Centrum csoport: A Centrum csoport nevében jöttem most ide a színpadra, elfoglalni a színpadot...
Centrum csoport: A Centrum csoport... Ugye az utóbbi, amíg itt az Artpool konferenciát rendezetett a szolidaritásról, és arról, hogy a szabadságnak milyen formái léteznek, addig mi a szombat-vasárnapot munkával töltöttük, és elfoglaltunk egy házat.
Centrum csoport: Így van. A Kazinczy utca 41-ről van szó. Ezt a foglalt házat A épületnek neveztük, és ugye aki A-t mond, az mondjon B-t is, most pillanatnyilag ott tartunk, hogy kijöttünk, kint volt a rendőrség, kint volt az önkormányzat, és megállapodtunk az önkormányzattal, hogy holnap 11-kor megyünk a kulturális alpolgármesterrel tárgyalni erről az épületről. Őt Demeter Tamásnak hívják, és többek között szeretnénk elvinni egy szolidaritási nyilatkozatot is, amit itt tartok a kezemben, szeretném, hogyha minél több ember aláírná, ugyanis a szolidaritásról beszéltetek, és akkor reméljük, hogy ez is egy fegyver lesz a kezünkben, hogy létre tudjunk hozni egy olyan foglalt házat, ahol esetleg hogyha mondjuk például akár az Artpoolnak nincs hova mennie, akkor az is beköltözhet.
És holnap, hétfőn kiállítás, megnyitó lesz a Városi Színházban...
Halász Péter: Elnézést, nem értettem a kérdést.
Centrum csoport: Igen. Héttől. Május 20-án lesz egy nagy kiállítás, egy napon, egy időben megnyílik, több országban, több városban egyszerre egy kiállítás, és ennek a megbeszélése lesz, a squattokat bevontunk már, 150 visszajelzett, hogy mindenki benne van, majd egy közösség fog kialakulni, mindenki jöjjön el.
Halász Péter: Még egy dolgot, mert itt a biciklisták ez egy nagyon szép allegória volt ebben a... és én is egy allegóriával folytatnám. Montefeltro hercegéről van szó vagy Urbino hercegéről, aki rendkívül gazdag volt, pápaság és ilyen dolgokkal foglalkozott. Nem tudom, hogy rendes ember volt vagy sem, de nagyon érdekelték a művészetek.
Azt mondta, hogy hát neki mindene van, csak művészete nincs, és valóban kíváncsi volt, és Piero della Franceskát és hozzá hasonló művészeket támogatott, akik akkor nem voltak annyira elfogadott emberek. A perspektívával foglalkoztak, ami eléggé ismeretlen volt ebben az időben. Tehát az ő személyes érdeklődése, ... meg akarta tudni, hogy mi az. A többi neki megvolt.
Na, ez az akarat nincsen meg jelenleg az intézményekben, és nincsen meg jelenleg a kurátorokban, ezt mindenki tudja. Hát szóval kit érdekel az, hogy XY mit csinál, és hogy mit fogok tőle tanulni? Mit fogok attól az embertől tanulni, aki egy beadványt küldött hozzám. Ez a legkevésbé érdekli a kurátorokat. Tehát ilyen értelemben a szemlélet... szóval beszélhetünk szolidaritásról is, meg összefogásról is, de amikor egy kuratórium úgy áll össze, hogy akkor te légy szíves menjél ki, mert most a te ügyedet tárgyaljuk, és akkor gyere vissza, oké, és most én megyek ki, és akkor most tárgyaljátok meg az én ügyemet, és a hivatal ezt... szóval ennek egy eléggé súlyos, súlyos, rothadt, bizánci szerkezete van ... nem vagyok optimista.
Nemcsak azért nem vagyok optimista, mert hogy ezek megoldhatatlan dolgok, hanem azért sem vagyok optimista, mert ebben a globális históriában, ahol [Pécsvild Et?] van, ott aztán tényleg erőszakkal lenyirbálják a művészeteket, az egyéni gondolatokat. [Pécsvild Et?] hazafias aktus, és ne gondoljuk, hogy ezzel nem operálunk mi itten Magyarországon. Természetesen ezek a dolgok ebben a globalitásban érvényesek, ugye hát részei vagyunk ennek a közösségnek. Egy kicsi része, és egy kicsi, alárendelt része a végeken, vagy mit tudom én, melyik végén, a zsinór végén, de mindenesetre a [Pécsvild Et?], amivel megfosztják az embereket a személyes szabadságjogaiktól és ellenőrzés alá vehetik, és ennek a gazdasági következményeit élvezhetjük a Tescóban, és így tovább. Tehát a dobozolás folyamatban van. Az Artpool megmenekülhet, fel is emelkedhet, de nagyon kicsi esélye van annak, hogy az Artpool most, ebben a történelmi periódusban fel tud állni.
Ez az én pesszimista véleményem. A másik, hogy ennek ellenére tényleg mindent meg kell tenni ahhoz, hogy ez ne így legyen, és minden pillanatban rá kell olvasni azokra a személyekre, akik ebben részt vesznek, hogy te, te, te.
Én nem kaptam meg a rádióban a fizetésemet időre, és a rendező azt mondta nekem: mit akarsz? Hát ez Magyarország. És akkor mondtam, hogy hát hogyha még te is azt mondod, hogy ez Magyarország és az írnoknő is azt mondja, hogy ez Magyarország, és a számlakitöltőnő is, mindenkinek van egy ilyen értelmezhetetlen, hülye mondata, hogy ez Magyarország, és ez mindenre magyarázat, ahelyett a felelősség és akarat helyett: hogyha bejössz hozzám és gyorsan kifizetlek, az nekem is jó, neked is jó, és így tovább... hogyha ez nem így épül fel, akkor hát pesszimistának kell lennem.
Ennek ellenére valóban mindent meg kell tenni, hogy az Artpool életben maradjon, és erről már mondjuk beszéltem...
Halász Péter: Hazugság.
Baksa-Soós Vera: Ez óriási cinizmus, ne haragudjál.
Halász Péter: Nem az történik. Ez hazugság.
Halász Péter: Nem tudok mit mondani... Szóval ilyet én is tudok mondani...
Halász Péter: BTP. És akkor mi van? BPT. Ez is egy... ez meg még szebb program, mint a TEA.
Müller Péter Sziámi: Elmondanám. Az a baj, hogy a sorrend...., ez nem így volt. Ez úgy volt – és ez a legnagyobb ciki az egészben –, ez úgy volt, hogy Bozóki azt hitte, hogy nem fognak ennyi pénzt elvenni tőle, ezért meghirdette a TEÁ-t. Aznap, amikor meghirdette a TEÁ-t, rögtön elvették az összes pénzét, amiből teát tudott volna főzni. Valószínűleg ez kurva cikis...
Halász Péter: Igen, de még mindig miniszter.
Müller Péter Sziámi: Vagy szolga.
Halász Péter: Tehát azt mondta, hogy a TEA 27 milliárdba kerül, az ez én programom. Oké, te vagy a miniszter, 27 milliárdot nem kapsz a programodra. És még mindig miniszter.
Müller Péter Sziámi: Egyetlen pici dolgot hadd mondjak még, mert én itt látom ennek az egész helyzetnek a fonákságát és az egész problémának a gyökerét. Tehát ebben a pillanatban ebben az országban – és nem csak a kultúrában – van egy, mondjuk úgy, hogy old school, az vagyunk mi, és van egy new school, ami egy egyszerű generációváltással, egy pánikszerű mentalitásváltás, egy másfajta életképességnek a kiterjesztése az új generációk részéről. Az új generációktól miféle szolidaritást várhatunk, mi, old school-osok, azt nem tudom.
Müller Péter Sziámi: ... Lelőtted a poénomat, vannak rokonlelkek. Tehát én nem generációs problémának érzem, hanem azt gondolom, hogy itt a kicsit improvizáltan kibontakozó kapitalizmus az megoldásokat kellett hogy szüljön akár családi szinten is, mert különben még háromszor ennyien éhen haltak volna, mint amennyien most éhen halnak.
Tehát maradjunk a kultúrában, és azt gondolom, hogy nálunk azért az volt a szokás – hogy ha esetleg vannak itt fiatalabbak vagy akik nem emlékeznek –, hogy a pénz az nem játszott, tehát nem azon múlott az, hogy van-e Artpool vagy hogy mi zenélünk-e vagy a Péterék színházat csinálnak-e, hogy ahhoz nyerünk-e pályázati pénzt. Jött egy fordulat, és az lett az elementáris létforma, hogy itt mindenféle pénzek vannak, kellenek pályázatok.
Tehát mi történt? Nagyon sokan beletévedtünk abba, hogy intézménnyé váltunk vagy intézményeket vettünk át. A látszat ellenére a többes szám a részemről udvariasság, mert én ezt nem tettem meg. Viszont ha megtettem volna, akkor most kurva rosszul érezném magam, ez egy olyan kiszolgáltatottság, amiben nem látom a méltányosság elemét, még akkor sem, ha éppen egy olyan ember a miniszter, aki állítja, hogy ő fülig alternatív, meg punk, meg... Ugyanis nincs rá eszköze, mert leszarják. Tehát attól, hogy kinevezték miniszternek... Bocsánat, hadd fejezzem be a mondatot, mert így még ez csonka. Tehát attól, hogy kinevezték, attól még nem került erőviszonyokba. Tehát nem lett valóban patrónusi helyzetben, és lehet, hogy – ahogy te is utaltál rá – akkor már le kellett volna mondani, nem tudom, lehet hogy az lesz, lehet hogy majd előkerül erre a lóvé.
Én nagyon komoly bajnak érezném azt, hogyha evvel a harci tapasztalattal a hátunk mögött, ahányan benne vagyunk a kultúrának abban a részében, amelyik egyrészt megmarad szabadnak, másrészt némileg intézményesült, nem tudnánk megfejteni az életben maradásunkat. Tehát mi nem ezért voltunk partizánok, hogy most ezen beszarjunk, ugyanakkor ki kell verni a lóvét. Tehát valahol a kettő együtt kell hogy működjön, és közben én kíváncsi vagyok, hogy az a része a new schoolnak, amelyik lehet hogy pont megtagadva az öregebb generációkat, de pontosan ugyanavval a mentalitással és szemben ezzel a szarral, ami most a világ, megpróbál jó érzéssel tovább élni, azt hogy lehet ebből szövetség? Most nem az a kérdés, hogy én aláírom-e, naná, hogy aláírom, én is squattoltam, valamint én ebben nőttem föl. Tehát ennek most más technikái lettek ennek a civil szervezeti életnek, de a mentalitás az hasonlít. Tehát naná, hogy aláírom. Tehát nem az a kérdés. Itt az a kérdés, hogyha az Artpoolnak meg kell maradnia vagy a BBS-nek meg kell maradnia vagy a...
Egyébként nagyon tetszik, hogy ha jól olvastam ezen a site-on, akkor a Centrum Egyesületnek nem összesen annyi a célja, hogy squattoljon egy házat, hanem nagyon szisztematikusan fölmérték a Budapesten üresen álló épületeket, nagyon gondosan kiválasztották azt az egyet, amit először el kell foglalniuk, és a célrendszerükben benne van az, hogy evvel demonstrálják, hogy a Dob utca környéke, tehát a történelmi zsidó negyed ne tűnjön el, ne lehessen lebontani, tehát ez oda is egy ütés kívánt lenni. Szóval valahogy ezek a fejek úgy gondolkoznak, ahogy mi is gondolkoztunk, csak nem tudtunk ilyen rendszerezetten, erre kéne összeszedni magunkat. Na most az a helyzet, hogy Artpool, akkor demonstráljunk az Artpoolon.
Baksa-Soós Vera: Igen, egy pillanatra csak, jó? Szerintem 1989-ben lett elszúrva az egész, mert paradox módon mi nem vállaltuk, és felelőtlen, kulturálisan felelőtlen emberek kezébe adtuk át a hatalmat, úgyhogy tulajdonképpen mi vagyunk... hogy most tesszük meg azt, amit akkor nem vállaltunk el. Ezt mondom most a magam nevében.
Müller Péter Sziámi: Nem fogjuk tudni úgy megtenni, tehát nagyon érdekes a helyzet, mert tehát... Hogy volt? Én 90-ben jöttem haza, de tök véletlenül, tehát nem tudtam, hogy rendszerváltás van, nekem nem esett le annyira, és hát én tősgyökeres pesti fiú voltam, de 90-ben vagy 91-ben egyszerűen elmenekültem innen az attól való rémület miatt, hogy mindenfélét akartak csinálni belőlem. Tehát hihetetlen káderhiány volt, nekem volt valamilyen képzettségem vagy tapasztalatom, és egyszerűen én betojtam, tehát attól, hogy most tévéelnök legyek-e vagy kulturális főpolgármester-helyettes vagy mi a lótúró, én ugyanis művész vagyok, tehát ettől iszonyúan megrémültem, és itt ül az a kedves feleségem, akivel azonnal falura költöztünk. Vettünk egy kis romhalmaz parasztházat, megállt az udvaron, és azt mondta, olyan jó itt, kár, hogy veled nem lehet ide költözni. És akkor azt mondtam, hogy dehogynem. És akkor öt évig...
Baksa-Soós Vera: Látod? Szóval elmenekültünk a felelősség elől...
Müller Péter Sziámi: Így van. Csak azt hiszem, hogy akkor volt igazunk.
Baksa-Soós Vera: Ezt ki kell mondani, mert most hiába szidjuk azokat, akik amatőrök...
Müller Péter Sziámi: Igazunk volt. Igazunk volt. Nem a mi dolgunk.
Baksa-Soós Vera: Nem feltétlenül, mert... Jó, nem a mi dolgunk, de most amatőrök kezében van az egész, nem? Cinikus amatőrök...
Müller Péter Sziámi: Hát ha azt látjuk, hogy kibasztak velünk, akkor meg kell próbálni elölről... Igen, de harcosnak meg mi vagyunk amatőrök, csak hát lehet, hogy behunyt szemmel, célzás nélkül meg talán szerencsével. Szóval ezt a választ valószínűleg nem fogjuk megtanulni, és ezért nagyon hálás vagyok az életnek, hogy nem kell vele...
Halász Péter: ..., hogy a pénz nem játszott volna annak idején, és hogy megváltozott volna a helyzet. Egyrészt a pénz játszott annak idején is. A kulturális hatóságok mindig is propagandaintézmények voltak, a mai is és az akkori is. Az akkori az akkori életet propagálta, propagandista módon, és a mostani is, a mai életet propagálja kérdés nélkül a mai módon. Tehát ebben a funkcióban nem változott semmi.
Volt egy kis változás, ahogy én tapasztaltam, valóban a rendszerváltozás azt hozta, hogy az elhagyott városba először a művészek merészkedtek vissza, elfoglaltak helyeket, és klubokat indítottak be. Az Artpool feljött, és kis művészeti helyek jöttek fel. Ezeket nagyon könnyű volt finanszírozni akkor, mert a többi még nem volt előkészülve arra, hogy finanszírozható legyen. Beindult egy ilyen hatalmas építkezési maffia és így tovább... De először a művészek próbálták ki azt valóban, hogy hogy lehet itt megélni ebben a városban, hogy lehet élni ebben a városban.
És az dolog egy picit felpumpálódott, de a kormány rájött arra, hogy a kormány kulturális intézménye az egy propagandaintézmény. Propagandaintézmény, önmagát propagálja. És ami őt nem propagálja, azt nem támogatja. És ennyiben semmiféle különbség nincsen a rendszerváltás előtt és a mai helyzet között.
Müller Péter Sziámi: Ne haragudj, csak hadd illusztráljam ezt, hogy felső kormánykörökben elhangzik az, hogy a PANKKK-program azért jó, mert hogy a Megasztár az propagandaeszköz. Tehát ez így összekapcsolódik ott, ahol nem természetes.
Halász Péter: De ez is propaganda...
Müller Péter Sziámi: Az meg a másik, a Megasztárra van a PANKKK-program? Egy PANKKK-programot szerinted, a Megasztárt és a Slágerrádiót kéne erre...
Halász Péter: Hát a punkot támogatni ma... ugye a punkot támogatni ma...
Müller Péter Sziámi: Az bankrablás...
Halász Péter: ...az olyan valami, ami már bejött. Úgy tudom, hogy nagy K-val meg nem tudom, hánnyal írják...
Müller Péter Sziámi: Én nem azt mondom, hogy a pénz nem számít, dehogynem számít, meg a propaganda is számít. Én azt mondtam, hogy én a Dohány utcába hozzátok nem színházjeggyel és nem pénzért jártam színházba, hanem azért, mert volt egy olyan önfenntartó ereje ennek a kultúrának, hogy egyszer az Oláhéknál volt buli, egyszer nálatok, egyszer nálunk, és ez jó volt .
Halász Péter: Jó, hát ehhez képest volt egy rendszerváltás, ami a Dohány utcai megmozdulásokat most sem támogatja, sőt, hatóságilag ellenzi, mint például a squattereket, mert az Úttörő áruházból rögtön ki tudták ebrudalni őket és így tovább. Rendben van, és vállalták is... vállalták is...
Müller Péter Sziámi: Jó, azt mondták, hogy életveszélyes az épület.
Halász Péter: Igen. Ez egy másik... Persze hogy életveszélyes. Hát mindennel ki lehet... adóval ki lehet ebrudalni embereket...
Centrum csoport: Bocs, az épület nem volt életveszélyes, egyszerűen hazudott az ügyvezető igazgató. Tehát a szemünkbe hazudott, a Népszabadság írt is erről egy cikket, szépen kinyomozták, egyáltalán nem volt életveszélyes az épület, ez csak egy eszköz volt arra, hogy kikergessenek minket az épületből. Most már erre föl vagyunk készülve.
Müller Péter Sziámi: Ebben az egészben a számomra a lényegi mozzanat az volt, hogy itt volt egy más kultúrán edzett, régebbről harcos német tulajdonos, aki tudta, hogy nem lehet azt csinálni, hogy kiseperjük a squattereket, mert akkor ellenszenves lesz, pláne még gyarmatosító, tehát ő azt mondta, hogy neki egyébként nagyon szimpatikusak, meg maradjatok csak, és aztán kitalálták ezt a trükköt. Szóval ezek azért finomabb... egyszer bejön neki.
Halász Péter: A dolgokat nem lehet fixálni, és az amszterdami squattereket vízágyúkkal és gumibotokkal próbálták és távolították el. Ennek megvannak a képei, ennek megvannak az eseményei, ezt az emberek látták, ezt a konfrontációt tudták, és egy lehetőséget, egy fegyvert adott az embereknek a kezébe azzal, hogy ez a szolidaritás, így is lehet.
Hogyha nem akarsz sóadót fizetni, menj a tengerhez, és merjél magadnak vizet. Lépjél ki abból a rendszerből, ami téged tönkretesz vagy megnyomorít vagy elszegényít, és keress magadnak egy másik megoldást. Lehet hogy nem az a megoldás, hogy squatt, de ami konfrontál, az látható, ami drámaivá válik, azt az emberek könnyebben megértik. Ami kussol, az nem működik.
Müller Péter Sziámi: Ez egy kényes mezsgye, mert én elmondom, hogy szóval én miért kussolok. Azért kussolok, mert olyan országos mizéria van, hogy nálam is bejön ez a demagógia, szóval tökéletesen emlékszem az első pillanatra, amikor elindult a Sziget és a Sziget kapott valami minimális támogatást. És erre egy nagyon aranyos tanítónő felháborodott levelet írt mindenhova – de nekem is, mert még a barátom is volt ráadásul –, és azt mondta, hogy milyen disznóság, hogy egy fesztivál kap támogatást akkor, amikor közben az egészségügyben nincs pénz törülközőre, az utcákat nem takarítják és hajléktalanná válnak az emberek.
Most ezen akkor röhögtem, mert azt gondoltam, hogy azért egy másik dolog azért ez, és most már nem lehet jó szívvel röhögni ezen a történeten, tehát amikor az van, hogy de facto vannak éjjel az emberek, kirakják őket az utcára. Lehet, hogy mi most kurva kemények leszünk és összefogunk mint a kultúra emberei, meg a bősz... de nem lehetünk részvétlenek, tehát magyarul ha nem ismerjük alaposan az egész helyzetet és valahogy nem az élére állunk ennek a dolognak, akkor nem leszünk érvényesek. Ez a gond.
Halász Péter: De ez nem két dolog, azt gondolom, egészségünk és kultúránk, ez nem két különböző dolog, hogy az egészségünknek kell a kultúra pénze... ez egy dolog.
Müller Péter Sziámi: Igen, csak amikor sok az eszkimó, kevés a fóka-helyzet kialakul, abban a pillanatban az, hogy mi kezdjük el, nagyon-nagyon jó eszközrendszer, mert jó rétorok vagyunk, elkezdjük verni az asztalt, hogy márpedig a kultúrára adják vissza a lóvét, akkor nekem attól kényelmetlenségérzetem támad, holott nem az én dolgom megvédeni a birkózószövetséget, az egészségügyet sem, és mégis van rossz érzésem.
Halász Péter: Én azt gondolom, azt gondolom, hogy az a pattanás, ami a Gellért Szálló előtt épült, hihetetlen nagy, egy ilyen gennyes pattanás formájú, ami minden képet eltakar, mindent, tényleg, szóval egy ilyen gennyes pattanás, azt ne a kultúrára költsék el, hanem az egészségügyre. Vonják el a kultúrából, és költsék az egészségügyre, de ne egy gennyes pattanást, egy betegséget ábrázoló köztéri szobrot, értelmezhetetlen hülyeséget, megalomániás baromságot állítsanak oda, hanem az menjen az egészségügynek. És ne lopja le az a hivatalnok, akinek olyan baromi nagy ötlete volt, hogy tegyék már oda azt a pattanást.
Centrum csoport: Így van, tehát nagyon sok felesleges beruházás van, és egyszerűen egy politikai döntés kérdése lenne az, hogy például a hajléktalanságot felszámolják. Tehát annyi hajléktalanunk nincsen, hogy ne lehetne ezt megoldani, rengeteg üres házunk van, nagyon minimális költséggel fel lehetne újítani, például a Centrum Csoport egy hajléktalan menedékházat is akar üzemeltetni, és azt gondoljuk, hogy a művészet egyszerűen ebben a jelenlegi világtörténeti helyzetben nem teheti meg azt, hogy nem foglalkozik a szociális kérdésekkel. A művészeti kérdések és a szociális kérdések mélyen összefonódnak, ezért egyszerre szociális és kulturális központot is akarunk csinálni, és ráadásul az erőforrásokat... nem azt kérjük, hogy támogassanak minket, azt kérjük, hogy adjanak nekünk egy épületet, ahol alulról szerveződő módon a saját erőforrásaink alapján tudunk működni.
Müller Péter Sziámi: Hát ez volt a célja, az végül is egy klinika, nappali szanatórium volt. Akkor mégis mondok még valamit. Tehát hogy ugye azért mondom, mert a Gödörben vagyunk.
Tehát a Gödör az emblematikus példája az országos és fővárosi baromságnak. Ami itt történik, az minősíthetetlen. A következő ötletem lett, és ezt próbáltam megértetni bárkivel, akivel találkozni lehetett, természetesen rálegyintenek, mert rég ki van osztva, hogy ebből ki hogy akar lóvét, presztízst, munkahelyet, életlehetőséget csinálni magának a hatalomból, tehát ha visszaemlékeztek vagy valaki követte ezt a történetet, hajszál híján az egész Gödör Klubot úgy, ahogy van, eladták annak a nagyon édes tinédzser lánynak, aki az apukájától ajándékba a Meridian szállót kapta érettségire, ami ugye korábban a Rendőrkapitányság volt, tehát szintén történelmi hely, mert ott nincs konferenciaterem, bejött, ránézett, és azt mondta, hogy ez jó lesz. És ez le volt zsírozva, tehát lehetett tudni, hogy ez valakinek biztos nagyon jó. Alig-alig bírtuk megakadályozni, sok összeveszéssel, sajtóval, konfrontációval, végül megszületett az a döntés, hogy a gödör nem lehet más, csak kulturális hely.
Na, azóta az a kínszenvedés, ami arról szól, hogy ez milyen legyen, az túl van már azon, amit röhejesnek vagy sírnivalónak mondanak. Egyébként működhetne a Gödör, kéne innen-onnan, pályázatot kiírva valahogy, de már évekkel ezelőtt meg lehetett volna csinálni, közben meg szétrohad az egész. Meg lehetett volna csinálni azt, hogy önfinanszírozó helyként abból a pénzből, amit az a vállalkozó, aki a pályázatot megnyeri vagy az Ákosék vagy bárki, befejezik ezt a két termet, ami a lelke lehetne az egésznek, és akkor az, ami magától értetődő, többek között az, hogy ti most itt ültök, az működne. Akkor végre valami úgy működne, ahogy Svédországban a lakótelepen utat csinálnak, nevezetesen hogy nem betonoznak, hanem füveznek, már hogy fölszórják fűvel, és akkor egy pár hónap múlva megnézik egy helikopterről, hogy hol taposták ki az emberek, és azt lebetonozzák. Tehát ezen az alapon a Gödör jelenleg már működhetne.
Kitaláltam azt, hogy mi lehetne ennek egy olyan komplex funkciója, ami teljesen más, mint egy kultúrház, mert ugye oda nyomják a Petőfi Csarnokhoz, hát most már bocsánat, ennél nagyobb ökörséget meg aljasságot még nem láttam. Nem azért, mert az jó vagy rossz, vagy mert a Fogarasi Lajost bántanám, hanem azért, mert itt van a város szíve. Tehát itt lenne egy lehetőség, hogy az elkezdjen rendesen dobogni. Ehelyett elbasszák. Na most hogy miért akartam ide kilyukadni... Azért, mert az jutott az eszembe, hogy kéne csinálni egy olyan helyet, ami a kulturális innovációnak a helye. Tehát ez lenne az a hely, ahol a világból mindenhonnan idejönnek emberek, és ha csináltak valami újat, itt mutatják be először.
Hozzászóló: Bocsánatot kérek, valamit szeretnék már hozzáfűzni. Órák óta folyik valami, egyébként ez egy nagyon érdekes beszélgetés, nagyon naivnak tűnik, azért, mert az államapparátus és a művészeknek az összefonódása, pénzek finanszírozása az két dolog. Lehet Jonathan Swiftet olvasni, meg sokféle történeteket, de most előrukkolni avval, hogy Magyarországon az államapparátus hirtelen azzal kezdjen el foglalkozni, amivel soha nem is foglalkozott, most hirtelen fog foglalkozni evvel... Ez egy...
Müller Péter Sziámi: Foglalkozott. Tehát amikor a Medgyessy kijelentette, hogy design center lesz, avval elbaszta az Erzsébet teret, mert ő Európa-tervet akart csinálni. Foglalkozott, mindig is egyébként.
Hozzászóló: Engem a művészek érdekelnének ebből a dologból...
Müller Péter Sziámi: Engem is. És a művésznők. Ebben teljesen egyetértünk.
Hozzászóló: Azt lehet tudni, hogy az milyen hatalmi apparátus, mindig az is volt, az is lesz, és hogyha lecseréljük őket és a művészek fognak... ők is ugyanígy...
Müller Péter Sziámi: Az szörnyű lesz. Görgey Gábor...
Hozzászóló: Ugyanígy fognak viselkedni, tehát ezért sokkal érdekesebb, ahol Halász Péter érinti a kérdést, hogy miről is van szó...
Müller Péter Sziámi: Bocsáss meg, azért hadd fejezzem be...
Hozzászóló:...és hogy miért is gazsulálnak a művészek az államapparátusnál pénzért.
Müller Péter Sziámi: Igen... Nem művészetről szerettem volna beszélni, pénzemberről szeretnék beszélni. Igazad van. Csakhogy akkor most eljutnék a végéig, aztán leteszem a lantot...
Baksa-Soós Vera: Bocsánat, engem érdekelne, itt a közönség közt van valamilyen képviselete a Főváros kulturális bizottságának vagy a NKÖM-nek? Van itt valaki, aki esetleg idejönne, és megmondaná a véleményét, aki ott dolgozik? Én is privát emberként ülök itt, úgyhogy bátran feljöhet az illető, és mondja el.
Müller Péter Sziámi: Verocs, hadd fejezzem be, miközben ez egy valódi kérdés, hát majd meglátjuk. Aki forgolódik, az valószínű... Tehát hogy... Nincsenek itt jelenleg, nem lehetnek velünk. Nem baj, meg fogják tudni.
Tehát hogy miközben az alapötlet az volt, hogy itt egyik nap a zene, másik nap a színház, harmadik nap a film, negyedik nap a tánc, mutassák be azt, ami születőben van, ez lenne egy ilyen kulturális kapu a világba, bejött az az ötlet, hogy miért ne legyen ez a nyilvánosságnak a helye? Tehát miért ne menjen innen legalább egy héten egyszer egy olyan tévéműsor, egyenes adásban, ahol valaki előjön az ötletével, és a döntéshozók a teljes nyilvánosság előtt kénytelenek dönteni, és nem lehet sumákolni.
És akkor a következő ötlött az eszembe. Van ez a Kovács Gábor nevű figura, aki megcsinálta a Kogartot, szeretjük, nem szeretjük, ki szereti, ki nem, teljesen mindegy. Az első olyan magyar, aki a zsebéből lerakott hárommilliárd forintot, mert szereti a képzőművészetet. Hogy hogyan, nem tudom, becsületére legyen mondva, hogy mondjuk hát addig kuncsorgott, amíg megkértük a Hegyi Lórit, hogy jöjjön ide, mert azt gondolta, hogy ő talán jobban ért hozzá. Nem ezt akarom, hanem azt akarom mondani, hogy az ember romokban hever, mert úgy szarnak bele az arcába a kulturális vezetés részéről, mint hogyha nem létező ember lenne.
Ennél csak az érdekesebb, hogy elpanaszolta, hogy ő megvásárolt valami mezőgazdasági termőterületet az 5-ös út kimenő szakaszánál, mert ott létre akart hozni egy mezőgazdasági mintaüzemet, ugyanis ő alapvetően evvel foglalkozik. Mezőgazdasági üzemeket korszerűsít. És fölajánlotta a fővárosi önkormányzatnak, hogy amennyiben ezt a mezőgazdasági termőterületet úgy minősítik át, hogy ő ott fölépíthessen egy mintaüzemet, ő fölépít mellé egy 140 embert befogadó, modern, svéd típusú kis lakótelepet, és annyi hajléktalan oda azonnal beköltözhet, valamint munkát ad nekik. Ezt valamiért meg se... nem is válaszoltak. Tehát egy nagyhatalmú, nagy pénzű embernek nem válaszolnak, nem ül le, hogy az eset egy jó konstrukció. Tehát valami végtelenül beteg ebben az egész rendszerben.
Az a kérdés, hogy nemcsak a kultúrának, hanem egyáltalán minden új ötletnek vagy progresszív ötletnek hogy a fenébe lehetne olyan nyilvánosságot szerezni, ami nem hazug, átlátható. Hogy működhetne ez az egész... Például így. Bocs, nem tudom, hogy kielégítő-e a befejezés.
Molnár Péter: Köszönöm, én csak azt szeretném még röviden mondani, hogy itt sok szó esett a pénzről, és nyilván indokoltan, mert pénzkérdésről is van szó, de csak még egyszer szeretném azt hangsúlyozni, hogy szerintem nagyon nagy részben vagy talán alapvetően szemléletről van szó, hiszen mondjuk belegondoltam közben, hogy az a három példa, amit összeszedtem, abból mondjuk úgy képzelem, hogy az Artpool életben tartása sem egy nagyon nagy összeget jelent, másrészről nyilván egy nehéz pénzügyi helyzetben azt sem könnyű megszerezni, de azért nem nagyon nagy összegről van szó, a másik két kulturális példa esetében, amit említettem, ott viszont nem látom, hogy egyáltalán pénzkérdésről lenne szó.
Nekem első körben nem pénzkérdésnek tűnik, és úgy tűnik, hogy talán hatékonyabb is lenne és valahogy szélesebb körben lenne rokonszenves egy ilyen szemléletváltás mellett érvelni, mert az egy jó pozíció, és ezt nem cinikusan vagy cselesen vagy ügyeskedően, rossz értelemben ügyesen próbálva csinálni, hanem mert tényleg szemléletváltásról van szó, még akkor is, hogyha például az Artpool esetében pénzkérdésről is van szó. Köszönöm.