1953-ban agyagból női portrét készítettem, aminek letört az orra. Néhány év múlva (a festészeti tasizmus hatására) a csonkult portrét mosógépbe raktam és addig mostam, míg a kézi mintázás nyomai eltűntek róla és fejformájú természetes eredetű vízmosta agyagtömbnek hatott. Később, a nemes anyagok túlzott elterjedés ellen tiltakozva, ezt a száraz agyagtömböt tovább faragtam. Mivel faragás közben egyik szeme kilukadt, mártír kifejezést nyert, ami számomra meggyőzően keveredett az anatómiailag abszurd, barbár, majomszerű karakterével, és így, bár minden ábrázoló jellegű művészettől eltávolodtam, ez a fej szobám állandó tárgya maradt. Az esetleges horpadások és repedések napszak szerint változó megvilágítása következtében a szoborban kifejező mimikát véltem felfedezni a csodálkozástól a dühig.

1970-ben a kambodzsai fejvadászról készült megrendítő fotót különböző összefüggésben többször feldolgoztam, mikor is egy reggel a fotóból áradó morális relativizmuson meditálva észrevettem, hogy a régi, a szobában szinte az észrevehetetlenségig megszokott agyag fej bizonyos belső affinitásban van a nevezetes fotóval. Kiszolgáltatottsága - gondoltam - fokozható, ha lógatom, mint ahogy a fotón lógnak a levágott fejek. A láncon lógatáshoz a szobor belsejét epokitt gyantával kellett kiöntenem, ami a lukas szem miatt nehézségeket okozott, majd azt az ötletet adta, hogy a fehér kifolyt ragasztó a kifolyt szem borzalmát képes közvetíteni. A haj mintázásával elégedetlen voltam, így a fejet letakartam azzal a gyantába mártott újságlappal, ami épp a szóbanforgó fotót közölte és nem bántam, hogy a drapériakezelés hasonlósága folytán kissé düreres effektust kapott. Később letört az újságpapírnak a fej jobb oldalát takaró része, amit szintúgy nem bántam.

Az eddigiek esztétikai haszna: más művekben alkalmazható a fehér agyag és a fehér epokit kellemes együttes hatása. A fej jelenleg a kertben ázik és tovább formálódik.