1984, George Orwell félelmetesre jósolt éve a “vasfüggöny” mögötti országokban – szerencsére – nem lett olyan rettenetes, mint amilyennek az író megálmodta, bár elég rossz volt így is. Ekkorra végleg elpárologtak a remények a “rendszer” megváltoztatására tett legutóbbi látványos kelet-európai kísérletnek, a lengyel Solidarnosć szakszervezet 1980-81-es mozgalmának a lehetséges sikeréről. Az ellenállást végül megtörő lengyel szocialista vezetés több éves, megismétlődő tüntetések, összecsapások, mintegy 30 ember halála és több tízezer internálása után, 1983 nyarán véget vetett az 1981 decemberében bevezetett szükségállapotnak, mert sikerült helyreállítani hatalmát. Mint a budapesti 1956 és a prágai 1968 után, egész Közép-Kelet-Európában újra a fokozódó elnyomás és a tartós pangás éveinek perspektívája árnyékolta be az emberek közérzetét.

Ezen az általános helyzeten belül Magyarország még viszonylag az elviselhetőbb helyek közé tartozott. Miután véget ért az 1956 utáni megtorlások, bebörtönzések időszaka, a hatvanas évek végétől kezdve Kádár János vezetése alatt a „gulyás-kommunizmus”, a „legvidámabb barakk” kedélyes minősítéseit érdemelte ki. Többszöri megtorpanással ugyan, de egy olyan „új gazdasági mechanizmus” bontakozott ki itt, amely a gazdaságban számos kiskaput nyitott a kis- és középszintű magánvállalkozások érvényesülésére, a „fogyasztói társadalom” vívmányainak, életformáinak terjedésére. Utazni is szabadabban lehetett nyugatra, mint az 1968 után teljesen bezárkózó Csehszlovákiából, vagy az 1984-ben még újabb drámákat – például az ellenzéki nézeteket hangoztató pap, Jerzy Popiełuszko meggyilkolását – megélő Lengyelországból. Mindez persze korántsem jelentett Magyarországon valamiféle tényleges liberalizálódást. Az állami erőszakszervezetek, tilalmak, titkos szolgálatok ugyanúgy működtek itt is, mint máshol Kelet-Európában. Szorításuk ugyan enyhébb volt, fellépésük valamivel „civilizáltabb”, de a rendszer megingathatatlanságán hasonló éberséggel őrködtek, mint szomszédos társaik.

Hogyan tevékenykedett, milyen megnyilvánulásokat produkált, milyen helyzetbe került ebben az időszakban az a kulturális miliő, amely ekkor már két évtizede a rendszerrel szembeni ellenállás egyik melegágya volt: az ifjúsági szubkultúra, az „underground”?

Előzmények

A korkép megértéséhez annak leírásából kell kiindulni, hogy a hatvanas-hetvenes évek nemzetközi ellenkultúrája, avantgárd művészi törekvései, a „beatkorszak”, a hippi-mozgalom, a diáklázadások, az alternatív életforma-kisérletek Magyarországon (ahogy a többi „szocialista” országban is) viszonylag széles körben elterjedtek, lelkes követőkre, eredeti képviselőkre találtak. Többé-kevésbé rebellis beat- és rock-együttesek – Illés, Omega, Metró, Kex, Sakk-Matt, Tűzkerék, Syrius – tömegeket hoztak lázba, a hetvenes években Woodstock-mintára még rockzenei fesztiválokat is szerveztek. Avantgárd művészek a neodadaizmus, a pop art, a Fluxus, a happening, a performance műfajaival kísérleteztek. Az „újbaloldal” hívei – Lukács György filozófus tanítványi köre, a maoizmussal vagy Che Guevarával rokonszenvező diákok, „szegénység-kutató” szociológusok – kritikus elméleti írásokkal vagy nyugati stílusú nyilvános politikai akciókkal hívták fel magukra a figyelmet. A hetvenes évek második felében megjelent a gépiratos, majd a stencillel, szitanyomattal sokszorított irodalmi és politikai szamizdat. Voltak kommunák, hatalmas házibulik, avantgárd lakásszínházak, volt intézményes támasza a kísérleti filmeket készítőknek, a „fiatal” rendezők Balázs Béla Stúdiója.

A magyarországi kulturális és politikai underground már a hatvanas évek végétől kezdve folyamatosan tágítani próbálta a megengedhető kritika, a tabusértő megnyilvánulások határait – „LÉGY TILOS!”, volt a jelszava Szentjóby Tamásnak, a „happening” egyik népszerű képviselőjének. Ez persze valóban megismétlődő betiltásokat és politikai retorziókat váltott ki a rendszer őrzőiből: 1968-ban börtönbüntetésre ítélték Poór Györgyöt és társait „maoista összeesküvésért”, 1971-ben politikus megnyilvánulásai miatt egy év „szilenciumra” ítélték a legnépszerűbb beat-zenekart, az Illést, 1973-ban kirúgták munkahelyükről a Lukács-iskola filozófus-képviselőit, Heller Ágnest, Fehér Ferencet, Márkus Györgyöt, Kis Jánost és Bence Györgyöt, és többüket emigrációba kényszerítették; ugyanez lett a sorsa egy évvel később a rendszerkritikus könyvet készítő Konrád György írónak, Szelényi Iván szociológusnak. 1973-ban történt, hogy hatóságilag bezárták az avantgárd művészek és színházak három éve működő népszerű nyári kiállítóhelyét a Galántai György által bérelt balatonboglári kápolnában. 1974-ben Haraszti Miklós, az újbaloldal egyik képviselője került börtönbe „Darabbér” című, a szocialista gyárakban történő munkás-kizsákmányolást leleplező, nyugatra csempészett regényéért. A betiltások és folyamatos zaklatások miatt nyugatra emigrált 1975-ben Halász Péter lakás-színháza, mely később New Yorkban Squat Theater néven lett világhírű. Ezekben az években disszidált az avantgárd miliő több más emblematikus személyisége is, a rockzenész Baksa Soós János, a Kex énekese, a „happening”-művész Szentjóby Tamás vagy az író és filmes Ajtony Árpád.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára ez a meglehetősen nyomott helyzet annyiban változott, hogy az ifjúsági-művészeti-politikai ellenállás különböző csoportjai egyre inkább összeértek, keveredtek, egyféle ellenkultúrává, „második nyilvánossággá” szerveződtek. Valódi ellenkultúráról beszélni persze túlzás lenne, de annyi igaz, hogy létezett ebben az időben egy elég sokszínű, mozgolódó értelmiségi-művészeti szubkultúra, egy magyarországi – leginkább budapesti – underground. 1977-ben néhány tucatnyi és 1979-ben sok száz fiatal értelmiségi írt alá az államszocialista rendszer elnyomó-mechanizmusai ellen tiltakozó, a csehszlovák Charta 77 bebörtönzött aktivistáival szolidarizáló petíciókat, vállalva ezzel azt is, hogy többségük elveszti ezért a munkahelyét. Lengyel mintára lakásszemináriumokon, ú.n. „repülő egyetemeken” adtak elő ellenzéki történészek, szociológusok, filozófusok. 1981-ben két szamizdat folyóirat alapult (Beszélő, AB Hírmondó). Demszky Gábor, majd nyomában mások is szamizdat könyvkiadókat alapítottak. Rajk László lakásán – a rendőrség beavatkozásáig – rendszeres heti nyitva tartással „szamizdat-butik” létesült.

A rockzene világában ugyanezekben az években megjelentek a korábbi – kommercializálódott, az állami hanglemeziparba betagolódott – beat-együtteseknél sokkal radikálisabb új amatőr irányzatok: a hard rock, a new wave és a punk képviselői. Közéjük tartoztak a külvárosi fiatalok, a szakadt „csövesek” körében tömeghisztériát korbácsoló – „kőkemény rock” – zenekarok: Piramis, Edda, P. Mobil, Hobo Blues Band és a magát punknak nevező Beatrice. Ezzel egyidőben jött létre, David Bowie nyomdokaiban Molnár Gergely 1978-ban színre lépő Spions együttese. A Beatrice körüli hard rock zenekarok 1980-as „Fekete bárányok” koncertjén tűnt fel a képzőművészekből alakult, Frank Zappa neodadaista hangulatát idéző A.E. (=Albert Einstein) Bizottság.

A punk és new wave ötvözetével lett népszerű 1980 végétől kezdve az URH, a Kontroll csoport, a Balaton és az Európa kiadó, vagy az ekszatikus sámán-zenét produkáló Vágtázó Halottkémek. Ezek az együttesek külvárosi vagy egyetemi klubok mellett gyakran léptek fel a „Kommunista Ifjúsági Szövetség” (KISZ) felügyelete alatt álló – az avantgárd művészek egyféle, könnyen szemmel tartható „biztonsági szelepként” működtetett – „Fiatal Művészek Klubjában”, amely a nyolcvanas évek elején az avantgárd művészeti szubkultúra egyik központi budapesti találkozóhelye lett. Ezekben az években az egy évtizeddel korábban betiltott kápolnaműterem szervezője, Galántai György ismét aktivizálta magát: AL (Aktuális Levél) néven létrehozta a művészeti avantgárd fanzine-szerű szamizdat újságját, és a különböző performance-ok, happeningek, kiállítások, koncertek dokumentációjára saját lakásán, felesége, Klaniczay Júlia közreműködésével Artpool néven művészeti archívumot szervezett.

Egy betiltott kiállítás és egy punk-per

Noha azt írtam az előbb, hogy 1984 nem volt túl vészes Magyarországon, ezt egy kicsit korrigálnom kell: az év fenyegetően indult, egy betiltott kiállítással és egy punk-együttes bírósági elítélésével.

1984. január 27-én a Fiatal Művészek Klubjában Galántai nagyszabású kiállítást rendezett „Magyarország tiéd lehet” címmel, 110 magyar és külföldi avantgárd művész alkotásából. Sikerült a hatóságoknál kivernie a biztosítékot: a megnyitó napján a kiállítást rögtön betiltották. Mi volt ezekben a művészeti alkotásokban annyira lázító, hogy ilyen erőteljes reakciót érdemeljen a hatóságoktól? – ma már nehéz lenne ezt megérteni. Az persze nyilvánvaló, hogy az alternatív-avantgárd művészeti szubkultúra termékei más szellemiséget hirdettek, más esztétikai kánonra épültek, mint ami „hivatalos művészetnél” megfigyelhető volt. Ennek léte és főbb motívumai, képviselői azonban ekkor már több évtizede közismertek voltak, és a „megtűrt” kategóriában vegetáltak Magyarországon. Talán az itt kiállított alkotások nagy száma, a magyarokhoz csatlakozó „nemzetközi” társaság, a képzőművészethez költeményeket, rockzenei darabokat, performance-jellegű akciókat párosító műfaji sokféleség, valamint a megnyitón megjelenő nagy létszámú, 200-300 főre becsülhető közönség (soraikban több prominens „ellenzékivel”) idegesíthette fel a Hivatal munkatársait – erre utal egy nagyon részletes ügynök-jelentés hangvétele is:

„Galántai pályázatára számos politikailag problematikus, destruktívan bíráló, sőt ... államunkat és társadalmi rendünket, továbbá az állambiztonsági szerveket támadó és kigúnyoló ’műalkotás’ (valójában igénytelen tákolmány) érkezett be ... a jelenlévő nagyszámú közönség miatt a kiállítás politikailag káros, destruktív és dezorientáló szerepet töltött be.”

A kiállítás műalkotásai a szervezők felhívása jegyében arról próbáltak valamiféle vizuális, metaforikus megjelenítést adni, hogy „mi Magyarország”, „milyen Magyarország” 1984-ben. George Orwellről persze mindenki tudott: szamizdatban ekkor már megjelent az Animal Farm magyar fordítása, és az 1984-et is sokan olvasták angolul. Az URH new wave együttes egyik első számának szövege (Müller Péter) arról szólt, hogy „De jó, hogy beteg lettél, megsegít a Nagy Testvér...” A kiállítás műalkotásai ugyan nem utaltak közvetlenül Orwellre, de az összkép ironikus-szarkasztikus volt.

A legdurvábbak talán a korábban a performance műfajában feltűnő INCONNU művészcsoport képei voltak. Az egyik egy Magyarország-térképet ábrázolt azzal az aláírással, hogy ez „az állambiztonsági szervek munkájának a megsegítésére készült, az INCONNU megfigyelésével kapcsolatos feladataik tökéletesebb teljesítéséhez”, mellette egy felirat: „où est l’Inconnu?” és a térkép teli volt teljesen összezavart, „bújócska-szerű” félrevezető jelölésekkel. Egy másik képük pedig egy papírból kivágott Magyarország-térkép volt, szögekre szúrva, előtte üvegcserepek, rajta alvadt vérfoltok – merész célzás 1956-ra. Más művészek, például Erdély Miklós, a koncept-művészet magyarországi guruja „Villanyrendőr” című képén, fekete-fehér kivitelben egy trikolor zászlót ábrázolt, a színmezőkben egy-egy közlekedési lámpával, „tilos”, „várj” és „szabad” felirattal, amivel nagyjából a magyar piros-fehér (itt valójában sárga)-zöld zászlóra utalva sugallta, hogy Magyarország rendőrállam. A kiállított művek között több Trianon előtti Nagy-Magyarország térkép is látható volt – a nacionalista ellenzékiek kedvelt emblémája.

Érdemes külön megemlékezni az ugyancsak kiállított – pontosabban meghallgatható – rockzenei és „performansz” hanganyagokról, amelyek az avantgárd miliő legelevenebb, legkritikusabbb elemét szolgáltatták ebben az időben. Hallható volt itt az ekkor már egy évtizede emigrációban élő (és magát „Emmy Grant”-nak nevező) Szentjóby Tamás „Kentaur” című filmjének hanganyagának egy része; a „body art” magyarországi vezéregyéniségének, Hajas Tibornak a performansza; több avantgárd költő szabadverse, hangkölteménye. Mellettük pedig a new wave zenéje: a Vágtázó Halottkémek „Üvöltés” száma; a Bizottság „Brutális és durva” című dala; az URH-tól a „Kék fény” (ami a TV rendőrségi műsorának nevén gúnyolódik); az Európa kiadó együttes „Szabadíts meg a gonosztól” című dala („Agyamban kopasz cenzor ül/ Minden szavamra ezer fül/ Valaki helyettem gondolkodik/ Valaki helyettem távozik/ Nem nyerhetek/ Nem veszthetek/ Ha nem leszek/ Hát nem leszek/ Szabadíts meg a gonosztól...” – énekli rekedt, fájdalmas hangján Menyhárt Jenő).

A punk hangvételét a CPg (Coitus Punk Group vagy Come on Punk Group) képviselte, méghozzá a megelőző években a legnagyobb botrányt okozó számával, mely az Állami Hanglemezgyár teljhatalmú pártember-igazgatóját, Erdős Pétert szólítja meg a következő szöveggel: „Úgy szeretném/ Úgy akarom/ (2x) Úgy szeretném a szemedet kinyomni/ Úgy szeretném a füledet letépni/ Úgy szeretném a töködet levágni/ Úgy szeretném a beledet kitépni/ Erdős Péter a kurva anyád! (6x) / A kurva anyád! (5x)” (Élő előadásban ezt rendszerint azzal kísérték, hogy közben hátat fordítottak a közönségnek, letolták a nadrágjukat és meztelen feneküket mutogatták...)

A CPg volt az az együttes, amelyik ellen „izgatás” vádjával (ez a terminus jelölte a tiltott politikai mondanivalójú megnyilvánulásokat) ekkor már folyt egy bírósági per. Nem csoda: egyik fellépésüket így konferálták be: „Rohadt büdös kommunista banda, mért nincsenek ezek felakasztva?”; máskor a „szovjet atomról” a „zaklató rendőrségről” vagy az „ifjú élmunkásokról” énekeltek. Egy másik punk együttest, a Mosoi nevűt már 1983 szeptemberében több éves (felfüggesztett) börtönbüntetésre ítéltek szövegeik miatt. A Magyarország-kiállítás betiltása után egy héttel, 1984. február 7-én született meg Szegeden a CPg perében az ítélet: három tagjuk letöltendő két-két éves börtönbüntetést kapott, egy pedig másfél év felfüggesztett börtönbüntetést.

Filmek az undergroundról

A néhány pofont kiosztó „erős kezdés” után az 1984-es esztendő mégis inkább nyitást és új eredményeket hozott a kulturális ellenzék számára, és ezt mindenekelőtt a játékfilmek világában lehetett érzékelni. A korábbi éveknél nagyobb szabadságot jelezte már az is, hogy a Balázs Béla Stúdió egyik 70-es évekbeli vezéralakjának, a több kitűnő (köztük egy betiltott) dokumentumfilmet készítő Gazdag Gyulának egy 1974-ben rendezett és akkor vetítés helyett dobozba záratott játékfilmjét, a szocialista kultúrán finoman ironizáló „Bástyasétány 1974”-et tíz éves késéssel végre bemutatták. Ugyancsak műsorra tűzni engedtek egy szókimondó filmet az ötvenes évekbeli kitelepítésekről, Bacsó Péter „Te rongyos élet”-ét. Kulturális szempontból azonban az igazi újdonság az volt, hogy több filmen is megjelent az „újhullámos” szubkultúra – szűkebb körű stúdió vetítéseken, sőt, olykor a „nagyközönség” előtt is.

Wahorn András, a Bizottság kulcs-embere rendezte a Balázs Béla Stúdióban a „Jégkrémbalett”-et, amely egy vállaltan abszurd, Frank Zappa és Dusan Makavejev szellemét vegyítő underground zabálás-bolondozás-orgia-sorozatot vitt mozivászonra, számos koncertfelvétellel és klippel együtt. Felejthetetlen például az eksztravagáns énekesnő, Kokó és (FeLugossy) Laca kettőséről készült videoklip, a „Milarepa verzió”, amely a tibeti tantrikus buddhizmus szentjét idézi meg a Balaton-parton, édeskés és bornírt üdülőhelyi körítéssel. Egy másik new wave hangulatú film, ugyancsak a Balázs Béla Stúdióból az „Ex-kódex” Müller Péternek, az URH, a Kontroll csoport majd a Sziámi Sziámi énekesének, a munkája, mely egyebek között szerephez juttatja és hosszan beszélteti a magyar underground legendás, Kerouac-regényekbe illő életművész-filozófusát, Dixit (Gémes Jánost).

A Balázs Béla Stúdióban készítette első rövidfilmjeit Xantus János is, aki 1984-ben a szélesebb közönségnek is bemutatott nagyjátékfilmmel állt elő. Az „Eszkimó asszony fázik” egy amatőr énekesnő (Méhes Marietta) történetét, küszködését, kallódását rajzolja meg. Elsődleges célja, hogy bemutassa azt az Andy Warhol, Lou Reed és Nico által inspirált miliőt, mely nem punk-durvasággal, hanem enervált spleennel, és pop-artos iróniával töltötte ki az életét. Két zenekar, a Víg Mihály vezette Balaton és a Lukin Gábor által szervezett Trabant szolgáltatta a zenét mindehhez. A valóságban ők nem nagyon koncerteztek, hanem inkább csak lakás-stúdióban sokszorosított kazettáikat terjesztették, de az hosszú éveken át sok lakásban szólt.

Az itt felsorolandó underground filmek sorába tartozik Bódy Gábor 1983-ban bemutatott, de 1984-ben is játszott filmje, „A kutya éji dala”. Ebben a rendező maga alakítja a különös, vidékre vetődött ál-pap történetét. Az ál-pap egyebek között megismerkedik ott egy csillagásszal, aki éjszakánként eksztatikus rockzenélésbe merül barátaival – ez Grandpierre Attila, a Vágtázó Halottkémek énekese, akinek a film kitűnő alkalmat ad a sámán-zenélésre. Bódy egyébként a magyar avantgárd filmvilág kiemelkedő tehetsége volt. A hatvanas évek végén ő is a Balázs Béla Stúdióból, kísérleti filmekkel indult. A 80-as évek elejére már nemzetközileg is ismert lett. Kétrészes „Nárcisz és Psyché” című filmjének (1980) főszereplője Udo Kier volt. 1980-tól, félig Nyugat-Berlinben élve, feleségével, Baksa Soós Verával megszervezte az INFERMENTAL elnevezésű nemzetközi videoművészeti magazint. Nagy megdöbbenést váltott ki, hogy 1985-ben öngyilkos lett, és még nagyobbat, amikor 1989 után kiderült, hogy miközben két évtizeden át az avantgárd filmesek egyik ötletgyárosa, vezéralakja volt, 1973-tól be volt szervezve a titkosszolgálatba és rendszeresen írta számukra a jelentéseket. Mint a Sascha Andersont beszervező Stazi Berlinben, a magyar titkosszolgák magukon a „főszereplőkön” keresztül próbálták figyelemmel kísérni, ellenőrzés alatt tartani, hogy mi történik az undergroundban.

Még egy 1984-es filmről kell megemlékezni, mely nem igazán az underground terméke volt, de érintkezett vele. Szörényi Levente és Bródy János, az ekkorra már feloszlott Illés zenekar két vezető zenésze az „István a király” című történelmi rock-opera írására adta magát, amit 1983-ban játszottak, és Koltay Gábor ebből az előadásból készült filmjét 1984-ben mutatták be. Az ötlet valahonnan a „Jézus Krisztus szupersztár” irányából jött, Szörényi és Bródy azonban egy eredeti megoldást választott: a történelmi parabolát a különböző rockzenei stílusok kifejezőeszközeivel jelenítette meg. A „klasszikus” beat-zene hangján megnyilvánuló első magyar keresztény király pogány ellenfelei (Koppány és társai) a hard rock és a punk durvább hangvételű képviselőinek stílusában léptek fel (asszonyaik-lányaik pedig a folk-stílust jelenítették meg). A P. Mobilból jött Vikidál Gyula és a Beatricés Nagy Feró plasztikus, szuggesztív fellépése egy új, a pogány, „ősmagyar” hagyománnyal kacérkodó nacionalista ifjúsági szubkultúra, a „nemzeti rock” kiindulópontja lett. (Ebben a mezőnyben is akadt később meglepetés: a délceg, robusztus, lázadó, „kemény fiú” Koppányt alakító Vikidálról szintén kiderült 1989 után, hogy ezekben az években ő is be volt szervezve a titkosszolgálathoz.)

Az underground mint életforma

Nehéz felidézni ma, hogy milyen érzés volt azokban az években élni, amikor nem tudhattuk, hogy meddig lesz még a nyakunkon az utált államszocialista rendszer. Sokan voltunk, akik eldöntöttük, hogy nem kívánjuk a karrier, az ügyeskedés, a kispolgári iparkodás útját választani ebben a rendszerben – magánéletünket inkább annak peremvidékén, a szubkultúrákban, az undergroundban rendeztük be, ott kerestünk és találtunk magunknak szórakozást, kultúrát, közösséget. Úgy-ahogy. Az ellenállás, a konspiratív szervezkedés, a kisebb-nagyobb politikai akciók, kulturális botrányok, a tabuk mindennapos feszegetése sokszor értelmet, izgalmat hozott az életünkbe, ugyanakkor sokunkat gyakran elért a kilátástalanság, láttunk nagy tehetségeket elkallódni, lehetőségektől megfosztva kiüresedni, beleveszni a kábítószer és az alkohol süllyesztőjébe.

1984 táján e körben kezdték gyűjteni híveiket a krisnások, majd a karizmatikus keresztények erőteljes magyarországi mozgalma, a Hit Gyülekezete. (Néhány évvel később, 1987-ben következett be a leglátványosabb megtérés: a new wave miliő egyik legtehetségesebb zenésze, az első magyar rap-énekes, Pajor Tamás, a gyakran botrányos fellépéseket produkáló Neurotic együttes vezetője, miközben épp filmet forgatott róla Xantus János, egy tucatnyi zenésztársával belépett a Hit Gyülekezetébe. Xantus filmje, a „Rocktérítő” dokumentálja ezt a meghökkentő fejleményt.) 1984-ben azonban ennek a megtérési hullámnak még csak az előszelét lehetett érezni.

A hangulat inkább bulizós volt – néha lázongó, dühöngő, máskor egykedvű, olykor melankolikus, általában egy kicsit tétova. Az akkori vicc úgy szólt: „A helyzet reménytelen, de nem súlyos...” De jellemezhetjük egy-két dalszöveggel is:

„Ez a város egy távoli bolygó,/ itt élni nem rossz és itt élni nem jó,/ osztályon felüli elmeosztály,/ a félelem bére csak ennyi,/ a legjobból a legtöbb kell,/ de ez is jobb mint a semmi...”
(Európa kiadó - Menyhárt Jenő dalszövege)

„Tudom, hogy tudod, elmúlik/ egy kicsit rossz most, de elmúlik/ meg a mindig más is elmúlik/ és a nagyon rossz is elmúlik/ meg a nagyon jó is elmúlik/ egyszer szörnyen, egyszer jól/ és ez így, ez így van jól/ olyan jó ez a szenvedés/ olyan felemelő az egész/ olyan szörnyen érzem magam/ olyan szörnyen, szörnyen jól…”
(Balaton - Kozma György dalszövege)

“Ez a ház is ledőlhet/ ellopta az időmet/ szemem sarka megremeg/ nekem aztán egyremegy/…távolról még messze van/ közelről meg mégjobban / húzd be sötét függönyöd/ senkihez sincs már közöd”
(Trabant – Vető János dalszövege)

„Álompor, álompor/ Ments meg ettől a várostól...”
(Balaton – Víg Mihály dalszövege)