Horányi Özséb [hang] - Rózsa T. Endre
Egy egyszerű lélek hallgatja ezt a sort itt a sor végén. Tudja, hogy rá kerül legutoljára sor. Hallgatom azt, hogy mi van az elején, hogy folytatódik, itten a Birkás Ákos környékén történik valami nagy fordulat – én meg influenzás vagyok –, és azon gondolkodom, hogy mi fog most történni. Mi az én dolgom? Arra alkalmatlan vagyok, hogy slusszpoént csináljak. Amit mondani tudnék vagy amit mondani tudok, az teljes egészében az, amit ők már elmondtak. De abba a csendbe, amit nem lehet kimondani. De már ez is megtörtént. Valamit mégis csak kell mondani.
És akkor megint eszembe jut az, amit néhány nappal ezelőtt, amikor tűnődtem azon, hogy miről beszéljek ebben az öt percben, akkor a posta hozott a számomra egy verbális readymade-et ezzel a meghívóval. Itt van rajta a szöveg, és mindenki ismeri, nyilván, hogy: „Jobb szeretek élni, lélegezni, mint dolgozni. Nem gondolom, hogy a munka, amit elvégeztem, bármilyen társadalmi jelentőséggel bírhat a jövőben. Tehát, ha úgy tetszik, a művészetem az, hogy élek; minden másodperc, minden lélegzetvétel egy mű, amit sehol sem jegyeznek, ami sem nem vizuális, sem nem agyi. Ez egyfajta állandó eufória.”
Az jutott akkor eszembe, hogy talán az volna a legszerencsésebb és tőlem egy bizonyos értelemben a legidegenebb, hogyha valamifajta Duchamp-i gesztust tennék, és azt mondanám, hogy egyszerűen nem igaz az, hogy bármilyen társadalmi jelentőséggel bírhat a jövőben. Nem igaz, hogy a művészet az az élet. Nem igaz, hogy minden másodperc, minden lélegzetvétel egy mű. Nem igaz az, hogy sehol sem jegyzik. – Nem erről szól ez a dolog, hogy mennyire jegyzik. Nem igaz az, hogy nem vizuális, nem igaz az, hogy nem agyi és nem igaz az, hogy egyfajta állandó eufória.
Ez ugyanarról szól. Azért szól ugyanarról, mert ahonnét én látom ezeket a kérdéseket, az egy egészen másfajta világ.
Én az utóbbi évtizedben nagyon belebonyolódtam egy tiszta véletlen folytán a közoktatásnak egy részébe, a vizuális nevelésbe. És egyre nagyobb döbbenettel szemléltem azt, hogy az, ami ebbe bele van fogalmazva, az egy teljes félreértés következtében az elmúlt években kezd átmenni a közoktatásba Magyarországon. Már bele van írva mindenféle hivatalos könyvekbe és programokba. Igazából nem fog megvalósulni szerencsére a kontraszelektált pedagógustársadalom miatt, de ez az egyetlen szerencse. Nevezetesen az, hogy mindenki művész. Hogy minden művészet tud lenni. – Ami egyszerűen nem igaz. Ami egyszerűen egy értékvesztett társadalom, egy értékvesztett kor önmagát túlbeszélő, önmagát túlharsogni óhajtó gesztusának a közoktatási katasztrófája volna. Nevezetesen az, hogy csinálja a gyerek a rajzórán vagy az akármilyen órán azt, ahogy gondolja – itt ül Forgács Péter, vele csináltuk ezeket a dolgokat, vele is; itt ül Gyetvai Ági is –, és ez mind arról szól, hogy egyre kevésbé fontos az, hogy igenis be kell kerülni valahogy egy körbe. Hogy ezt úgy hívják, hogy föl kell szentelni valakit vagy, hogy önmagát szenteli fel. Hogy úgy hívják, hogy szocializálódik, és úgy kerül be egy körbe. Hogy azáltal kerül be egy körbe, hogy beemelik oda. Valamilyen kegyelem. Vagy azáltal kerül be, hogy valami egészen más dolgot csinál, például hogy valami mívességre adja a fejét. Az egy más kérdés.
De művészet akkor, ha benne van a körben. És nem művészet akkor, hogyha ezt nem a Duchamp mondja. Nem művészet akkor, hogyha nem valaki olyan mondja, mint ő.
És ez van félreértve a közoktatásban. – Egyébként lehet, hogy én értem félre az egészet.
Köszönöm szépen.