János Sugár (H) “EXCUSE ME”
(Liberty Bridge, Budapest)
photo: Szilvia Tóth

While this utterly simple and ordinary way of apologizing is an everyday occurrence in Japan, the expression, for instance, is used only a third as much frequently in Germany than in Japan. No similar investigations have been made in Hungary, but based on my personal experience, I think I am right to suppose that apologizing happens rather rarely in this country, in private and public spheres alike. Thus, it is by no means an everyday routine, even though we presumably have roughly as much reason to say sorry to our fellow citizens as people in Japan. Probably we would feel more at ease, both in our private lives as in the public sphere, if we practised this gesture, i.e., admitting our mistakes, faults, ignorance, foolishness, selfishness, stupidity or intolerance, and voicing our regret more frequently for any misunderstanding, confusion, offence or exposure that such an act may have led to – right here and now. Not to mention that we tend to counterbalance our bad conscience about our failure to say sorry with aggression, self-conceit and intolerance – again both in our private and public lives. This is why I think that in the chaos of urban visuality, amidst the deluge of advertisements, signposts, graffiti and billboards, such a consciously simple piece could have a strong effect. The first question it raises is who might be the person who wants to apologize here and now, and for what and to whom? The very task of interpretation may take the viewer on more distant routes, since one has to admit that there are ample reasons for saying, EXCUSE ME. Thus, everyone may understand EXCUSE ME according to her/his current disposition. Furthermore, the signboard is also suitable for creating visual messages (people may have a photo taken of them at the foot of the signboard as a way of apologizing) and we can also start practising uttering the words. Certainly, however, as long as this piece is present in public space, one will hear EXCUSE ME definitely more often than otherwise.

Sugár János (H) „elnézést”
(Szabadság híd, Budapest)
fotó: Tóth Szilvia

A bocsánatkérésnek ez a legegyszerűbb, hétköznapi kifejezésre juttatása Japánban mindennapos, felmérések szerint azonban pl. Németországban már csupán harmad-annyiszor használják ezt a kifejezést, mint Japánban. Magyarországon még ilyen felmérés sem készült, de személyes tapasztalataim alapján joggal feltételezem, hogy mind a magán, mind a közéletben az elnézést-kérés igencsak ritka dolog, és egyáltalán nem mindennapos rutin; holott feltételezhető, hogy nagyjából ugyanannyi okunk lenne embertársainktól elnézést kérni itt, mint Japánban. Valószínű, hogy mind a magán, mind a közéletben sokkal jobban éreznénk magunkat, ha ez a gesztus; tehát saját tévedésünk, hibánk, tájékozatlanságunk, butaságunk, önzésünk, szűkkeblűségünk, intoleranciánk belátása, és az emiatt keletkezett félreértés, zavar, megbántottság, lelepleződés felett érzett sajnálkozásunknak pont itt és most gyakrabban adnánk hangot. Nem is beszélve arról, hogy hiányzó elnézést-kéréseink okozta lelkiismeret furdalást általában agresszióval, nagyképűséggel, intoleranciával párosítjuk – ugyancsak, mind a magán, mind a közéletben.
Ezért gondolom, hogy a kaotikus városi vizualitás közepén, reklámok, útmutatók, graffitik, óriásplakátok özönében egy ilyen, szándékosan egyszerű munka nagy hatású lehet. Az első kérdés, amit felvet, hogy itt és most ki is kér kitől elnézést, és már csupán ez a kézenfekvő interpretációs feladat is messze viheti a nézőt. Ugyanis be kell látnunk, hogy sok a lehetőség az elnézés-kérésre. Tehát mindenki aktuális diszpoziciójának megfelelően értelmezheti az ELNÉZÉST. A tábla továbbá alkalmas képi üzenetek készítésére (valaki lefényképezteti magát a tábla alatt, és úgy kér elnézést), aztán gyakorolhatjuk a szó kimondását is; egy biztos, amig ez a munka köztéren lesz, addig többször fog elhangzani az, hogy ELNÉZÉST, mint egyébként.

Sugár János (H)