A dadaista forradalom, John Cage „meghatározatlan zenéje” és Ben „totális zenéje” óta bármi lehet zene, és bárki csinálhatja.

Sem nem szükséges, sem nem hasznos tehát ezentúl avantgárd koncerteket adni.

A művészetnek, a színháznak, és különösen a zenének szóbeli tanítássá kell átalakulnia arról, hogy mindent hallgassunk, mindent lássunk, és főleg hogy mindenben minden lehetséges látványt, tapasztalatot és minden új és elképzelhető hangot felfedezzünk. Mert az újdonság gazdagítja az embert.

Az avantgárd koncertek mai formájukban csupán a személyiség kultuszának színtiszta változatát jelentik. Eltávolítják a nézőtől a művész személyét, és elhitetik, hogy a művész egy megközelíthetetlen elithez tartozik, s hogy csupán ez az elit képes művészetet teremteni.

Ez nem igaz. Éppen ellenkezőleg, mindenkit arra kell megtanítani, hogy mindenki felfedezheti és művelheti a művészetet. Meg kell tanítani, hogy nincsen szép vagy csúnya zene, csupán új vagy régi zene van, és hogy érvényes minden zene, a rock and roll, a je-je, a katonazene, a zörejzene stb.

Ben – Fluxus, Nice, 1966

Fordította Sajó Tamás és Klaniczay Júlia