Ben Vautier
Mindez nehéz*
Fluxusnak egy olyan csoportot neveznek, amely 1962-ben jött létre, s amelynek tagjai jóformán a világ minden részén szétszórva élnek, közelebbről Japánban, az Egyesült Államokban és Európában.
Hivatalosan semmi sem kapcsolja őket össze. Hacsaknem egy sajátos művészetfelfogás és azok a hatások, amelyek érték őket.
E hatások a következők: John Cage, a dada és Marcel Duchamp.
John Cage, a dada és Marcel Duchamp nélkül nem jött volna létre a fluxus.
Főként Cage nélkül nem, akiről azt szoktam mondani, hogy kétszeres agymosást hajtott végre.
Az elsőt a kortárs zenében – a meghatározatlanság fogalma révén –, a másikat zen szellemiségű és a művészet elszemélytelenítését tanító téziseivel.
A fluxus tehát e két helyzet: a posztduchamp-i (a ready-made) és a posztcage-i (a művész elszemélytelenítése) tudatosításából kiindulva jött létre és alkotott.
E tudatosság visszafordíthatatlan helyzetet teremt, hiszen előzetesen elfogadva minden formát egyben elavultnak is nyilvánítja őket.
A fluxust tehát nem érdekli az átesztétizált és hedonikus formális műalkotás.
„Láttatnivalója” abban áll, hogy először felkutatja a „minden művészet” valamennyi lehetőségét/korlátját, másodszor pedig egy nem-művészeti vagy antiművészeti magatartás révén túllép a „minden művészet”-en. A fluxus tehát azért érdeklődik a művészet tartalma iránt, hogy felvegye a harcot ellene, s hogy – a művész szintjén – újfajta szubjektivitást hozzon létre. Mindez nehéz, csaknem lehetetlen, hiszen az elszemélytelenítés a személyiség új formája, a nem-művészet pedig újfajta művészet. Mégis, jelen van a szándék, s a szándék őszintesége a fluxus leglényegibb elemei közé tartozik. Még ha lehetetlen is a kérdés, fontos, hogy feltegyük.
Hozadékok
Első hozadék. A fluxus a zenében és a színházban 1963 óta szorgalmazza a közönség részvételét az akcióban.
Nem valamiféle hamis részvételt, azaz olyan színházat, amely a közönség között folyik tovább, hanem a felelősség átadásának valódi vágyát.
Benjamin Patterson például minden nézőtől megkérdi – diszkréten és személyes hangon: „Bízik bennem?” Ha a néző azt feleli, igen, akkor a jobbjára ülteti. Ha a néző nemmel válaszol, akkor a baljára.
Második hozadék. Az esemény. Amikor George Brecht belép, s virágokat rak a zongorára zenei kijelentés címén, azzal egy egyszerű valóságdarabot hoz fókuszba. A művészet történetében ez „az élet is művészet” határgesztusa. Ugyanakkor és mindenekelőtt, mivel egyforma fontosságot tulajdonít mindennek, a jövendő művészt a nem-művészet visszavonhatatlan helyzetével szembesíti.
Harmadik hozadék. George Maciunas szerint a fluxus-koncert szórakoztató kortárs zene. Úgy véli, hogy a kortárs zene túlnyomó része unalmas, túlságosan sokat követel a közönségtől kultúrtörténeti utalásaival.
A fluxus szórakoztató eleme a kultúra ellen lázad. A művészetet újra eredeti funkciójával ruházza fel (a szórakoztatással) és a művészettörténeti ismereteket másodlagossá teszi.
Negyedik hozadék. A levelezés-művészet, a Mail Art. 1963-ban Ray Johnson és George Brecht egyszerre kezdték a postát használni arra, hogy gondolataikat és tapasztalataikat – az élet kis részletei, finomságok, anekdoták stb. formájában – közvetítsék.
Fluxus?
Mi a fluxus
– egyfajta attitűd a művészettel szemben
– a jelentéktelenség fontosságáért
– az élet részleteiért
– az egyetlen művészeti mozgalom, amely saját farkába tud harapni
– fontosabb, mint hinnék
– kevésbé fontos, mint hinnék
– elrontani egy előadást
– valaki más újságját olvasni a sajátunkon vágott lyukon át
– elaludni és horkolni egy Stockhausen-koncerten
– 20 liter olajat önteni a Gisèle színpadára
– Vostell, ahogy a művészettörténetet magyarázza
– George Brecht, amikor kerüli a művészettörténetet
Fordította Babarczy Eszter
[*] Ben Vautier: Tout cela est difficile. In Ubi Fluxus ibi motus 1990–1962. Szerk. Achille Bonito Oliva, Mazzotta, Milano, 1990. Magyarul: Válogatás Ben Vautier írásaiból. Artpool, Budapest, 1993. 36.
A szövegek francia eredetije Ben honlapján is elérhető: Tout Fluxus