PARADOXON: feloldhatatlan ellentmondás - ellentmondó fogalmak meglepő hatású egyesítése. Pl. Arisztotelész tétele: "Akinek sok barátja van, annak egy sincs" - logikátlannak tűnik, mivel a második mondat ugyanazzal a szóval tagad egy összefüggést, amellyel az elsőt állította. Csakhogy a szavaknak több jelentésük van és a paradoxon arra kényszerít, hogy válogassunk közöttük. Gyakori a paradoxon az erős érzelmeket közlő, szerelmi vagy vallásos-misztikus lírában: "Ha nem ejtesz fogságba, sosem leszek szabad" (John Donne)
[…] KIERKEGAARD ÉS ÁBRAHÁM, avagy a hit paradoxona. A Félelem és reszketés témája az "etikum teleologikus felfüggesztése", a hit paradoxona, az etikai stádiumból a vallásosba való átmenet. A vallásos stádiumban az egyén rájön arra - félelemmel és reszketéssel, - hogy minden választása önkényes, hogy választania kell, szabadságra ítéltetett - élve a Sartre-i kifejezéssel -, segítségre, garanciára, hogy jól választott nem számíthat. A legautentikusabb választás amit az egyén tehet az az Istenben való hit - elismerve ezzel, hogy minden választásunk végül is abszurd. Amikor az etikumban megtapasztaljuk a semmit, amikor minden más lehetőség el van zárva előlünk, rájövünk, hogy az egyetlen megoldás a hit mozdulata, ugrása. A hit azonban paradox, minden racionalitásnak ellentmond, a hívő racionálisan felfoghatatlan ideáknak szenteli magát, az abszurd világába lép, ugrik.
[…] A paradoxonokra többnyire úgy gondolunk, mint érdekes és élvezetes gondolati játékokra, amik azonban csak látszólagos ellentmondást jelentenek, ha valódiak, hiszen a valóságban ellentmondás nem létezhet. Így már a paradoxonokra gondolás is egyfajta paradoxont jelent (amennyiben a paradoxonok valódiságából következtetünk azok látszólagosságára) - ami viszont egy újabb paradoxon, hiszen ha paradoxonokra csak paradoxonok segítségével gondolhatunk, akkor ha az előbb még nem gondoltunk paradoxonokra, akkor már egyáltalán nem gondolhatunk, hiszen ehhez eleve rendelkeznünk kell egy paradoxonnal.
[…] Ha a paradoxonokban nemcsak az önmegtagadást élvezzük, ahogy mai, öntagadó korunkban divatos, hanem képesek vagyunk a paradoxonok saját belső természetére és üzenetére figyelni, lehullhat előttünk a paradoxonok örökre letéphetetlennek feltüntetett leple. És az önmaga farkába harapó kígyó, az ördögi körök és az önmagukat tagadó állítások csapdájából eljuthatunk a kettős természetű, égi és földi fényben egyaránt fürdő logikai rejtélyek olyan valóságos üzenetének megértéshez, ami egyben a világ ősteremtésének megértéséhez is közelebb vihet bennünket.
[…] A kívülre kerülés vonzása nem arra ösztönzi a nyelvet, hogy magába szálljon: ha "a nyelv léte önmaga számára csak a beszélő eltűnésekor válik láthatóvá", a tárgyalt jelenség csakis a kívülvaló vonzásában ragadható meg, ami eluralkodik magán a nyelven is, és annak alapszabályává lesz. A kívülvaló gondolata, amennyiben egy saját törvényein kívüli létezésre ítéltetett nyelv megszólalási formájává lesz, alapvető paradoxonból táplálkozik: a diskurzus ezek szerint "saját mozgásterét úgy alakítja ki, mint kívülvalót, amely felé, és amelyen kívül szólal meg".
[…] Az üresség-telítettség paradoxon. A Schrödinger egyenleg kétségtelenül a valóság egy mélyebb szintjének összefüggéseire mutat rá, amit az is alátámaszt, hogy itt már a hétköznapi gondolkodás számára képtelenségnek tűnő bizonyos paradox ellentmondások feloldódnak. Példaként tekintsük az alábbi két, egymásnak ellentmondani látszó kijelentést: 1. A tömör, szilárd anyag által elfoglalt tér gyakorlatilag tejesen üres. 2. A légüres tér, vagyis a vákuum zsúfolásig telítve van anyagi részecskékkel.
[…] Einstein a speciális relativitáselmélet megalkotása előtt nem is ismerte a Michelson-Morley féle kísérletet, 1905-ben megjelent cikkében nem is hivatkozik rá. Önéletrajzából kiderül, hogy azt tízévnyi elmélkedés után fedezte fel egy olyan paradoxon segítségével, mely már 16 éves korában foglalkoztatta. Ez a következő volt: ha egy fénysugarat c sebességgel (a fény vákuumbeli sebessége) követünk, akkor egy térben oszcilláló, nyugalomban lévő mezőként lehetne a fénysugarat észlelni.
[…] A Menón-paradoxon, amelyre Platón mutatott rá, a következő: "ha tudjuk egy probléma megoldását, akkor nincs probléma, ha viszont nem tudjuk a megoldást, akkor nem tudjuk, hogy mit keresünk és nem is várhatjuk el, hogy találjunk valamit." Platónnak a Menónban adott válasza szerint az ideák világára való "visszaemlékezés" segít a megoldás felkutatásában. Ezt a megfoghatatlan ideák világára emlékezést szeretné Polányi egy plauzibilisebb folyamattal felváltani a dinamikus intuíció vezérelte felfedezés segítségével "törekedhetünk a tudományos felfedezésre anélkül, hogy tudnánk mit keressünk, mivel a mélyülő összefüggés felé mutató irány megmutatja nekünk, hogy hol kezdjük, merre forduljunk és végül olyan pontra vezet, ahol megállhatunk és jogot formálhatunk a felfedezésre" […] "a tudományos problémák nem meghatározott feladatok. A tudós csak nagy vonalakban ismeri célját és a növekvő koherencia intuíciójára kell támaszkodnia, hogy elvezesse a felfedezéshez." […] "Bár egy probléma megoldása olyasmi, amivel korábban sohasem találkoztunk, a heurisztikus aktusban mégis az elveszett golyóstollhoz, vagy a jól ismert, de elfelejtett névhez hasonló szerepet játszik. Úgy keressük, mintha ott lenne, eleve adottan." […] "A kétfajta problémamegoldás, a szisztematikus és a heurisztikus különbsége abban a tényben is megjelenik, hogy míg egy szisztematikus művelet teljes egészében akaratlagos aktus, a heurisztikus folyamat aktív és passzív szakaszok kombinációja."
[…] A szerző eltűnése és a mű anyagtalanítása, a destrukció, mint teremtő princípia, művész-szöveg és világ-szöveg azonosítása, a keletkezés elsődlegessége az akarással szemben, a paradoxon gondolkodási formaként és a véletlen szükségszerűségként való felértékelése, a hermeneutika elhárítása egy új hermetizmus által, a szubjektum és a történelem meghaladása – mindaz, mit Mallarmé több, mint száz évvel ezelőtt „A Könyv"-re vonatkozólag posztulált, ma a „posztmodern tudás" közkincse, és (mindenkor részleges) megerősítésre talál úgy a „szimuláció" és az „immateriális" esztétikai teóriáiban, mint a „rhizomatikában", a „dekonstrukcionizmusban, a katasztrófateóriában" vagy az „önorganizációs tanban". Ezen szempont alapján a történelmen túli irodalom mallarmé-i terve, melynek referencia nélküli „fogalmaival" „a modern igazi kultuszát" kellett megalapoznia, új aktualitást nyer.
[…] Láttuk az előző fejezetben, hogy az összes világvallás egyetértő tanítása szerint ez a cél nem más, minthogy kapcsolatot teremtsünk a jelenségek mögötti jelenléttel, azzal a céllal, hogy harmóniába jussunk az Abszolút Valósággal. Új kísérletet téve a cél elérésére, alkalmas kiindulópontul szolgálhat egy paradoxon, amely mindig nyilvánvalóvá válik az emberi természet behatóbb elemzésekor bármely korban, időben és társadalmi miliőben. ,,Az ember belsejében háború dúl értelme és szenvedélyei közt. Ha csak értelem volna, nem volnának szenvedélyek. Ha csak szenvedélyek volnának, nem volna értelem. Mivel az emberben mindkettő megvan, nem lehet mentes a harctól, mivel nem lehet békességben az egyikkel anélkül, hogy ne harcolna a másikkal. Tehát az ember megosztott: mindig a maga ellensége''.
[…] Egy 1995-ben készült, "Az európai paradoxon" című tanulmány megállapította, hogy a legmagasabb szintű tudománynak nincs kapcsolata a gazdasággal. Másképpen fogalmazva, az európai tudomány a világ élén áll, ám az Egyesült Államok és Japán sokkal ügyesebben kamatoztatja az innovációt az üzleti életben. A 4. Keretprogram értékelésekor ugyancsak arra a következtetésre jutottak, hogy "a következő Keretprogramnak egyaránt kell támogatnia a tudományos kiválóságot és a társadalmi-gazdasági hasznosságot" (Davignoni jelentés, 1997). Ezen elv alapján nem támogatja az 5. Keretprogram az alapkutatást, hacsak nem kifejezetten az alábbi területekre irányul: társadalmi problémák kezelése, az európai ipar versenyképességének javítása, munkahelyteremtés, hozzájárulás az Unió irányelveinek fejlesztéséhez/megvalósításához. A legfontosabb szempont mindenekelőtt a tudományos kiválóság.
[…] Lukács György, hogy Popper Leóról írott nekrológját parafrazáljuk, egyetlen gondolata a homogenizáció volt. A döntő szöveghely az 1911-es Hegel-jegyzetekben található: "A forma lényege éppen a paradoxon: hogy valami egységeset alkosson abból, amiből hiányzik az egység (das Uneinige)… az út éppenséggel ez: különneműség (a szubjektív oldalon: a szenvedés és a teremtményiség)–disszonancia (szubjektíve: a megváltás vágya és a harc a teremtményiség ellen: ellenfelet csinálni abból, akit szorongat, rögzíteni őt, a fogalmára hozni – azaz teremtmény-voltát önmagunkon kívülre helyezni, azt ellentétként tételezni, és a legnagyobb mértékben kiélezni –, egyneműsíteni) – Forma (szubjektíve: megváltás)." A homogén antinómia: paradoxon. "Csak a szemlélt eszme ítélő ereje menti meg őt a viszonylagosságtól… de ki ruházta fel őt az ítélet jogával?" A paradoxon az, hogy a kritikus "önmagából teremti meg ítéletet szabó értékeit", noha "nem ő az, aki életre hívja és életre készteti őket: az esztétika nagy értékmeghatározója, a mindig közelgő, a soha meg nem érkezett, az ítélni egyedül hivatott, ő sugalmazza az esszéistának értékeit." Az esszéista, tehát a keresztelő, aki a saruját sem méltó megoldani annak, akiről prédikál. Másképpen: előfutár.
[…] Van azonban ennek az egyszerű tételnek egy megdöbbentő következménye. Tekintsük az összes halmazok "halmazát"! Nyilván ennek a hatványhalmaza nagyobb számosságú, mint az eredeti, ahogyan azt az imént igazoltuk, csakhogy az összes halmazok halmazának hatványhalmaza szintén halmaz, minekutána ott van az összes halmazok halmazában. Azt kaptuk tehát, hogy egy részhalmaz számossága nagyobb az eredeti halmaz számosságánál, ami lehetetlen. Ez a paradoxon, mely a századelőn megrengette az egész matematikát, nem más, mint egy indirekt bizonyítás arra, hogy az összes halmazok halmaza már nem alkot halmazt, hanem valami egészen más dolgot, de hogy micsodát, azt egyelőre ne firtassuk.
[…] Már Einstein is foglalkozott a kvantumteleportálás lehetőségével, bár szerinte elfogadhatatlan volt az a magyarázat, miszerint a részecskék viselkedése csak a véletlen törvényszerűségeivel írható le. Einstein, Podolsky és Rosen közös értekezésben írták le a Bohr-féle valószínűségi értelmezés megcáfolását, melyet később csak EPR-paradoxon néven illettek.” Kisebb kaliberű emberek esetében egy „no, ez nem ment” sóhajtás meg egy vállrándítás lett volna a dolog vége, az ő esetükben azonban megszületett az Einstein–Podolsky–Rosen-paradoxon: mégis a Koppenhágai Iskolának van igaza! Ennek ellenére a paradoxon alkalmasnak bizonyult (kigondolói akaratától függetlenül és utólag) a kvantumteleportáció kivitelezésére, és elvileg megnyitotta az utat a kvantumszámítógépek tervezése irányában. Mindez Kolumbusz Kristóf híres tengeri útjának eredményére emlékeztet: bár nem Indiába jutott, mégis nagy fölfedezést tett.
[…] A fizika törvényeit megcsúfoló utóbbi konstrukció természetesen csak elképzelés maradhat, annál is inkább, mivel a művész figyelme a 70-es évek elején átmenetileg a lehetetlen problémák megoldása felé fordul. Például történelmi jelentőségű (fiktív?) sakkjátszmák rekonstrukciójába fog - a munkásmozgalmi avantgarde Lenin és a művészeti avantgarde Tristan Tzara zürichi játszmája -, ahol egy minden tekintetben objektív lejegyzési mód (a sakkírás), s vele szemben a dokumentáció teljes hiánya képezi a felállított paradoxon magvát. Hasonlóan lehetetlennek bizonyuló feladat elé állítja az Erdély Miklóssal és Major Jánossal közösen készített mű, a "Major János kabátja", hiszen már Marcel Duchamp felismerte, hogy a ready-made feltalálása óta egyszerűen kizárt dolog művészeti kontextusban "jelentés nélküli" tárgyat feltételezni. A paradoxon-problematika összegzése egyetlen, szintén ready-made-ként alkalmazott (vagyis kész formában átvett) logikai ítélet: "Franciaország jelenlegi királya bölcs" (1972). A tisztán konceptuális természetű munkák között azonban ellenpéldát is találhatunk, melynek ellentmondásos mivolta éppen abban rejlik, hogy egy szinte megvalósíthatatlannak látszó, tehát fikcióként feltüntetett vállalás ironikus szinten ugyan, de mégis realitásnak bizonyul: a kijelentés, "Ennek a mondatnak minden betűjét más írógéppel írtam", Jovánovics esetében csakugyan igaz.
[…] A globalizáció azonban egy paradoxonra épül, ami lehetővé teszi, hogy ezen a nagy capitaly-n keresni, (mondhatnám kaszálni) lehessen: ez a paradoxon abból ered, hogy bár globális lett a gazdaság, a feltételek mégsem teljesen azonosak a világ minden pontján. Mindig maradnak különbségek, és ezek mozgatják az üzletet. Igaz, hogy a szingapúri vagy tokiói tőzsde elektronikusan össze van kötve a londonival vagy a New Yorkival, tehát azonos pillanatban, real time tudják, hogy mi történik, de mégis a különbségek a fontosak az üzlet számára. Az egyes központok valuta-, értékpapír- , kötvény-. árfolyamai között olykor csak egy-két cent a különbség, de azt az egy-két százalékos vagy egy-két tized százalékos különbséget hatalmas haszonnal lehet megjátszani.
[…] Dürrenmatt rendetlenség által uralt, zűrzavaros, kaotikus világot ábrázol. Hősei - a vak herceg, Akki, Möbius, Romulus - "mind bátor emberek. Szívük mélyén helyreáll a felborult világrend" (Dürrenmatt Arckép helyett című írásából). A rendetlenség tehát az egyéni szabadság létezésének zálogává válik, Dürrenmattnál az egyén lehetőséget kap a helytállásra. De a moralista írói magatartású Dürrenmatt tanításának egyik alapköve, hogy "közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg" és "közös ügyeink egyéni megoldására minden kisérlet hiábavaló" (A fizikusok című drámájához fűzött híres 21 pontból). A paradox gondolkodásmód a világot feloldhatatlan ellentétekben látja. A paradoxonban a valóság tükröződik, tehát csak látszólagos ellentmondást jelent. Mindenesetre eltér a szokásos gondolkodástól, hiszen meghökkentő hatást kiváltó logikai ellentétekben látja a világ lényegét és ábrázolja a polgári világ válságjelenségeit.
[…] A figurák legtöbbször paradoxonnal jellemezhetők, a paradoxon módszere teszi átélhetővé az idea maximálisan éles megjelenítését a karakterben. Dosztojevszkij sajátos mítoszteremtést folytat a regényeiben. A művek "rejtett mítosza" (a szüzsé mitikus-ideológiai szintje) nem csupán modernizálja vagy aktualizálja a pogány, ószövetségi, evangéliumi mítoszt, a középkori vita-(zsityije)irodalom legendáit, hanem éppen ellenkezőleg, Dosztojevszkij alkalmi mítoszokat alkot regényei számára. Ezek az okkazionális mítoszok a múlt mítoszainak és legendáinak merészen megformált szabad parafrázisát jelentik. A munka kezdeti szakaszában az író felhasznál eredeti élő személyektől, "prototípusoktól" származó adatokat, de aztán a szüzsé és a karakterek filozófiai szimbolizáción esnek át, amely szinte mindig átalakítja az eredeti fabulát a "rejtett mítosznak" megfelelően.
[…] A világagyban való jelenlét azonban olyan kulturális külkapcsolat, mely a goethei világirodalom-értelmezés szerint kulturális export- és import egyszerre. Problémásabb, hogy képesek leszünk-e kulturális exportra, azaz a magyar kultúrát érdekessé tudjuk-e tenni, hogy bennünket is megkeressenek. Erre az esély - különös paradoxon - minél nagyobb a lehetőség az informálódásra, annál kisebb. És minél inkább tért hódít az Internet, annál nehezebb egy kis nemzetnek a saját kultúráját elfogadtatni, vonzóvá tenni. Egyszerű technikai okok miatt is: fizikailag bejárhatatlan az Internet világa. Ez a néhány éve működő csodamasina máris (sok)milliós nagyságrendű előfizetőt tud magának, speciális professzionális keresőprogramok léteznek, amelyek ezt a világagyat megkísérlik előfizetők szerint regisztrálni, kvázi telefonkönyvet készíteni. Hogy valamennyi figyelmet szenteljenek kultúránk bármely részének is, az ország egészének kell önmagát úgy menedzselnie, hogy fölkeltse az érdeklődést. Némely nyugati közgazdászok szerint egy adott ország fejlődését nem gazdasági háttere határozza meg, hanem mentális készültsége. Tehát elhiszi-e magáról, hogy valamit meg tud megcsinálni - mert ha igen, akkor képes lesz rá.
[…] A polgárok nagyon ellentmondásosan viselkednek Európával szemben. Felhánytorgatják neki, amit nem csinál, úgy tűnik kívánatosnak tartanák bizonyos dolgok megvalósulását, ugyanakkor pedig rettegnek a következményektől. Ez az európai paradoxon. Van az az Európa, amit az emberek akarnak, ami nem ugyanaz az Európa, ami megvalósulóban van, és főként nem egy lehetséges európa modell. Amikor Európa cselekszik, cselekedetei nem mindig fedik azokat az álmokat, amik kezdetben éltették. Ezek a finoman ellentmondásos viszonyulások azok, amik olyan nehézzé teszik a nagy európai vállalkozást.
[…] A humanizmus az emberi értelmet mindenek fölé helyezi, ezzel jó kiindulási pontot ad a természettudományos és technikai fejlődésnek. Ezzel érdekes paradoxon jön létre: a humanizmus "vallása" a gépek imádatához vezet. Az életünknek annyira szerves tartozékaivá váltak a gépek, az autótól a komputerig, hogy már rövid ideig is nehezen bírjuk ki nélkülük. Azért, hogy egyre korszerűbb példányokra cseréljük ki az elavuló régieket, hajlandóak vagyunk arra, hogy sokat dolgozzunk, lemondjunk a pihenésünkről is. Mi ez, ha nem kultikus tisztelet? A tárgyak imádatának elgondoztató példája az, hogy némelyek a neutron bombát azért tartják igen jó fegyvernek, mert az csak (!) az élőlényeket pusztítja el, az építményeket és a gépeket megkíméli.
[…] Reklám paradoxon: Minél több pénzt fordítasz reklámra, az ügyfelek annál bizalmatlanabbak költekező cégeddel szemben, viszont ha kevés pénzt fordítasz reklámra, akkor az ügyfelek el sem hiszik az üzletkötőknek, hogy létezik társaságod.
[…] Russell két fő gondolatáról még érdemes megemlékeznünk. Az egyik a típuselméleti paradoxon. Ez a halmazoknak olyan rendszerére épül, amelyben pl. A halmaz magában foglalhatja B halmazt. Ekkor B elemei A-nak is elemei, ám az nem igaz, hogy A minden eleme B-nek is eleme. Vannak halmazaink továbbá, amelyek önmagukat elemként tartalmazzák, és vannak, amelyek nem. De kérdés, hogy az a halmaz, amely önmagát nem tartalmazó halmazok halmaza, hova tartozik? Amiről nem lehet beszélni az a megismerő szubjektum (mert a tények megismerésekor nem a világ része), maga a logika (mert kijelentései tautológiák, nem mondanak semmit - ahogy a matematika sem). Ám a Tractatus paradoxonra épül: az etikum, a metafizikum kérdései kimondhatatlanok ugyan, mégis jellemzőek ránk, nyomasztanak, ösztökélnek minket. A kimondhatatlan, a rejtély, a misztikum létezik, megmutatkozik, csak nem közölhető. S habár a filozófia a természettudományos kijelentések kimondására kell hogy szorítkozzék, mert ez az egyedüli szigorú módszer, a Tractatus célja mégsem ebben áll (hiába ez foglalja el a szöveg tetemes hányadát), hanem abban, hogy aki egyszer végigolvassa és végiggondolja az itt leírtakat, aki megérti Wittgenstein tételeit, értelmetlennek fogja ítélni magát az írásművet.
[…] Itt van a káosz, amely makacsul ellenáll mindenfajta előrejelzésnek és számításnak - a hosszútávú, részletező stratégiai tervezésnek úgy tűnik befellegzett, de van helyette "víziókon alapuló vezetés" és paradoxon-menedzsment. Megérkeztünk a Káosz Peremére.
[…] A káosz tehát olyan szabálytalan (véletlenszerű) viselkedés, amelyet teljes egészében szabályok (törvények) irányítanak. Zavaró paradoxon, valóban. A véletlenszerűség abban nyilvánul meg, hogy az ismert determinisztikus törvények ellenére sem tudjuk egy kaotikus rendszer viselkedését hosszútávon előrejelezni, mert a kaotikus mozgás önmagát sohasem ismétlő, aperiodikus mozgás.
[…] A body art és a performance-ok így céllá változtatják az eszközt és autonóm státust biztosítanak a közvetlen cselekvésnek és azoknak a programoknak, amelyeknek fizikai tárgyuk nincs ugyan, de van értelmük. Az értelem kiteljesedése így összefügg az állandó termékek hiányával. Ez a látszólagos paradoxon a body art lényege, amely oly mértékben tágítja a jelentések spektrumát, amennyire megtisztítja a cselekvést konvencionális tárgyaitól. A body art és a performance-ok, mint céllá vált eszközök, megragadó és röpke emberi jelenlétként érzékelhetők.
[…] Bölcsészkari tanárom egyik kedvenc mondása szerint az élet végtére is egy paradoxiális jelenség: arra születünk, hogy meghaljunk. Úgy gondolom, hogy ehhez hasonló - elnézést: talán kevésbé bölcs - paradoxonokat, azaz egymást csak látszólagosan kizáró ítéleteket a köztársaság állapotáról is megfogalmazhatunk.
[…] Ellentmondások, paradoxonok. Technikák és mások, amiknek nem szabadna működniük, de mégis néha működnek. Kulcs kifejezés: "Ha paradoxon, akkor valószínűleg igaz." A valóságban vannak csavarok és hibák, megadva mágusoknak (esetleg alvóknak) az esélyt, hogy "keresztülosonjanak" és megússzák. A Technokrata valóságban vannak kis lyukak, amiket okos feltalálók kihasználhatnak. A hátulütője mindennek, hogy vannak dolgok, amikre senkinek nincs szüksége, mégis vannak: Paradox, Martalócok stb.
[…] A paradoxon légköre eloszlatható az én fogalmának körültekintő értelmezésével, állítja Dennett. Köztes álláspontként értelmezhetjük az ént egyfajta absztraktumként is, melynek a létezését nem befolyásolja megfigyelhetetlensége. Végül is a gravitációs középpontok is léteznek – noha nem észlelhetok. De vajon az "elméleti entitások” olyan értelemben léteznek, amilyenre az én létezésének kérdése vonatkozik? Nos: az én Dennett szerint is absztrakció, azonban másféle, mint a gravitációs középpont.
[…] A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő - amint azt Henry Ford felfedezte - tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.
[…] Charles Perrow bevezette a "normális véletlenek" (normal accidents) fogalmát (Perrow 1987). Perrow empirikusan is és teoretikusan is kimutatta, hogy a high-risk technology területén nem létezik abszolút biztonság; álláspontja szerint az atomerőművekben s más, hasonló technikai rendszerekben már nem lineáris - azaz elvben tökéletesen leírható és tervezhető - folyamatok zajlanak, és a komplex kölcsönhatások és visszakapcsolási mechanizmusok miatt kikerülhetetlenül jelentkeznek ún. "rendszerbalesetek". Ezek az előre nem látható hatások, folyamatok, események nem vezethetők vissza speciális gazdasági vagy társadalmi körülményekre, s nem akadályozhatók meg különféle biztonsági intézkedések bevezetése által. A horizonton megjelenik egy, a modern technológiai fejlődésre jellemző paradoxon: minél inkább növelni szeretnénk a komplex rendszerek biztonságát, annál inkább növelnünk kell komplexitásukat; azaz közvetve mi magunk járulunk hozzá ellenőrizhetetlenségükhöz. Wildavsky klasszikus megfogalmazása szerint a modern technológia világában a biztonság és a bizonytalanság kéz a kézben járnak (Wildavsky 1988).
[…]
A konvencionális szintek meghaladását meg kell előzze
annak birtoklása: az erkölcs meghaladását az
erkölcsösség, a gondolkodás meghaladását
a folyamon átsegítő élő gondolat, és
a tudat visszatérését a mindenre kiterjedő
tudatosság. Mindennek azonban olyan természetesen és
“könnyen” (szahadzsa) kell történnie, ahogy
a víz a vízzel elvegyül.
Megkötve a tudat tíz irányba vándorol,
felszabadulva mozdulatlanságban időzik.
Nézd a tevét, s e paradoxon
azonnal nyilvánvalóvá válik.
Szaraha-páda D. 45.
[…] Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy befejezzük az életünket. Ilyenkor csak a dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő meggondolás lappang: Materialisták számára: Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtó erő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le.
[…] Összefoglalva a fenti paradoxonokat azt találjuk, hogy a létezés állandó és változó, analóg (folytonos) és diszkrét (kvantált), időbeli és időtlen, abszolút és relatív, üres és teljes, semmi és minden. Egyszerre. Csupán a vizsgálódásom nézőpontjától függ, melyik paraméterét látom. Egyben ez teszi lehetővé a számomra azt is, hogy kétségbe vonjam a saját létezésem tényét (létezés van is meg nincs is). Ezért kellett a filozófiai rendszerünk felépítéséhez először axiomatikusan kijelentenünk az egyik (rekurzív) paramétert: a létezés van, hogy elindulhassunk a kifejtésben, majd visszajussunk ugyanoda.