálnak belőle. Pl. a Cryptogram egy szép, kézenfekvő fikció: miért ne lehetne egy digitális szöveget reverzibilis módon virtuális szoborrá alakítani? Az, hogy ezt ki is lehet próbálni, használni lehet, talán csak játékos illusztrációja a gondolatnak.

Ez mit jelent? Szóval a történetnek van egy időbeli és egy érzelmi függése és van dramaturgiája…

A Cryptogram esetében tulajdonképpen arról van szó, hogy egy szöveget háromdimenziós objektummá változtatni elég kézenfekvő a digitális világban. Van ugye a szöveg, amit egy számsorozat ír le. Mi van, ha a számsorozat számait nem betűket jelentő karakterkódokként, hanem háromdimenziós koordinátákként „ábrázolom”, s a koordináták által megadott pontokat abban a sorrendben kötöm össze síkokkal, ahogy az eredeti szövegben a betűk következtek egymás után? Kapok egy olyan, síkokból álló összevisszaságot, amiben a síkok sarokpontjai a betűknek felelnek meg, a síkok oldalai pedig megfelelnek a szövegben a betűk sorozatának. Ebből nyilván visszaalakítható a szöveg, hiszen a koordinátákból megkaphatók a betűk, a síkok oldal élei pedig kijelölik a betűk sorrendjét. Annyit még meg kell említeni, hogy az operációhoz kell még egy kulcsobjektum, ami a betűk és a 3D koordináták megfeleltetéséhez szükséges. Ennyi: 4-5 mondatban le lehet írni, hogy mi a helyzet, a dolog nyilván kivitelezhető, mert logikus. Az ötletnek van egy csomó szimbolikus felhangja: szobrok formájában levelezni, a szoborba rejtett titok stb. Az, hogy ez a dolog működik is és kipróbálható, használható, már más kérdés: nem hiszem, hogy tömegek használják a Cryptogramot titkos levelezésre, annak ellenére, hogy valóban használható volna erre, viszont sokan kipróbálják a demót, hülyéskednek vele… És nem hiszem, hogy azért nem használják, mert nem volt energia megfelelően fancy interfészt, varázslókat meg assistant-eket gyártanom hozzá, ami nélkül ma már egy szoftver nem tud megélni. A Cryptogram a maga egyszerű tisztaságával megmaradt a szükségtelenség talaján, fikció maradt az, hogy ezt virtuális közösségek használhatnák, és egy csomó ember 3D kulcs-idolok segítségével kódolja a leveleit. Sose akartam bizonyítani, hogy mennyire nélkülözhetetlen segédeszköz.

Gyakori jelenség, hogy médiaművészeti ügyek technikai újításokat is hoznak, amiből néhány év múlva „mindenki profitál”. Sok szerző is van, aki váltig a művészeti projektek hasznosíthatóságát nyomatja, ennek talán az az oka, hogy akikkel, amilyen technikával dolgozol ezen a területen, azok nagyon profitközeliek. Én igyekszem a „produktumaim” haszontalanságát megőrizni. Nem mintha a Cryptogram nem hordozott volna technikai innovációt: akkor használtunk VRML-t (Virtual Reality Modelling Language, a hálózaton publikálható virtuális valóságok nyelve), amikor még két hetes sem volt a specifikáció, néhány buta próbálkozástól eltekintve még senki se próbálta.

De visszatérve a kérdésedre: hogy a röviden leírható ötlet megvalósítása létrejött, leginkább a napi történelemnek köszönhető. Akkortájt voltak az első botrányok a titkosítással, akkor csukták le a PGP nevű titkosítási algoritmus kitalálóját az USA-ban, mert interneten hozzáférhetővé tette az ötletét, ami tekintve, hogy bárki a világból letölthette, megsértette a titkosítás exportjára vonatkozó jogszabályokat. A titkosszolgálatoknak ugyanis először azt kell mondaniuk egy-egy kriptográfiai termékre, mielőtt az nyilvánossá válhatna, hogy ezt nekik nem kunszt visszafejteni. Szóval már csak brahiból is érdemes volt valami tilos titkosítási algoritmust megcsinálni és publikálni. Viszont ez megint ez a giccses napló-történet: nem mintha nagyon trendkövető lennék, de ha ez az aktuálpolitikai zavar nincs, talán lényegtelenné, jelentéktelenné válik, hogy ez a bárki számára átlátható logikus történet ki van-e próbálva a gyakorlatban.

Egyébként a Cryptogram nem csak kriptográfiai, hanem steganográfiai módszert is használ: te, a feladó egy szöveget egy összevissza VRML-szoborba kódolsz, ezt küldöd át a címzettnek, aki persze rögtön tudja, miről van szó és dekódolja. Viszont az FBI-KGB őstahó lehallgatói figyelemre sem méltatják, mert úgy gondolják, hogy ez biztos valami barom művész okoskodása, semmi érdekes nem lehet benne. A Steganográfia, a jel elrejtésének a tudománya, mindig egy kicsit ezzel a kultúrgőggel operál: többé kevésbé műveletlen baromnak feltételezi a hallgatódzó kívülállót. Ellentéte a „hülye, aki elolvassa” típusú paradigmának, ami egyébként valaha, amikor az emberek csak fennhangon tudtak olvasni, komoly átkozódási divat volt. Voltak eretnekek, akiket azért égettek meg, mert csendben tudtak elolvasni valamit.

Amíg hallgattalak, az jutott eszembe, hogy amiről és ahogy beszélsz, az egy festmény vagy egy szobor: ugyanaz, mint a konvencionális képzőművészeti műtárgy.

Hát bizonyos szempontból ugyanaz. Ami mássá teszi a komputer teret, a digitális teret, az tényleg az, hogy az ember egyfajta keretet hoz létre a programozás során, és ez a keret aztán „művész-autamata”-ként működik: ha egyszer megírtam a Cryptogramot, vagy a stego-programokat, azok „bármilyen bemenetet” kapnak, képesek abból képet, virtuális szobrot faragni. Véges számú, de nagyon sokféle látványt produkálnak. Innentõl nem kell hozzá ihlet meg zsenialitás, hogy az ember egy Platón-szöveget kőbe faragjon. Itt egyszerűen írni kell egy programot, ami egy az egyben lefordítja - reverzibilis módon - a Platón-szöveget szoborrá. Ami aztán vissza is nyerhető a szoborból. És ha nem elég csinos a Platón, akkor fogsz valami más szöveget és kipróbálod, hogy hogy néz ki. Nincs ihlet, csak választani kell.

No most egy kicsit elolcsósítod a dolgot, szóval úgy teszel, mint ha ez csak a lusták műfaja lenne.

Nem lustaság, mert nem olyan egyszerű megírni egy ilyen programot. Csak arról van szó, hogy ha egyszer kész van, csak használni kell. Egyébként itt egyfajta egzaktságról van szó, nem könnyűségről, hanem egzaktságról. Itt tényleg reverzibilis lesz a folyamat, ha mondjuk Brancusi agyagba formálta vagy márványba faragta volna Platón Lakomáját, akkor az nem biztos, hogy szóról szóra visszafordítható lenne.

Meggyőző, amit mondasz, sőt én a szöveggel vagy szövegekkel való bíbelődésben ugyanígy élek. Az egyetlen fájdalom vagy fájdalomszerű jelenség, ami itt fölbukkan, de ez lehet, hogy csak az idő rövidsége vagy a dolog fölhabzása miatt működik így, hogy az én számomra ami igazán taszítóvá kezd válni ebben a számítógépes vagy digitális, virtuális trükkben, az az, hogy épp az egyszerűsége, épp a tisztasága révén, mert hiszen ennél tisztább ügy nincsen, tehát a tisztasága folytán az alpáriságnak és a giccsnek ilyen áradását talán csak az amerikai rajzfilmek bírták produkálni.

Ez pont ugyanaz, ami miatt DzigaVertov tajtékzik kilencszázhuszonvalahányban a filmmel kapcsolatban: ahelyett, hogy valóban elgondolkoznának legalább néhány pillanatig azon, hogy mire is való ez a celluloidszalagon rögzített mozgókép, a jól bevált dobozszínházat filmesítik meg. Semmi más nem jut az eszükbe, minthogy „filmre vinni” az amúgy is létezőt: szenvelgő színészeket, akik szintén nem értik, hogy itt valami tök másról van szó, némafilmen még elmegy, de hangosfilmen már nevetségessé válnak. Viszont Vertov egy irigylésre méltó fikció fanatikusaként ezt az egész rakás szart betudhatta a burzsoá dekadenciának, mi sajnos egy sokkal szkeptikusabb kor gyermekei vagyunk…

Jó. Ez rendben van, csak a történet végül semmi másról nem szól, mint szól mióta világ a világ, hogy mi lenne, ha egyszer rövidre záródna a dolog, és az derülne ki, hogy a tiszta formának és a tiszta gondolatnak van egy mezeje? Most viszont még rövidebbre záródik az a rés vagy az a távolság, ami elválasztja a szart és az aranyat.

Hát erről szól az élet, de nem hiszem, hogy lehet ezen változtatni. Mindenki reflexből elfogadja, hogy a digitális világ a valós világnak valamifajta alternatívája. Hogyha megnézed azokat a reklámokat, amik az internet-kapcsolatról szólnak, vagy akár a videó kamera reklámokat, a digitális cucc menő alternatívája az analógnak, mert ugye az a modern stb. No most ez egyrészt egy elég rossz attitűd a tiszta forma szempontjából, ám valószínűleg kivédhetetlen, mert tényleg ugyanaz a dolog működik, mint ami mondjuk a némafilm korában, szóval amivel Vertov, Eggeling meg Fischinger szemben állt, hogy ugye itt van nyolcvanhatezer út, amilyen irányokba el lehet indulni, de gyakorlatilag a piac, illetve a Manci néni ízlése határozza meg, melyik a járható.

Hát ez az: nem mondunk semmi újat. Inkább csak arról van szó, hogy egy eszközváltással ismételjük az untig ismertet.

Bizonyos szempontból van egy új, messianisztikus kütyü-imádat - amivel szemben rögtön ellenérveket is fel tudok sorakoztatni persze –, ami a digitális nyelvet használja, és abban a bűvöletben születik és népszerűsödik, hogy mindent le lehet fordítani digitális kódra, az univerzális számítógép nyelvére. Ha a digitális nyelv valóban ilyen univerzális és üdvözítő, hogy előbb-utóbb minden információt digitálisan fogunk tárolni, akkor legalábbis azt el kell ismernünk, hogy az ilyen gondolatkísérlet a gépek történetében elég egyedülálló. Szóval érted: a porszívóval port lehetett szívni, a film képeket tudott mutatni gyors egymásutánban, volt hozzá hang meg színháztermi körítés, de azért az, hogy itt egy univerzális dologról vagy egy univerzális nyelvről van szó, az mégis példa nélkül való. Mondták, hogy a fényképezés helyettesíti a festészetet, azt is, hogy mindent le fognak fényképezni, de a Mozart szonátákat azért nem gondolták fényképek formájában/útján megőrizni, hallgathatóvá tenni. A technikai innovációk mindig egy eljárásról, egy technológiáról szóltak, sohasem egy egységes szemléletről – legyen szó fényképezésről, celluloidfilmről, hangrögzítésről. Ehhez képest a lényeges különbség az, hogy itt nem a számítógépről, a kütyüről van szó, hanem a digitális elvről. Arról, hogy a bináris logikával mindent le tudunk írni, és hogyha le tudjuk írni, akkor meg tudjuk hozzá alkotni azt a kütyüt, ami aztán ezt meg is jeleníti. Ez azért egy picit új, arról nem is beszélve, hogy itt egy rendszerben, egységes szabályoknak megfelelően kezelhető minden médium.

Szóval én azt gondolom, hogy ez az, ami a művészetet eltartja - én nagyon rossz véleménnyel vagyok egyébként 99 százalékban a mainapság művészetéről. Tök mindegy, hogy az festészet vagy komputeres fityfene. Nagyon gonosz véleménnyel vagyok erről, és leginkább azt gondolom, hogy ezt a gonosz véleményt kéne elsajátítani minden normális embernek, de különösen a képzőművészeknek. Ezt igyekszem nyomatni, amikor az Intermedia tanszéken baromi tehetséges meg baromi jó csajokkal, fiúkkal találkozom, hogy a művészet az egy offenzív gesztus, ott azért támadni kell, de tudni kell, hogy mit miért, és következetesnek kell maradni. Én azt gondolom, hogy ez az egyetlen kiút abból, ami most van, és ami a mai főiskolások számára a framework. Hasonlóan ahhoz, ami mondjuk számomra a 80-as évek „újfestészeti világa” volt, ami a művészet legvégét és egy dekoratőr attitűdöt jelentett, olyan nyomasztó módon, hogy nagyon nehezen tudtam egyáltalán elindulni a saját dolgaimmal. És most egyszerűen azt gondolom, hogy az a számomra érdekes, amikor egy munkán lehet érezni azt, hogy az, ahogy végigcsináltad, az egy megismerési folyamat volt, és Te tulajdonképpen ezzel a munkával ezt a megismerési folyamatot igyekszel megspórolni a nézők számára.

Szeretnék egy teljesen naiv, mondjuk animális kérdést föltenni. Mi az, hogy megismerés 1999-ben?

Oké, visszatérve a Cryptogram-kályhához, talán 1976 táján le lehetett volna írni az egész ötletet egy fél oldalon. Ha egy szövegnek minden karaktere számként van nyilvántartva, akkor miért ne lehetne ezeket a számokat háromdimenziós koordinátákként értelmezni, és ennek megfelelően egy szobrot faragni.

Hát csak akkor ezt még…

Ezek a dolgok manuálisan miért ne működhetnének?

Manuálisan igen, de hát ez egyrészt nem jutott senkinek az eszébe, másrészt meg nem volt adekvát.

Ez igaz. Itt arról van szó, hogy engem érdekelt, hogy oké, akkor hogy is működhet ez a gyakorlatban? Amit előbb mondtam a megvalósításról – tehát hogy ha az aktuális tények nem játszanak össze, az on-line verzió talán nem készül el, vagy legalábbis nem ilyen formában –, csak látszólagos ellentmondás. Én a magam számára érdekesnek tartottam kipróbálni, hogy ez hogy is megy, de az a munka, amivel ez bárki számára használhatóvá, kipróbálhatóvá vált, már nem ilyen egyértelmű. 76-ban talán papírból hajtogattam volna legalább egy-két ilyet, 96-ban virtuális szobron tudtam kipróbálni. És oké, hogy egy ilyen gesztusnak van mindenféle mögöttes értelme.

Miért gondolod azt, hogy a megismerésnek, már a művészi megismerésnek lehetnek még tényleg titkos területei? Szóval van még csáp, amit be lehet dugni, másrészt van terület, amibe be lehet dugni?

Nézd, ezt nem tudom, hogy miért gondolom így. Hogy saját magamat művészként vagy művészetet csinálóként fogjam fel, teljesen érdektelen részletkérdés, de végül is azt magában rejti, hogy az ember csinál ezt, csinál azt, míg talál megismerni való dolgokat. Ha már nem, akkor nem fogok elkezdeni kisrókát rajzolgatni meg nem tudom mit, hogy…

Persze-persze. De én meg azt forszírozom, hogy mi táplálja benned azt a heroizmust, hogy megismerésről akarsz beszélni?

Mert egyébként unatkoznék…

Hát ez az, csak tudod, az a történet, amelyik egy ilyen hittel teli és pátoszos hazugságot bír csak fölmutatni, miszerint a világ végére lehet járni, ugye, mert mindig erről van szó, ez szerintem már réges rég, körülbelül a század közepe óta nem működik. Minden „újdonság”már csak vitézkötés a történeten.

Nem, azért ezt nem hiszem, ez inkább egy fluktuáló jelenet. Na most itt tényleg az van, hogy az ember programozgat-programozgat, és emiatt van ennek egy furcsasága, hogy nem festeget-festeget, nem színeket rakosgat föl, hanem számokat, szövegeket, programokat ír ahhoz, hogy létrejöjjenek azok a látványok, amiket csak ő lát. Mert csak azon a szerencsétlen monitoron, ami az orrod előtt van, lehet megjeleníteni a színek nagy részét. Színeket látsz, amiket a programjaid produkálnak és nem lehet kinyomtatni. Aztán törheted a fejedet, hogy milyen programot írj arra, hogy bemutathatóvá tedd azt, amit egy az egyben nem tudsz megmutatni. Ez az, amiről a Cryptogram kapcsán is beszéltem: azon túl, hogy a szöveg szoborba kódolását kitaláltam, persze hogy furdalt a kíváncsiság, hogy hogy is nézne ki egy ilyen szobor. Ki is próbáltam, írtam programokat, amik ezt meg is csinálják. De ezek a programok az én otthoni számítógépemen az én programjaimban, az én monitoromon tudták csak megmutatni. Ezzel az én megismerés éhségem ki volt elégítve, de rajtam, meg azokon kívül, akiknek otthon ezt meg tudtam mutatni, senki se láthatta a nagyszerű eredményt. Amikor arról beszéltem, hogy a történelmi aktualitások szolgáltatták az apropót arra, hogy ezt a nyilvánosság számára meg is csináljam, akkor arra a „megcsinálásra” gondoltam, ami azt az uncsi feladatot jelenti, hogy újraírod a programjaidat, hogy egy olyan egységes formátumban csinálják meg a szobrokat, ami bárkinek a számítógépén megnézhető. És ez egy nagy és unalmas macera: végig kell nézned az összes divatos, elterjedt szoftvert, végig kell gondolnod, hogy milyen számítógépe lehet a nagyérdemű azon részének, aki a Te potenciális közönséged… És végig kell próbálgatnod az összes lehetséges hardver-szoftver kombinációt, hogy tényleg működik-e rajta, grafikus interfészt kell csinálnod stb. Ez az egész dolog a technológia elterjedésével együtt járó egységesedéssel egyre egyszerűbb lesz, de a hőskorban olyan volt, mintha filmesként le kéne forgatnod és meg kéne vágnod az anyagodat fekete-fehérben, színesben, 8mm-re, 16mm-re, 35mm-re, VHS-re, videolemezre, diaporámára stb. Szóval ennek az uncsi és fáradtságos ügynek, hogy a Cryptogramot megcsináljuk webre, hogy mindenki láthassa, csak abban a korban volt értelme, amikor mindenki a privacy-ről meg a titkos szolgálatokról beszélt, amikor az államvédelmi hivatalok pánikban voltak attól, hogy a neten mindenféle „ellenőrizhetetlen” dolgok folynak, és igyekeztek kiépíteni a hálózati lehallgató apparátust… Amerikában ekkor akarták elfogadtatni a törvényt, hogy minden telefoncsatlakozóba internet-lehallgatót rakhassanak. Persze nem gondoltak rá, hogy mi munkát szednek a nyakukba, ha megszerzik a jogot mindenki lehallgatására. A munkanélküliség csökkentésére persze jó megoldás, mindenki titkosügynök lesz, à la DDR. El is láttuk őket munkával, az e-mailjei végére mindenki állandó aláírásként berakta az általa ismert összes kábítószer, robbanószer nevét, hogy a kulcsszavak alapján a veszélyes tartalmú leveleket kiszűrő robotprogramok, amik a gyanús üzeneteket az ügynökök számára gépiesen kiszűrték és továbbították, elég olvasnivalót adjanak a gazdijaiknak… Szóval ebben a légkörben az ember befektette azt a sok energiát abba, hogy egy nyilvános titkosítóprogramot publikáljon, e nélkül viszont nem tette volna…

Na mindegy, ez a titkosítás ügy persze a személyes mániámmá vált. A Cryptogram után jött a DeMedusator, aztán a Steganográfia… Egyébként a DeMedusator egy nagyon furcsa történet, Fernezelyi Mártonnal együtt találtuk ki és csináltuk meg, illetve csináljuk a mai napig. A Cryptogram környékén elkezdtünk együtt dolgozni, a webes verziót már közösen csináltuk, és már akkor gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne ezt folytatni, hasznosítani egy következő munkában. Ez az egész virtuális valóság történet abból a szempontból kezdett el érdekelni, hogy mi lenne, ha az internettel kapcsolatban sűrűn hangoztatott globális faluszerűséget megpróbálnánk virtuális valóság formájában megcsinálni. Mi lenne, ha csinálnánk egy olyan világot, amibe mindenki be tudja rakni a saját dolgait, fel tudja építeni a saját „házát”, falurészét… Ez egy fajta második web lett volna, amibe a kétdimenziós hypertext-homepage-ed helyett saját három dimenziós lakrészt építhetnél. Ez persze magában rejti azt a veszélyt, amit Te is említettél, hogy ahogy a weben is nagyrészt szemét van, ha csinálunk egy ilyen rendszert, nem lesz kontrollunk afelett, hogy ki mit rak bele. Te csak a kereteket tudod megcsinálni, amiknek tökéletesen és automatikusan kell működnie: ahogy a Cryptogramnál is voltaképpen egy olyan keretrendszer van, amibe ha beírtál egy szöveget, akkor ő megcsinálta a Cryptogramját, tökmindegy, mit írsz be, mindig lesz belőle egy ilyen háromdimenziós izé… Magától. Azt mondod, hogy SEND, és akkor megcsinálja. Meg lehet nézni, a mai napig működik. Egyébként egy csomóan használják. Az édes az a dologban, hogy emberek hullámokban még most is elkezdik csetlájnként használni. Néha megnézegetem, mik vannak abban a folderben, amibe a demó kipróbálásakor elkészült Cryptogram-ok kerülnek. Ezt persze bárki megteheti, megnézegetheti és dekódolhatja az ott tárolt üzeneteket. Szóval úgy tűnik, erre időről-időre rájön egy csapat és elkezdi faliújságszerűen beszélgetésre használni a Cryptogram-demót. Végignézegetve a kódolt üzeneteket, kiderül, hogy vannak benne egymásra válaszolgató levelek, szerelmi vallomások, évődések stb. A teszt-levelek nagyobb része nem ilyen, de azért foltokban megjelennek ilyesmik is. Egyébként nem tudom elképzelni hogy hogy jön létre a társas érintkezés, és hogyan folyatódik a levelezés megszakadása után… Nyilván elkezdenek telefonálgatni. A file-ok keletkezési dátumaiból lehet látni, hogy egy-két hétig tart általában az ilyen levelezősdi. Szóval abszolút édes a dolog, és tipikus példa arra, hogy az interaktivitás azt is jelenti, hogy arra használják a cuccodat, amire akarják. Én írtam egy programot, ami bármilyen szöveget szobrokká kódol, tehát valamilyen fajta kontrollom azért volt afölött, hogy egy ilyen szobor hogy néz ki, ami ebben az esetben a maximális kontroll. Arra, hogy milyen baromságokat kódolnak majd Cryptogram-szobrokba, nem tudsz direkt módon hatással lenni, de hogy hogy néz ki a végeredmény, arra igen. Olyan keretet kell tehát csinálnod, ami vizuálisan vagy akárhogy elég kvalitást nyújt, azaz elég erős ahhoz, hogy a szemetet is elbírja. A szarból várat építő szoftvert kell megcsinálnod.

És hát a másik oldalról az is benne van a dologban, hogy ez az egész digitalizálás abból a szempontból is érdekes, hogy mi feltételezzük, hogy a digitális nyelven minden ábrázolható, nemcsak a Mona Lisa és nemcsak a szövegek, hanem tényleg minden, ami az emberi kultúrában létezik. Lehet persze mondani, hogy például itt nincs szag, mert nincs olyan interfész, ami szagot bocsát ki. De feltételezhető, hogy ahogy a zenét a hangszóró úgy hozza létre, hogy a digitális adatoknak megfelelően rezgeti meg a levegőt, úgy valahogy meg lehet csinálni ezt is. Ha szükség van rá, akkor meg lehet csinálni. Viszont egy dolgot baromi nehezen tud reprodukálni ez az egész digitális világ, és az pedig egyszerűen a zaj, a kosz, a hiba. Amit, ha az ember mondjuk háromdimenziós animációt csinál, akkor ugye a legtöbb energiát arra fordítja, hogy a valós világnak ezeket a tökéletlenségeit, a koszokat, a szálló porokat, a fénycsévéket meg ilyesmit…

…a redundanciát…

…reprodukálja. Nekem az örök példám, amit a diákoknak mindig elmondok, hogy ugye az volt az egyik legelső ilyen számítógépes látvány, hogy egy űrhajó száguld a csillagok között, és látod a távoli fénypontot közeledni, aztán elrohansz mellette. No most a gyakorlatban ezt meglepően macerás megoldani. Ugyanis a digitális lámpák a végtelenségig világítanak, mert nincs levegő, nincs fénytörés. A kamerák meg a végtelenbe látnak. Ergo, ha én csinálok egy égboltot, amit telerakok csillagokkal - több fényévnyire vannak -, mindegyik ugyanolyan fényesen fog világítani, így az egész látvány egy nagy fehérség lesz űrbéli száguldás helyett. Az animáció problémája az, hogy ezeket a fényeket le kell korlátozni, a kamerát le kell vakítani, hogy ne lásson olyan messzire, satöbbi. Kvázi azt az ideális jelenetet, hogy mindent látunk, fény van mindenhol, semmi tökéletlenség, ezt valahogy át kell fordítani egy hibákkal teli világgá, amitől a dolog realisztikusnak tűnik. Egy háromdimenziós animációban attól lesz valami realisztikus, hogy ezeket a hibákat, ezeket a tökéletlenségeket visszahozzuk. Egyszerűen azért, hogy lássunk valamit.

A hiba adja a munka értékét és éthoszát? Ez több mint metaforikus. Másrészt épp Te állsz elő erős kritikával a számítógépes kultúrával vagy struktúrával szemben?

Aki számítógép-művészetet csinál, az általában így van vele. Ha megnézed a NET-művészet jó példáit, melyek tényleg újdonságot hoznak, s nemcsak amolyan Photoshopban összevakerált képeket, azok szerzői mind baromi kritikusak az egész dologgal szemben. Egyszerűen azért, mert a technológia oldaláról nagyon egyszerűen átláthatóak a korlátok, így belátható a jövő.

DeMedusator

Mit jelent a szó: DeMedusator? Ha arra gondolok, köze van a Medúzához, akkor végképp nem értem, mert hogy a Medúza a három Gorgo közül az egyetlen, aki halni képes.

Ez egy kicsit fura. Szóval ez abszolút pontos. Eredetileg nem szólt többről, mint a Rocky Horror Picture Show című film furcsa fináléja, melyben megjelenik egy kapcsoló kar, amivel Frankenstein kővé változtatja a szereplőket, s az van a kar fölé írva, hogy meduzátor, de amint egy másik kart húz föl, ami fölé az van írva, hogy demeduzátor, visszaváltoznak és elkezdenek énekelni. Ebből adódott a dolog. Ugye a másik, ami hát egy ilyen primer dolog, hogy a DeMedusator-ban tulajdonképpen minden először kővé válik: amikor betöltesz valamit, akkor először az a Cryptogram formájában jelenik meg, és meg kell hogy érintsd ahhoz, hogy eredeti formájában tűnjön elő, és hát ez tulajdonképpen a demeduzátor. Kétségtelen, hogy vannak zűrök ezzel, konkrétan a három gorgóra gondolok. Ha az ember igazából végiggondolja, hogy ennek mi a mitológiai háttere, egyrészt van több verzió is arról, hogy ki kicsoda, ki kígyó meg ki nem kígyó. Ez egy bonyolult történet. Akkor végül is egy hirtelen adódott márkaneve lett ennek az ügynek. De nem tartottam rossznak.

Persze, jól hangzik. Csak azért kezdtem rajta gondolkodni, mert van egy beépített ellentmondás a vizualitás szintjén: a héjját ez a furcsa, őrülten rossz dizájnú CosmoPlayer keret adja, mely abszolút a napi divat-dizájnhoz köti a helyzetet. Azon belül viszont van egy dekonstruktivista, az építőművészeti dekonstruktivizmusra emlékeztető vizuális struktúra, s a kettő együtt aztán végképp nem vág egybe azzal a fajta archetipikus gondolattal, amit a medúza hívhat elő. A halni készülő állandóság vagy az érzéki érzéketlenség ugye, mert kőből van, kígyóhajú, kőfogú…

A DeMedusator nagyon profán alapról indult. Ugye sokat beszélünk arról, hogy az internet egy nagy szemetes, nagy befogadó. Oké, akkor próbáljuk meg azt végiggondolni, hogy ha bármilyen szemetet, és a szó szoros értelmében bármilyen szemetet beengedünk egy ilyen világba, akkor lehet-e egy olyan jelentésdizájnt létrehozni, ami azért ezeket valamifajta vizuális vagy audióvizuális kvalitássá változtatja. Egyszerűen ez a jelentésdizájn kérdése.

Ennél döbbenetesebb szóösszetételt keveset hallottam: jelentésdizájn. Azért ebben a cinizmus vastagon benne van.

Hát ebben vastagon. Abszolút vastagon, de az is benne van, hogy két éve, amikor elkezdtük a DeMedusatort csinálni, azt éreztem, hogy a kiállítótermekben található kollázsoknak, a komputeres printeknek áll a világ, ami a számítógép tulajdonképpen egészen nevetséges alkalmazása.

Talán nem is a számítógépnek, hanem a printernek.

Végül is itt időspórolásról van szó: összevágjuk a kollázst, amire szükségünk van, itt a komputer, itt az internet, ahonnan le lehet tölteni egy csomó képet, és ezeket gyorsan meg lehet csinálni. Na most én ezt nagyon dizájnnak érzem. Elég sokat éltem abból, hogy a szó szoros értelmében dizájnt csináltam. Reklámügyekkel foglalkoztam. Kétségtelen tény, hogy annak idején, amikor én ezt elkezdtem, egy vagy két hétig csináltunk egy lemezborítót. Ma ez gyakorlatilag egy félóra, vagy egy óra korrektúrákkal. Szóval ezen lehet időt spórolni. Csak nekem talán pont ebből, az ilyen reklámgrafikai tapasztalatból adódóan teljesen alpári dolognak tűnik, hogy én időt spóroljak azzal kapcsolatban, amit csinálok. Főleg miután általában időzavarban vagyok, hogy elég időt tudok-e fordítani arra, amivel foglalkozom, illetve nagyon meg kell küzdenem azzal, hogy megfelelő levegőt tudjak magamnak biztosítani ahhoz, hogy úgymond művészettel, vagy valami olyasmivel, ami számomra érdekes, olyasmivel foglalkozzam. Na most az egy nagyon egyszerű, kicsit yuppie-attitűd, hogy oké, hát ha nincs időnk, akkor gyorsan csináljuk meg. A Balkonban olvastam Bak Imre szövegét a festészetről, ami szerintem baromi jó. És évek óta, 93–94-től van ez a diskurzus a festészet haláláról. Ez végre egy összefoglaló, az utalásaival tényleg kiemel egy olyan koordinátarendszert, amiben valóban értelmezhető, hogy itt a festészet manualitásával kapcsolatban mi az, amiről érdemes vagy adekvát gondolkodni. És ugye a konklúzióban kétféle utat rajzol meg a művészet számára. Az egyik a létezéssel, vagy a létezés mikéntjével való foglalkozás, amire azt mondja, hogy ez inkább a festészet mezején található, tehát az alkotó, aki inkább ez iránt érez affinitást - hogy pontosan próbáljak fogalmazni -, az inkább a festészet, a hagyományos manualitással foglalkozik. Az én értelmezésemben ez a dolog inkább az időről szól, mint a technikáról. Tehát a médiumban való elmélyedéssel kapcsolatos. A másik lehetőség pedig a mindennapi lét esztétizálása, tehát nem a létezés, vagy ilyen elvont fogalmak végiggondolása, hanem inkább az azonnali esztétikai jelenlét.

Ez a dizájn, amibe beleomlik, mint a kardba a Grand Art, a másik oldalon meg a szórakoztatóipar, amihez meg az underground liftez felfelé……

Ez nem feltétlenül pejoratív, mert már beszéltünk arról, hogy a NET-művészet jobbjai általában nagyon kritikusak ezzel. És általában úgy, hogy a fölmerülő ügyekkel kapcsolatban mindig előbb reagálnak. Például az Etoy a Hijack-kel a keresőrendszerek virágzásának korában ugye semmi mást nem csinált, mint hogy meghirdette a saját oldalát az összes létező olyan kulcsszóval, amire nagyon sokan keresnek. Amiben volt pornó, szex, Porsche, pizza a legkülönfélébb helyekről, és a gyanútlan internetezők a kereső rendszerben begépelték …

…és ott se találtak…

…pontosan. Hát amíg oda nem klikkeltél, addig nem tudtad mi az. Amikor rákattintottál, kaptál egy web site-ot a You are being hijacked by Etoy szöveggel, s csapdába estél, mert hiába nyomtad a BACK gombot, nem tudtál visszamenni. Néhány hét alatt állítólag több milliós találatokat értek el annak idején ezzel a web site-tal, ami hát azért tényleg tett volt…

És még egy pillanatra visszatérve a digitális printre: van egy olyan aspektusa is ennek az egésznek, hogy mindennel baromi anyagszerűen lehet bánni a komputerben. És a digitális print azért is üres egy kicsit mindig, mert tulajdonképpen ellene dolgozik az anyagszerűségnek… Az igazi komputergenerált kép teljesen más. Próbáld meg kinyomtatni és csalódsz. Ez a különböző színkeverések átfedéseiből adódik, mert a monitor világít, és rajta a színkeverés additív, a nyomtatás meg szubtraktív, és a két spektrum nem illeszthető jól. És ami tipikusan számítógépes kép, az tipikusan additív színkeveréssel megjelenő kép, amit nem lehet rendesen kinyomtatni. Csak kollázsként, szkennelt képek összemásolása szintjén megy a dolog.

Igen, az egyébként az egészben a hihetetlenül félrevezető, hogy nagyon egyszerű gesztusok készülnek el a bonyolultság és az attraktivitás látszatával.

Ha már szóba került Bak Imrével a festészet… Miért nincs áhítat a megfoghatatlan monitorképen? Vagy fellengzősebben: miért nem lehet meditációs objektum, a szó malevicsi értelmében, vagy miért nem válik ikonná a virtuális kép?

Egyrészt mert másolható, intakt kópiák készíthetők róla beláthatatlan mennyiségben. Másrészt, mert a számítógép-kép, illetve a digitális kép tulajdonképpen egyfajta grafikon, ami a maga műfajából adódóan egyszerűen egy olyan képfajta, ami segíthet nagyobb folyamatok vagy tendenciák átlátásában. S azt gondolom, hogy miután minden grafikus kép valahol a háttérben egy digitális adathalmaz vizualizálása, ezért semmiképpen sem lehet több, mint valamifajta szemléltető ábra, grafikon.

Ahogy hallgatom magunkat, mérhetetlen vicces, hogy - és ebbe én rángattalak bele, ezt nem tagadom -, el-elmerülünk a giccses kultúrpesszimizmusban. Azt a sztereotípiát színezzük, hogy az információözön, a túláradó vizualitás teszi tönkre vagy szabályozza a mai művészetet, és a művészeten keresztül az embert. Egyfelől tényleg ez van a levegőben: az ember kinyitja az újságot, a tv-t, mást nem lát és hall. Az értelmiség ezen nyafog. De nekem az jutott eszembe, hogy egyrészt ugye ez nem egészen igaz. A másik pedig, hogy – most jön egy újabb giccs, egy másik sztereotípia, de szerintem ez kevésbé bántó vagy idegesítő –, hogy a kultúrpesszimizmusnak egyszerűen az a lényege, hogy a korszakkal önmaga a korszak nem tud mit kezdeni és elkezd hasonlítgatni, és egy félreértett idillt vagy egy félreértett eszményt mint állapotot vissza akar vetíteni. Pontosabban: előre – önmagára - akar vetíteni. Az általános mánia szerint az emberek nem írnak, nem olvasnak, mert mindent a kép vesz át. Viszont ezzel szemben, ha arra gondolunk, hogy - most egészen leegyszerűsítve -, a reneszánsz vagy a barokk mást nem csinált, mint a polgár házától a templomig, és a kórháztól a hercegi palotáig az összes négyzetcentit telefestette, tehát hogy a horror vacui folyamatosan működik, úgy látni kell, hogy ebben a tekintetben semmi új nem történik most, csak annyi, hogy statisztikailag nőtt meg a kép készítők és felhasználók száma; most már nem másfél milliárd ember van a Földön, mint a századfordulón, hanem hat milliárd, tehát tizenkét milliárd szem néz, és ennyi szemet kell látvánnyal kiszolgálni, ráadásul ezek nagyjából egyszerre, ugyanazt nézik… Egyszerűen statisztikailag felgazdagodott a vizualitás.

Amúgy viszont arra, hogy mégis mennyire nem vizuális a világ, az internet kapcsán jó példát lehet mondani. Vannak ezek a keresést elősegítő eszközök, amik nagyon fontosak kezdenek lenni, mióta egyre több kép, adat kerül föl a hálózatra. A keresőprogramoknak kulcsszavakat kell megadnod, az végignézi az adatbázisokat, és a kulcsszavaknak, illetve az azok között megadott logikai kapcsolatoknak megfelelő dokumentumokat gyűjti ki neked. Ez tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy a keresés, a tájékozódás, akármennyire grafikus is a felhasználói felület, gyakorlatilag mégis csak szöveges. És a helyzet még szomorúbb, ha belegondolsz, hogy mi van ha képeket keresel, mi alapján lehet beazonosítani a képeket. Azaz hogy a képeket leíró szövegcédulákat mi alapján lehet megírni… Ezzel kapcsolatban hihetetlenül szórakoztató dolgokra lelhet az ember: bemész Bill Gates nagy kép adatbázisába, és látszik, hogy azt rabszolgák csinálják, ugyanis hihetetlenül rosszul dolgoznak, félrekategorizálják a képeket. Valamiért elkezdtünk bombákat keresni, amiken meg akartam valakinek mutatni, hogy hogyan működik a rendszer, és II. világháborús bombákat vagy valami ilyesmiket kerestünk, mire a rendszer simán kiadott új rakétákról készült felvételeket, egyszerűen azért, mert fekete-fehér képek voltak. Tehát a tahó, aki ott ül és kategorizálja a képeket, nem tudja, hogy mióta létezik színes fényképezés, s azt gondolja, hogy ami fekete-fehér, az biztosan régi dolog, maximum második világháborús. Ez egyébként egy tipikus tévedés a képarchívumok katalógusaiban.

Másrészt – s ezzel nem menteni akarom Gates emberét - a képet verbalizálni, az egy rendes ellentmondás.

Igen. És nagyon sok ilyesmi van most a hálózaton. Pont erre próbálnak meg ráállni: a hipertext után egy olyan kódot kifejleszteni, ami leírja a dokumentum tartalmát. Erre vannak furcsa fejlesztések, például amit XML-nek hívnak. Az egyik Shakespeare-dráma meg van így csinálva. Azon alapszik a dolog, hogy amikor valaki beszél, akkor előtte kis, láthatatlan megjegyzésekben mindig ott van, hogy ez most kicsoda és miért mondja. És hihetetlen a szöveg, mert ugye sokkal hosszabb a magyarázat, mint az, amit voltaképpen a szerencsétlen szereplő mond. Szóval a dolog teljesen abszurddá válik ebből a szempontból is, és ez megint teljesen szöveg alapú dolog.

S az például nem működik, hogy beszkenneled a Mona Lisát, s ő megkeresi önmagát, az összes Mona Lisát a hálón?

Az azért nem működne, mert ugye a képi információhoz sokkal több adat kell, mint a szövegeshez.

Persze, ha torz az egyik szín, már akkor is veszett fejsze…

És hát honnan tudja a szerencsétlen, hogy föl van-e nagyítva, vagy ellenkezőleg… Az ábécé betűiből kevés van, és tökmindegy, hogy mekkorában vannak ott. De a képnél annyi paraméter van, ami változhat.

Egyébként akkor most megint itt van egy abszolút „originális” igazság, miszerint a kép milliószor bonyolultabb, mint a szöveg. Mert leírni szinte lehetetlen.

Igen. Hát az az abszurditása ennek az egésznek, hogy ilyen szövegszerű még sose volt a világ. Mert sose kellett úgy gondolkodni, hogy ennyire mindent be kell cédulázni, csak azért hogy meg lehessen találni. Ami a digitális térben nincs megfelelően kategorizálva, katalogizálva, az elveszik, szemétté válik. A következő szerverbővítésnél elfelejtik az új merevlemezre átmásolni stb. Nem egyszerűen belepi a por és újra ki kell ásni, hanem mindenestül, simán elvész, eltűnik.

Ugyanakkor, ami őrült érdekes meg lenyűgöző, hogy a térrel ilyen könnyeden semmi más eszközzel nem lehet bánni. S azt hiszem, itt már nem a virtuális térről van szó, vagy legalábbis nem az az érdekes, hanem a filozófiai és a szociológiai tér, ami elképesztően aktuálissá és univerzálissá teszi a dolgot.