John
Cage
[…] Bárhova
is ment John Cage, mindenütt hátrahagyott egy kis
John Cage-csoportot, amelyek közül egyesek elismerik
a befolyását, mások nem. De végül is
tény az, hogy ezek a csoportok az ő látogatása
után jöttek létre. […]
[…] Az alábbi szöveg George Maciunas (1931-1978) esszéjének/manifesztumának
a vázlata, amelyet Arthur C. Caspari olvasott fel németül
1962. június 9-én,
Wuppertalban az Après John Cage című fluxus
koncerten. […]
Allan Kaprow […] John
Cage-nél tanult, akinek 1952-ben, a Black Mountain College-ben
(Észak-Karolina), számos művész közreműködésével
megtartott előadását az “első happeningnek”
is nevezik, s akitől újabb ösztönzést
kapott a Dewey-féle művészetfelfogás továbbgondolására.
Dewey alapgondolata, hogy az esztétikai élmény
gyökere a mindennapi tapasztalat, kiegészült Cage komponálásmódjával,
amely az előadás “körülményeit”,
a “külső” hangokat a zenemű részévé
tette és véletlen műveletek alkalmazásával
minimálisra csökkentette az alkotó szerepét
a mű létrejöttében, valamint Cage zen buddhizmuson
alapuló művészetfelfogásával, amelynek
végső konzekvenciája, hogy bármi lehet zene
és bárki művész. […]
[…] Míg korábban az egyedi műalkotás
a nézőben rokon lelkiállapotot idézett elő,
addig most a folyamat néhány szélsőséges
esetben éppen ellentétes (s ez a Császár
új ruhája-mesének egy felettébb komoly alkalmazása).
Marcel Duchamp hasonló
szellemben találta ki a ready-made-jeit, amint valószínűleg
John Cage is a Négy perc harminchárom másodperc
című “csend”-darabját, amelyben a
zongorista egy zongora előtt ült és a darab kijelölte
idő alatt bizonyos időközökben mindössze
kinyitotta és becsukta a zongorafedelet. […]
[…] Miután a véletlen-műveletekkel való
játszadozás okozta sokk eltűnik, az egész
leginkább egy számítógép használatára
kezd emlékeztetni: a válaszok mindig függnek attól,
hogy milyen információkat és hajlamokat tápláltak
elsőként a rendszerbe. Ha unalmat építettek
be, akkor van rá esély, hogy unalom is jön ki belőle.
John Cage, aki nagyon
is felelős azért, hogy a Véletlen értékeit
és technikáit más művészek számára
elérhetővé tette a művészetben, sokat
fáradt azért, hogy az ilyen módszerek eredményeképp
az ő vagy a mások ízlése elváljék
a létrehozott zenétől; röviden, hogy azt
meghatározatlanná tegye. […]
[…] Arnold Schönberg úgy érezte, el kell törölnie
a tonalitást a zeneszerzésben, és ez, legalábbis
számára, lehetségessé vált azáltal,
hogy kifejlesztette a tizenkét hangú skála technikáját.
Később akadémikusabb követői bebizonyították,
hogy ezzel a módszerrel nagyon könnyű hagyományos
dallamokat írni. Még
később John Cage megtehette, hogy egy C-dúr
hármashangzat fűrész-zúgás mellett
szóljon, mivel addigra a hármashangzatról másképpen
gondolkodtak - nem mint valami zenei szükségszerűségről,
hanem mint egy hangról, amely éppen annyira érdekes,
mint bármelyik másik hang. […]
Robert FILLIOU […] 1967-ben Daniel Spoerrihez és Dieter
Roth-hoz csatlakozva Düsseldorfba költözik. Joseph
Beuys, George Brecht, John Cage és Allan Kaprow együttműködésével
megszerkeszti a Teaching and Learning as Performing Arts (A tanítás
és a tanulás mint előadóművészet)
című tankönyvet. […]
[…] A happeningnek
zenei megfelelői is léteznek: gondoljunk csak az olyan
komponisták műveire, mint Philip Corner és John
Cage, akik a zene és a filozófia közti közeget
kutatják, vagy mint Joe Jones, akinek az önműködő
hangszerei a zene és a szobrászat közé esnek.
Emmett Williams és Robert Filliou vers-építményei
kétségtelenül a költészet és a
szobrászat közti intermediális képződmények.
[…]
[…] New Yorktól
Baltimore-ig vezettem, s végig az autórádiót
hallgattam, s amolyan John Cage-féle rádiódarabokat
improvizáltam, felhúztam a hangerőt, elkaptam
egy zenetöredéket, egy beszédfoszlányt, aztán
kikapcsoltam a rádiót, s amit hallottam, összeegyeztettem
a szövegemmel. Olyan volt, mint egy Jean Cocteau pillanatköltészet.
[…]
[…] Sokszor
említetted azt az eszmélésre kényszerítő
csillagos nyári éjszakát, amikor John Cage,
Merce Cunningham, Willem de Kooning , Buckminster Fuller és Richard
Lippold megérkeztek Black Mountainbe. Soha nem vetkőzted
le John Cage esztétikája és ötletei iránt
érzett rajongásod. […]
[…] Raymond Edward Johnson 1927-ben született Detroitban (Michigan
állam). A postát művészi közvetítő
eszközként először 1943-ban használja,
barátjával, Arthur Secundával folytatott levelezése
során. 1946-48
között Robert Rauschenberggel és Jasper Johns-szal
együtt tanul az észak-karolinai Black Mountain College-ban,
olyan tanárok irányítása alatt, mint Joseph
Albers, Robert Motherwell, John Cage, Merce Cunningham, Buckminster
Fuller, valamint Elaine és Willem de Kooning. […]
[…] A 70-es években a magyar konceptualista művészek
egy része johnsoni értelemben kapcsolatművésznek
tekinthető. Johnson levelező iskolája (New York Correspondence
School) Erdély Miklós Kreativitás körére
is emlékeztethet, Fan Klubjai megfelelhetnek az Indigó
Klubnak stb. A
nemzetközi hálózatban az elődök Marcel
Duchamp, Kurt Schwitters, a dada és John Cage. […]
[…] Az olyan művészeket,
mint Marcel Duchamp és John Cage, joggal szokás
a fluxus elődeinek tekinteni, de a gondolataik nagyobb szerepet
játszottak, mint személyük. […]
[…] John Cage, a Dada
és Marcel Duchamp nélkül nem jött volna létre
a Fluxus. […] Főként Cage nélkül nem,
akiről azt szoktam mondani, hogy kétszeres agymosást
hajtott végre. […] Az elsőt a kortárs zenében
- a meghatározatlanság fogalma révén -,
a másikat zen-szellemiségű és a művészet
elszemélytelenítését tanító
téziseivel. […]
[…] A dadaista forradalom, John
Cage “meghatározatlan zenéje” és
Ben “totális zenéje” óta bármi
lehet zene, és bárki csinálhatja. […]
[…] a harmadik út a vallásos út, amely bevezeti
az Egyszerűség, Szeretet, Teljesség, Nirvána
és Lemondás fogalmait. A nem-agresszivitás állapotára
tör, a nem-féltékenységre, a nem-boldogtalanra,
egy bizonyos erkölcsi és belső valóság
tudatosítása révén. Ez az az út,
amelyet Buddha, Lao-ce, Jézus és a
zen-buddhizmus tanításának egyes részleteiben,
az utóbbin keresztül pedig John Cage művészetében
találunk. […]
[…] Ha valakit sokkolni tudtam, ha elképeszthettem, akkor
valamit adtam neki. Vehetjük úgy, hogy ez volt az újról
való elméletem alapja. Igen, talán a zenét
kivéve sosem csináltam másként művészetet,
csakis ezen az alapon. És a művészettörténetben
is azt kerestem, ami egybevágott az én módszeremmel.
Duchamp sokk volt, ő volt a legnagyobb sokk, úgyhogy az
én emberem volt. Yves Klein megcsinálta a maga kékjét,
ami valami egészen új volt, úgyhogy ő is
az enyém volt; John Cage
azt mondta: minden zene; hát automatikusan az enyém lett
ő is. […]
[…] Nem azért
megyünk egy John Cage-hangversenyre, hogy “a mester
halhatatlan mesterművét” halljuk a Nagy Fuggitutti
előadásában. Azért megyünk, hogy bizonyos
hangokat halljunk, amelyek jelentéssel bírnak számunkra,
hogy bizonyos dolgokat lássunk és halljunk, amelyek kulturális
és esztétikai tapasztalatunkat gazdagítják.
[…]
[…] Megkérdőjelezhetetlen
és széles körű a műfajok megszűnése
és a határok leomlása “a művészet
és az élet” között (Cage, Kaprow),
a különböző hagyományos művészeti
formák között (intermédia és performance-művészet,
konkrét költészet), és a művészetek
és a nem-művészetek között (musique concrète,
talált művészet [found art] stb.). […]
[…] A hatékony interdiszciplináris elméletalkotás
példája volt az a nemzetközi performance-szimpózium,
amelyet 1976. november 17-20. között tartottak Milwaukee-ban.
A szimpózium keretében olyan workshopokat szerveztek,
amelyek a performance jelentőségével foglalkoztak
a képzőművészet, a szemiotika, a színház,
az irodalom és az “interart” szempontjából.
Ezeken a happening-
és a fluxus-mozgalom olyan veteránjai vettek részt,
mint John Cage, Higgins, Kaprow, Jackson MacLow, Carolee Schneeman
és mások. A képzőművészet
területén a következő témákkal
foglalkoztak: “Marcel Duchamp the Performer”, valamint “Happenings,
Events and Activities.” Richard Schechner és Jerome Rothenberg
alapvető elméleti meglátásokat fogalmazott
meg. […]
[…] A kommentár gerincét Michael Glasmeier történeti
áttekintése képezi, mely annak a folyamatnak a
főbb állomásait vázolja fel, melynek során
a művészek - John
Cage “Imaginary Landscape”-eitől Duchamp “Optical
Disc”-jein, Nam June Paik Schönberg-performanszán,
Dubuffet “kreatív dilettantizmusán” át
Christian Marclay barázdák nélküli lemezéig
- megpróbálták megtörni a zenekomponálás
és -hallgatás konvencióit, radikálisan átalakítani
a zene hagyományos fogalmát, mely kizárja a zajt,
a zörejt, környező világunk diszharmonikus hangjait,
és a képzőművészet nyersanyagaként,
azaz talált tárgyként használni a zene hordozóját,
a hanglemezt. […]
[…] Csak John
Cage meghatározását kell előkeresnünk,
miszerint a színház olyan előadás, mely egyidőben
fejt ki hatást két érzékszervünkre,
a szemre és a fülre, és máris a happeningnél
vagyunk. […]
[…] A hangot vagy tárgynak tekintjük vagy a kimondhatatlan
metaforájának, vagy a zenét értjük
alatta, ha a művészethez soroljuk. Ahogy
az avantgard a zenéhez tartozónak vélte a zajt,
a hangot, úgy John Cage életműve is fáradhatatlan
próbálkozás, hogy a teljes akusztikus univerzumot
a zene birodalmán belül határozza meg. A zene
ellen irányuló radikális támadások
végül mindig visszatértek a zenéhez. […]
[…] Érdekes, hogy a kései XX. századi művészetben,
ahogy a koraiban, tehát a futurizmusban is mind az utópia,
mind pedig az anti-utópia szerepelhetett pozitív előjellel.
John Cage, aki
a nyitott ablak és a bejövő zajok apostola volt, egy
entrópiasivatagot álmodott meg, ahol egyenletes szintre
töltődik fel minden és az ember azért boldog,
mert már nem különbözik a szeméttől
/amit ő nem szemétnek nevez, hanem világnak/. Ez
az egyik modell. […]
[…] A fikción alapuló esztétikus közlésmódok
(regény, film, anekdota, vicc) nem tudják nélkülözni
a koincidenciákat, melyek legfőbb hiányossága
azonban éppen fiktív voltuk. Az általam művészetként
felfogott koincidencia viszont valódi, megtörtént
- tulajdonképpen ready made. Csak találni lehet, konstruálni
- legalábbis egyelőre - nem. Struktúrája
ugyanakkor analóg a műalkotáséval. John
Cage anekdotái pl. - melyeket valószínűleg
az enyémhez hasonló meggondolás hozott létre
- sokszor a koanokkal állnak rokonságban. […]
[…] felmerül a kérdés, hogy
hol húzható meg a határ a költészet
és a zene között, különösen, ha olyan
zeneszerzőkre gondolunk, mint John
Cage, aki hangok egymás mellé rendelésével
alkot szimfóniákat. A válasz az, hogy nem létezik
ilyen határ. […]
John
Cage (1912-1992) rövid életrajza
Részlet
John Cage Csend című könyvéből:
[…] “Senki se tudja, hogy művészet-e a kortárs
zene vagy hogy lehet-e művészet. Szerintem egyszerűen
csak irritáló. De akár így, akár
úgy irritáló, mégiscsak a megdermedéstől
óv meg minket.” […]