Tiltás helyett tiltakozás

Megélénkült az utóbbi hetekben lapjainkban a vita a képzőművészeti kérdésekről. Különösen időszerűvé tette ezt két kiállítás, amely élesen vetette fel művészeti életünk hibáit, az alkotás problémáit és kritikai rendszerünk hiányosságait, gyakorlatának torzulásait.

Művészetpolitikai irányításunk szellemes meghatározása: a három vagy négy T (a Támogatás, Tűrés, Tiltás – esetleg még Tájékoztatás) a gyakorlatban összekeveredett. Támogatást élveztek és élveznek méltatlan alkotások, a Tűrés határai indokolatlanul messze tágultak, a Tiltás helyét liberális engedékenység vette át és a Tájékoztatásból, amelynek az eredeti elképzelés szerint külföldi kísérletek megismerése lett volna a szerepe, a külföldi szélsőséges irányzatok felszínes epigonjainak propagandája lett.

A jó művészetpolitika végrehajtása körül van tehát baj, a helyes elvek a gyakorlatban összekeverednek. Helyesen állapította meg a Magyar Nemzet kritikája az „Új művek” kiállítása alkalmából, hogy a képzőművészeti bemutatók esetében a kritika első fórumának a zsűrinek kell, illetve kellene lennie. Legutóbb két kiállítás a zsűrizés két módszerének csődjét mutatta. Az „Új művek” kiállítást a Képzőművész Szövetség saját zsűrije bírálta el, az egyik kis galériában rendezett „Halandzsa-kiállítást” a hivatalos állami lektorátus. Ennek tévedéséről legutóbb nyilatkozott a Magyar Nemzetben az állami lektorátus vezetője is.

Ha azonban jobban megvizsgáljuk a két zsűrizési rendszert, hamarosan megállapíthatjuk, hogy hibáik gyökere közös, illetve azonos. Mindkét esetben a művészek zsűrizik egymást, néha önmagukat is.

Komolyan kellene foglalkozni azzal a régi javaslattal, hogy a zsűrik főleg kritikusokból, művészettörténészekből álljanak.

A zsűrik jelenlegi gyakorlata, sok mulasztása nyomán kialakult helyzet nemcsak a közönséget zavarja meg, hanem az újságok kritikusait is, amelyekre így teljes súllyal nehezedik a feladat és a felelősség. A művésztestületek függetlenségükkel élve nem vállalnak felelősséget. Az önállóság teljes volt az „Új művek” kiállításának összeállításánál is, de hol a felelősség? Márpedig a nyilvánosság előtt megjelenő kritika nem pótolhatja a nem nyilvánosan zajló kritikát, a zsűrik, lektorok, témabizottságok stb. munkáját.

Nem lehet egyetérteni az egyik irodalmi lapban megjelent különös állásfoglalással, amely „polgárpukkasztásnak” nevezi és – védelmébe veszi a „Halandzsa-kiállítást”. A kritikát nem lebeszélni, hanem bátorítani kell még akkor is, ha a bírálat hatására a közönségnek egy kulturálatlan, sznob rétege rászáll a megbírált kiállításra, mint a légy a hulladékra. A produkciót mindig egységben kell nézni és az alkotással együtt kell megítélni a tőlük elválaszthatatlan képcímeket és a kísérő katalógusszöveget is.

Jellemző, hogy az „Új művek” kiállítás jelképévé egy egyébként tehetséges szobrász olyan művét tették meg, amely sem tartalmával, sem formájával nem mond és nem jelent semmit. Önmagában is a legértelmetlenebb ellentmondás: egy itt-ott bevágott kőtömb, s a címe – „Zászló”. Ez lett a kiállítás zászlaja, ezt helyezték el a Műcsarnok bejárata előtt és ezt tették a katalógus címlapjára is. Ha nem díszítené a katalógust, azt hihetné az ember, hogy azért került ilyen kiemelt helyre, mert a Műcsarnok födémje nem bírta el a súlyát.

Több fontos és érdekes nyilatkozat is megjelent a lapokban a képzőművészet és a kritika kiéleződött problémáival kapcsolatban. Egyet lehet érteni Domanovszky Endre festőművésznek a Népszabadságban február 28-án megjelent nyilatkozatával, amely többek közt azt állapítja meg, hogy a kritika gyakran stílust, formanyelvet értékel és nem művészi kvalitást. Ezt a kritikai értékelést azután átveszi a közönség sznob része, szerintük, ha a mű absztrakt, akkor már jó is. Hogy van-e művészi értéke, az mellékes. És hiába tennők fel a derkovitsi kérdést, hogy van-e a műnek és a művésznek mondanivalója, azt úgy sem lehet sejteni. Még keményebb megállapítások is szerepelnek Domanovszky nyilatkozatában. Megállapítja, hogy sok törekvés ma megszűnik műalkotás lenni, s hívei hirdetik is, hogy ma már nincs szükség, nincs is lehetőség hagyományos értelemben vett mű létrehozására.

Képzőművészek számára is tanulságos lehet egy másik nyilatkozat, amely nemrég jelent meg a Népszavában. Illyés Gyula többek között azt mondja az irodalomról: „Nem a dolgokat kell egyszerűsíteni, hanem a bonyolult jelenségeket világosan, egyszerűen ábrázolni. Zavarosan írni a legkönnyebb. Az effajta író úgy tesz, mintha a gondolatai lennének bonyolultak. Ahhoz, hogy egy gondolat átmenjen egy másik emberbe, a nagyobb erőfeszítést a leadónak, az írónak kell megtennie... Nem művészet, hanem szemfényvesztés az, amely nem egyszerűségre törekszik. Az egyszerűség az igazi rend, az a legkeményebb küzdelem a művészetben is.” Az „Új művek”-kiállítás sok részvevője megszívlelhetné ezeket a szavakat.

Talán azért jelentkezik ezen a kiállításon olyan szembetűnően az irányzatok s mögöttük a tisztázatlan világnézetek zűrzavara, mert – amire azelőtt soha nem volt, nem lehetett példa – ma négy aktív generáció szerepel a művészeti életben is, húszéves kortól hetvenöt–nyolcvanéves korig. Azelőtt legfeljebb szülők és gyermekek ellentéte jelentkezett, de ma korábban érnek és korábban lépnek be önálló gondolatokkal és felelősséggel a közéletbe a fiatalok, viszont a meghosszabbodott átlagéletkor azt is jelenti, hogy a nyugdíjkorhatár (ami a képzőművészeknél amúgy sincs) nem jelenti egyben az alkotó munkától és a közéleti felelősségtől való elbúcsúzást Ez azt jelenti, hogy szinte egy egész évszázad eszméi élnek, jelentkeznek és hatnak egyszerre.

Ma tehát négy együtt élő, tevékenykedő nemzedék egymástól különböző törekvéseit kell szintézisbe foglalni. S ez az, ami a művészet területén, úgy látszik, még nem teljesen sikerült. Pedig ennek a feladatnak a megoldásában jelentkezik az egyik döntő különbség a kapitalista és szocialista társadalom között.

A kapitalista társadalom ezt a feladatot képtelen megoldani, s nagyrészt ebből adódnak ennek a társadalomnak életében naponta jelentkező törések, válságuk, torzulások. Az ifjúság lázadása, tiltakozó mozgalmai jellemzik a mai nyugati társadalmakat, ezek az ifjúsági tömegindulatok csak tagadni tudják a jelenlegi állapotokat, de célt nem ismernek, nem tudják megmondani, hogy miért akarnak harcolni, jövőt nem látnak és nem tudnak mutatni sem. Ebből született a passzivitással tiltakozó hippizmus és a huliganizmus gyilkos agresszivitása.

Csak a szocialista társadalom tudja megteremteni közös nagy céljai érdekében a generációk szintézisét, a nemzedékek nemzeti egységét.

Ennek kell megszületnie képzőművészetünkben is. Négy generáció, száz év törekvései széthúzhatják a frontot, de ez még jobban kötelezi elsősorban a kritikát és annak minden fázisát a művészi színvonal, az igazi értékek keresésére és értékelésére. Ami nem illeszthető be ebbe a szintézisbe, az szinte biztosan nem hazai talajból nőtt, hanem nyugati import és magán hordja az ottani diszharmóniát.

A feladat: támogassuk azt a művészetet, amely a néphez szól, a nép nyelvén szól és részt vesz szocialista építési feladataink megoldásában is. Ez nem stíluskérdés, ennek érdekében még pop art-elemeket is jól fel lehet használni, mint azt az „Új művek” kiállításán például a megrendítően szép Radnóti-szobor bizonyítja.

A kijátszott „Tiltás” helyett a közönségnek kell tiltakoznia. Közvéleményt kell teremteni a közös céljainkat nem szolgáló törekvések, a nyugati üres formakísérletek epigonjai elleni tiltakozásra.

Ennek már örvendetes jelei mutatkoznak a kiállítások vendégkönyvében, ahol például a Magyar Nemzet kritikájában találóan „Halandzsa-kiállításnak” nevezett tárlatot a nézők közül sokan botrányosnakítélték.

„Kritikus”