Rózsa T. Endre - Kukorelly Endre [hang] - Földényi F. László
Cukrozás[*]
Akkor már több napja elég jól vagyok. Beburkolóztam egy lepedőbe. Ha jól kidugom a fejem, látom a közértet. Lelátni. Az a közért ott, ahol a kirakatban cola-kiállítást rendeznek. Akkor most tulajdonképpen rábasztatok.
Akkor szétrágtam a nyelvem a fájdalomtól.
Hallható vagyok, elvtársak?
Van egy ilyen elképzelésem, hogy lemegyek a közértbe. Akkor már több napja nem eszem, hogy ne fogyjak, és nem tudom befejezni az evést, hát nem olyan ez, mintha disszidálnánk? Akkor már evés közben is éhezem. Mindenesetre a belemről álljál le.
Arra gondoltam, hogy lemegyek, hogy mintha csak úgy lenéznék a közértbe. Ha kinyitom az ablakot és kihajolok, látom a kirakatokat. Valóságos kiállítás egy kirakat. Mennyi nagy üveg. Közben rosszabbul érzem magam. Nagyon is hagytam, hogy összetorlódjon és elborítson. Nincs is közért. Ha kinyitod az ablakot, akkor beröpülhet az ellenség.
Az van, hogy ha lemegyek a közértbe, akkor ehhez pénz kell. Akkor ehhez kemény hidegnek kell lenni. Sötétség legyen, és csillagozás. Hogy teli legyen gödrökkel a járda. Hogy állandóan a lábam elé kell nézni, ha nem akarok megírni semmit, semmi olyat, ami megvédene engem. Amitől reszketsz. Amire inkább nem is gondolnál. Vagy elesni, fölkelni és megszabadulni valahogy. Mindenki igyekszik valahogy megszabadulni a használhatatlan testétől. Teli van velük az utca, amit még nem ismerek.
Lehet, hogy nem jut eszembe semmi.
Most lemegyek a közértbe. Most eléggé jól telik az életem. Még semmit sem kell kirekeszteni. Még az van, amit kijelölök, ami fennakad, mint egy cölöpön valami döglött és felpuffadt állat, jól van, és lebeg, lebeg a vízen, elmerül és fölbukik, billeg – úgy tetszik innen –, és olykor mintha kettévágná a cölöp, ilyenkor érzed a tested, mintha Téged fűrészelne ketté, és nem túl könnyű, de nem is nehéz, inkább csak nehézkes, ahogy egyetlen erőteljes mozdulattal átüti a gyomornál a hasfalat. Ilyen kis élet, és ez az, amit csak az isten láthat át, te csak könyékig turkálsz benne vagy finomkodva tapogatod, hogy szorongunk, hogy viszolygunk, és micsoda ijedt és gőgös pofák, ahogy ez az iszonyatos tömeg csúszik, zuhan, egyenesen a pokolba, és pörög és forog visszatarthatatlanul, mint akit fölzabáltak, és most jön ki, vagy mintegy kissé már túlérett gyümölcs, ami a hatalmas zuhanás után szétloccsan majd egy finom, fehér, odaterített lepedőn.
Az a közért, amit kinézek magamnak. Most lemegyek, és akkor veszek mindenesetre cukrot. Kristálycukrot. Van olyan műanyagos. Mindenesetre veszek belőle magamnak egy kilót. Gyorsan tud fogyni a cukor.
Nincs más, amit készen veszel.
Á, nem, nincs.
Ez a büntetés.
- [*] Egy, a Duchamp szimpozionon felolvasottól és itt közölttől kicsit eltérő változat megjelent a „Körkép 90. 26 mai magyar elbeszélés” c. kötetben (Magvető, 1990, 198-200. o.)
következő előadó: Rózsa T. Endre