A budapesti Artpool Művészetkutató Központ alapítói, Galántai György és Klaniczay Júlia, a londoni Osztrák Kulturális Fórum (Austrian Cultural Forum) vendégei voltak a nyáron. Pauline van Mourik Broekman beszámolója a különleges nyilvános archívumról.
Ezen a nyáron az Osztrák Kulturális Fórum, folytatva a meghívott kurátorok projektjeit bemutató programját, a brit B+B kurátor-párost (Sophie Hope és Sarah Carrington) hívta meg, és kérte fel egy eseménysorozat szervezésére. A közelgő EU bővítés és az ezt követő – megjósolhatatlan de kétségtelenül bekövetkező – változásokkal számolva, a B+B ‘at home’ kiállítása az utazásaik során megismert közép- és kelet-európai művészeket és intézményeket mutatta be. Két estét az Artpoolnak – az avantgarde igazi tartóoszlopának és, ahogy az kiderült, mindenki számára elérhető hatalmas művészeti információs tárháznak – szenteltek.
Mint oly sok ‘alternatív’ művészeti vállalkozást, az Artpoolt is a szükség hozta létre. Története az államszocializmus idejére nyúlik vissza, amikor 1970 és 1973 között Galántai György a balatonboglári kápolnaműterem eseményeit szervezte művész barátainak. A nemzetközi szinten folyó modernista művészeti áramlatokhoz kapcsolódva a kezdeményezés egyaránt volt kísérlet egy szétszórva létező kreatív közösséggel való kapcsolatteremtésre, és személyes visszautasítása a helyi kulturális életbe beavatkozó állami ideológia és feltételrendszer elfogadásának.
1984-ben az Artpool két alapítója, Galántai György és Klaniczay Júlia kiállítást rendezett magyar és nemzetközi művészek munkáiból „Magyarország a Tiéd lehet / Nemzetközi Magyarország” címmel. A balatonboglári kápolna 1973-as bezáratása után ezzel kiérdemelték azt a korántsem irigylésre méltó megtiszteltetést, hogy ez legyen az utolsó államilag betiltott kiállítás Magyarországon. Galántai a beszélgetés folyamán különös módon vonakodott attól a feltételezéstől hogy a kiállításnak politikai jelentősége vagy szembeszállási szándéka lett volna.
Amikor arról beszélgettünk, hogyan változott az Artpool politikai hozzáállása a kontextus és az intézmény helyzetének (az Artpool földalatti kitaszítottságból államilag támogatott kulturális intézménnyé vált) radikális változását követően, Galántai teljes mértékben visszautasította a kérdés politikai felhangját. Az a tény azonban, hogy a munkákat nem lektorálták, azaz szentesítették, továbbá azok nemzetközi hatásokat hordoztak magukon, automatikusan magával vonta a hatalom átható érdeklődését Galántai tevékenysége iránt egészen a kezdetektől, és elkerülhetetlen lett, hogy egy veszélyes felforgató elemként tartsák őt számon.
Ennek dokumentációját a Londonban most kiállított hivatalos III/III-as iratokban tekinthetjük meg, melyek szerint, az 1984-ben kiállított munkák „kigúnyolják és támadják az államot, a társadalmi rendet csak úgy mint az állambiztonsági szerveket”. Ezekben az iratokban továbbá részletes leírást találunk a radikális-művészeti csoport tagjairól, a jelentős személyektől kezdve egészen az utolsó résztvevőig.
Ellenállása ellenére nehéz Galántai megnyilvánulásait valamilyen szinten nem politikainak tekinteni, de kitartva az ő, vagy később az Artpool, tekintélyelv-ellenességét félremagyarázó tapasztalatai mellet, az utóbbi szerepe kétségtelenül a marginális és efemer művészeti műfajok anyagainak őrzése. Az intézmény bámulatos fluxus, performance és mail art archívummal rendelkezik, továbbá folyamatosan katalogizálja, rendszerezi az ehhez tartozó, a világ minden részéről származó anyagokat, mindezt nyilvánossá is teszi könyvtárában és online verzióban is megjelenteti website-juk egyre bővülő kincsestárán keresztül.
Az a tény hogy az alapítók maguk is részt vettek ezekben a műfajokban az Artpool sajátos – szubjektív szemléletű – kialakulását vonta maga után, a barátok és művésztársak növekvő nemzetközi hálózatának munkái gyűjtésével együtt.
Többezer mail art munka gyűjtésén és továbbításán kívül kiadták saját hírlevél-magazinjukat is Aktuális Levél (Artpool Letter, AL) néven, azzal a céllal hogy a nemzetközi színtér számára közlönyként működjön és az onnan érkező információk szócsöveként szolgáljon.
Az a leleményesség, amivel a kiadvány mint közvetítő – a globális és lokális szféra között – működött kísértetiesen előrevetítette a kortárs kulturális web fórumokat, ugyanakkor a könnyed globalizmus szemiotikai homogenitását is felfedte. (egy tipikus példa erre az AL3-ból, 1983 – mely egymás mellé helyezi Hegyi Lóránd művészettörténész „Trans-avantgarde” – „post-modern” – „új szubjektivizmus”, avagy az expanzió utáni művészet a nyolcvanas évek küszöbén c. írását Barney Hoskyns „A hírnév ára” című cikkét a New Musical Express 1982 március 12. számából és egy a budapesti Fiatal Művészek Klubjában elhangzott vitát.)
Stefan Szczelkun, többek között író és mail art művész, az alábbi állításával az Artpool postai hiperaktivitásának és az explicit politikai tudatosság visszautasításának egy finomabb olvasatára mutat rá: „a (mail art) mozgalom ultra demokráciája bevezette, majd valószínűleg a része lett a kelet-európai demokratikus fejlődésnek. Nem annyira sok projekt volt nyíltan politikai, de a keleti blokk országaiban – mint pl. Lengyelország – egy nemzetközi fórumhoz való könnyebb csatlakozás lehetősége erőteljes ellenszere lehetett a marginalizálódásnak és a belső állami cenzúrának.”
Jelenlegi kiemelkedő pozíciójában az Artpool legnyilvánvalóbb dilemmája a ‘múzeum’ és ‘résztvevő’ kettős szerepének kezelése. Szemügyre véve ennek a hihetetlen intézménynek a teljesítményét, – mely aprólékosan felépített gyűjteményével szégyenbe hozna számos hasonló állami intézményt – a kialakulást tekintve lehetetlen nem egy a tárgyakhoz és a történelemhez kötődő fétis-kapcsolatra gondolni. A művészet megőrzése és szervezése lassan felülmúlja az alkotást? Vajon a kortárs experimentális műfajok dokumentálása egy mindenfajta önkritikától mentes örökség-ipar felépítését vonja maga után? Mikor az ACF-ben zajló beszélgetés közönsége ezeken a kérdéseken töprengett, Galántai bizonytalanul azt válaszolta hogy az információ intézménysége – a kapcsolatépítés, kategóriaalkotás és történelemcsinálás metaaktivitása – az, ami az Artpool kulturális tevékenységét leginkább jellemzi. Miközben a történelmi amnézia félelmét erősíti a digitális információ instabilitása, és az archívumok iránti érdeklődés élénkebb mint valaha, Galántai dacol az idő lineáris értelmezésével, melyről mindkét jelenség tanúskodik. Nála, a tapasztalat és annak dokumentuma alakítható anyaggá válik, mely folyamatosan – téren és időn keresztüljáró – új kapcsolatokat és jelentéseket hoz létre. Hogy ez a gyakorlat mennyire kollaboratív az nyílt kérdés marad, de a beszélgető közönség számára világossá tette, hogy az Artpool nem egyszerűen egy történeti gyűjtemény.
van Mourik Broekman, Pauline: Relational history. Mute, Culture and Politics after the Net, 2004. no. 27. (winter/spring), 24–25. p.
/fordította: Bodor Judit/