[Ray főlap] [Artpool] [Ray on line publikációk] [egyéb on line publikációk]
(Art in America, 1995 október)
Kedves Ray,
Fénylő hold, egy híd az öböl fölött, két kamaszlány a víz partján, majd egy váratlan csobbanás: a rejtélyes zaj arra készteti a lányokat, hogy felrohanjanak a hídra, ahonnan megpillanthatják szépen kivilágított testedet, amint hátúszással távolodik, és nem kiált segítségért. Eddig rendben van, de mégiscsak szebb lett volna a történet, ha vízbe ugrottak volna, hogy kimentsenek. Ez esetben a különös performansz kedvenc Jean Renoir-filmed, a "Boudut megmentik a fulladástól" (1932) egyik nyugtalanító variánsaként folytatódik. Boudu, a trampli csavargó leugrik a párizsi Pont des Arts-ról azzal az eltökélt szándékkal, hogy megöli magát, csakhogy megmenti és magához veszi a szomszédban lakó jólelkű könyvárus Az öngyilkos-jelölt azzal hálálja meg a jótettet, hogy a könyvárus életét felforgatja, feleségét és leányát elcsábítja. Magad is megkeseríthetted volna megmentőid és családjuk életét. Ehelyett azonban a lányok felhívták a rendőrséget, hagytak egy üzenetet az éjszakára bekapcsolt rögzítőn, majd a közeli moziba siettek. (Talán már látták a Boudu-t).
Mikor meghallottam, hogy testedet kihalászták a Long Island-i Sag Harbor vizéből, előbb azt hittem, baleset volt, mindennapos vízparti sétáid egyikén megcsúsztál egy kövön. (Pedig nyolcvan mérföldnyire voltál Locust Valley-beli otthonodtól.) Később arra gyanakodtam, valamiféle tisztességtelen játszmába keveredtél, bár a rendőrség erre nem talált bizonyítékot. A francia décoller ige - magyarul: (ragasztást) szétszed, (kapcsolatot) felbont, (repülő) felszáll - kezdett motoszkálni a fejemben. Fokozatosan elfogadtam azt a lehetőséget, hogy te - az örökké rafkós kollázsművész, a több mint harminc éve bizalmas barát - előre eltervezett décollage-t hajtottál végre.
Mindig rejtélyes személyiség voltál; mindenről, ami foglalkoztatott rendületlenül gyűjtötted az információt. Már akkor elbűvöltél, amikor 1962-ben Andy Warhol révén először találkoztunk. Ti ketten, hosszú ideje barátok, ugyanazon a torz hullámhosszon voltatok, állandóan csínytevéseket terveztetek, fáradhatatlanul kerestétek a mulatságos dolgokat, és ízlelgettétek az élet abszurditásait. Ott, akkor minden csupa élcelődés, pletyka, és nevetés volt. Andy volt a gondtalanabb és termékenyebb, te pedig a kópéságokban vezettél.
Mindent ferde szögből figyeltél, kapcsolatokat fedeztél fel addig látszólag teljesen idegen szavak, tárgyak és tettek között, majd egy csak számodra megfejthető összefüggésbe ágyaztad azokat. Analógiák, anagrammák, homonimák, rímek, szóviccek és mindenféle formális párhuzamok és egybeesések sűrű és káprázatos világában vágtál utat magadnak. Humorérzéked olykor kifejezetten morbid volt, a szörnyű balesetekről és hátborzongató sorsszerűségről szóló történetek szó szerint felvidítottak. Akkoriban az A "Book About Death"-tel foglalkoztál, egy folyamatosan készülő, fényképekből, rajzokból és nyomatokból álló "könyvvel", amelynek lapjait időnként szétküldted barátaidnak. Számos küldeményed katasztrófák intim részleteivel foglalkozott.
Küldeményeid szembetűnő gazdagságából az derül ki, hogy naponta több órát töltöttél tiszavirág-életű nyomtatványokból álló hatalmas leltárad rendszerezésével, az anyagok kivágásával, összeragasztásával és besüllyesztésükkel olyan "talált" borítékokba, amelyeken különböző társaságok és intézmények neve szerepelt. E borítékok gyakran tükrözték a látványnak szentelt kitüntető figyelmedet, amely legszembetűnőbben talán az öt egycentes bélyeg egy sorba helyezésében jelentkezett (az első osztályú postai szolgáltatás akkoriban csak öt cent volt). Alkalomadtán sok fáradsággal szerezted be a megfelelő bélyeget: emlékszem, egyszer rákényszerítettél, hogy elkísérjelek egy Red Hook-i postára, Brooklynnak egyik nem éppen vendégszerető részébe, hogy megszerezd a bélyeget, amellyel el akartad kápráztatni a levél címzettjét.
Küldeményeid tartalmát olykor a "Please send to..." ("Küldd el ...-nak") utasítással láttad el, mintha a kommunikáció nem lenne teljes mindaddig, amíg egy harmadik fél részt nem vesz benne. Gyakran így mutattál be egymásnak embereket, akikről azt gondoltad, közük lehet egymáshoz. Neked köszönhetően a mail art a levelezők egyre táguló hálóján keresztül terjedt. A hatvanas évek elején a levelezőpartnereid munkáit jelölő mail art fogalmához valamilyen módon a New York Correspondence School (New York-i Levelező Iskola) elnevezés társult. A NYCS, mint egyszer megjegyezted, egy "fantasztikus, óriási Calder műhöz fogható... amely állandó működésben van".
Magam is, mint sokan mások, azért becsültem nagyra művészeted, mert annyi képzelőerőt és szellemességet sűrítettél bele egy egyszerű borítékba, amelytől mi, a címzettek is okosnak és különösnek érezhettük magunk. Andy-értelmezéseid hosszú ideig szórakoztattak. Egyik küldeményedben Andy Warhol "Campbell-féle zellerkrémet" ábrázoló festményének reprodukciójára, amit egy folyóiratból vágtál ki, ráragasztottad a "zeller" szó szótári magyarázatát, majd hozzájuk csatoltál egy Andy Boy-féle zellerkonzervről származó cimkét. Egy másik küldeményedben egy Boys Town-bélyeggel ellátott borítékra gépelted Andy "Drawings for a Boy-Book" c. kiállítását elemző kritikádat, s ezt nekem mint D. Boyrdonnak címezted.
Mióta küldemény-művészeted a hatvanas-hetvenes évek során kialakítottad, folyamatosan variáltad a méreteket és technikákat, úgyhogy leveleid az egyedi, kézzel készült és a konkrét címzettnek szóló széljegyzettel ellátott kivágásoktól a nyomtatott "tömeg-küldeményekig" roppant széles skálát takarnak. Borítékjaid olykor egy-két függőlegesen nyomott gumipecséttel díszítetted - Collage by Ray Johnson, Collage by Joseph Cornell, Odilon Redon Fan Club stb. A fénymásolók elterjedésével a hetvenes években szinte kizárólag a gépi úton reprodukált képek felé fordultál, a másolatokat a rajzfilmek játékosságát és felszabadító naivitását idéző tollrajzaidról készítetted. A nyuszifej-sorokat vagy hosszúorrú Kilroy-figurákat tartalmazó fénymásolt rajzaid elragadóan szellemesek.
Andy kedvelte küldeményművészeted, különösen kreatívnak találta, s levelezésed minden neki küldött darabját gondosan őrizte. Mi több, másoknak küldött leveleidet is megpróbálta felvásárolni. Olykor tőlem is kérdezte, eladók-e leveleid, de én soha nem tudtam, mennyit kérjek értük: tíz centet darabjáért vagy ugyanannyit egy fél kilóért.
Mivel szerettem azt hinni, hogy értem a New York Correspondence School-ért hozott abszurd áldozatod, szinte meghűlt bennem a vér, amikor néhány évvel barátságunk kezdete után olvasni kezdtem Herman Melville, először 1853-ban megjelent, "Bartleby the Scrivener" (Bartleby az írnok) c.novelláját. Bartleby, aki írnokként (vagy másolóként) dolgozott egy Wall Street-i ügyvédi irodának, különös, szokatlanul negatív jellem, akinek bármilyen kérdésre csak az volt a válasza: Inkább nem. Miután leírja a bűnöző létbe való sajnálatos lecsúszását, nyomorát és halálát, az író felfedi, hogy Bartleby balszerencséje onnan ered, hogy valamikor Washingtonban a "Dead Letter" (Halott levelek) Osztályon, vagyis a kézbesíthetetlen levelek osztályán hivatalnokoskodott. Halott levelek! - kiált fel az elbeszélő - Hát nem úgy hangzik ez, mintha halottakról lenne szó? Mi sem találóbb eszköz egy természeténél és balszerencséjénél fogva reménytelenségre ítélt ember számára a beteljesüléshez, mint szüntelenül ezeket a kézbesíthetetlen, "halott" leveleket kezelni, osztályozni és előkészíteni őket az égetésre. Úgy tűnt nekem, Bartleby a te sötét magányos feled árnyékfigurája: mindketten borítékolások végeérhetetlen során keresztül dolgozzátok fel a világot.
Viszont, valahányszor kibújtál Lower East Side-i magányos másolóirodádból, rögtön hajlandónak mutatkoztál egy kis csínytevésre. Emlékszel amikor Ethel Scull bulit tartott Andy Factory-jában és csak a híres barátait hívta meg? Miközben én kint dideregtem, te odaugrottál a biztonsági őrhöz az ajtóba és Norman Mailerként mutatkoztál be. Beengedtek. Ez azért nem volt teljesen átverés, hiszen te valóban híres "mailer" (postás) voltál, még ha alsóbb osztályból való is.
Andyvel sehogy nem tudtunk rájönni, miből is éltél; munkahelyed nem volt, csak nagy ritkán adtál el egy-egy kollázst, s úgy tűnt, heti három dollárból élsz. A galériákkal és kiállításokkal szembeni magatartásod - őszintén szólva - perverz volt. Megalázónak tartottad, hogy valamely galériához csatlakozz, mégis örömmel hirdettél meg fiktív kiállításokat. Közülük az egyik legemlékezetesebb a Village Voice-ban (1964 július 30.) megjelent hirdetés volt, feladója - George Brecht és George Herms mellett Ray Johnson -, amely egy nem létező Robin Galériába invitálta a közönséget egy nyolctagú csoportkiállításra. Nem sokkal ezután fertőző májgyulladást kaptál, és a Bellevue kórház férfi osztályán kötöttél ki, egy harmincnyolc-ágyas szobában. Andyvel azt gondoltuk, műalkotást csinálsz az életedből, hát feladtunk egy hirdetést a Village Voice-ban (1964 szeptember 17.) ezzel a szöveggel : "Ray Johnson és további harminchét kortárs amerikai csoportos kiállítása a Robin Galériában, B 2-es terem" (ez volt a kórterem száma).
Egy délután, amikor a Bellevue-ben lábadoztál, meglátogattalak, s láttam ott egy jóvágású idősebb férfit, aki csöndesen állt az ágyad mellett. Richard Lippoldként mutattad be, akinek a nevét, mint híres szobrászét, korábbról is ismertem. Olyan melegséggel tekintett rád, a törődésnek és lemondásnak olyan bonyolult keverékével, hogy rögtön megértettem, közös a múltatok.
Természetesen tudtam, hogy Detroitban születtél (1927) és egyedüli gyerekként nőttél fel a válság idején. Később hallottam, hogy egy művészi ösztöndíjjal a Black Mountain College-be kerültél, ami gyökeresen megváltoztatta az életed. Még ma is nehezen tudlak elképzelni az Asheville közelében (Észak-Karolina) fekvő neves intézmény falai közt, ahol három évet töltöttél (1945-48). Tanárként a legnagyobb hatást nyilvánvalóan Josef Albers gyakorolta rajzstílusodra, aki a Bauhaus típusú elegáns absztrakció felé irányítgatott, s az éles vonalú formák és finom színárnyalatok irányába próbálta terelni munkásságod. Sokszor említetted azt az eszmélésre kényszerítő csillagos nyári éjszakát, amikor John Cage, Merce Cunningham, Willem de Kooning , Buckminster Fuller és Richard Lippold megérkeztek Black Mountainbe. Soha nem vetkőzted le John Cage esztétikája és ötletei iránt érzett rajongásod. Soha nem feledted el, mennyire feldúlt volt Willem és Elaine de Kooning azon a júliusi éjszakán, amikor megtudták, hogy barátjuk, Arshile Gorky öngyilkos lett. És talán sosem gondoltad, bár jóképű voltál (szőke, egészséges és húszéves), hogy érzékeny húrokat pendítesz meg Richard Lippold szívén, aki akkor harminchárom éves volt, s táncosnő feleségével és két kislányával élt. Annak a férjnek, aki azokban az időkben felesége mellett fiúbarátot is akart tartani, igen csak ügyeskednie kellett.
Így történt, hogy New York-ba mentetek, és beköltöztetek Lippolddal abba a Lower East Side-i albérletbe, amit azelőtt Cage bérelt. 1949 és 1952 között az Amerikai Absztrakt Művészek csoportjának tagja voltál, ahol megismerted Ad Reinhardtot, Charmion von Wiegandot, Leon Polk Smith-t és másokat. Az az érzésem, hogy az önmegtartóztatás iránti hajlamod Ad-től vetted át. (Jóval később, 1966-ban a műtermében tett látogatásom alkalmával Ad meglepett azzal, hogy milyen nagyra tartja az általa "mandala-kollázsoknak" nevezett kollázsaid. Mikor megjegyeztem, hogy sose láttam őket, azt mondta, valószínűleg felvágtad, és újabb kollázsokba építetted be azokat.
1953 körül, bár még tartott kapcsolatod Richarddal, elköltöztél a belvárosba, egy Dover Street-i kis lakásba, a Brooklyn-híd lábánál, ahol egyedül laktál tovább. Megrendelésre dolgozó szabadúszóként kezdted az ötvenes évek közepén, tollrajzokat és kollázsokat készítettél a "Mademoiselle"-nek és a "Harper's Bazaarnak". Andy révén a New Directions-tól kaptál megbízásokat könyvborítók tervezésére, közülük a legjelentősebb egy Rimbaud könyv borítója volt. Összebarátkoztál Robert Rauschenberggel és Cy Twombly-val, és 1954-ben megismerted Jasper Johnst. Rauschenberg felkért téged és Johnst, hogy vegyetek részt kisebb, kiegészítő munkákkal "combine"-jai egyikében, a "Short Circuit"-ben. Te egy kollázst adtál, Jasper egy kis zászló-festményt ajánlott fel. Valamennyien egyenlőek, hasonlóak voltatok. Amikor Johns egyik "Target"-festménye megjelent az "Art News " címlapján 1958 januárjában, a folyóirat megjegyezte, hogy "a művész olyan ismertebb kollégák közé sorolható, mint Rauschenberg, Twombly, Kaprow és Ray Johnson". Ugye kedveled a hírnév dinamikáját?
A következő hét év során az "ismertebb művész" státuszából sikerült átküzdened magad az ismeretlenek sorába. 1965-ben Richard Lippold úgy tett kísérletet karriered fellendítésére, hogy megkérte saját ügynökét, Marian Willard-ot, hogy rendezzen kiállítást kollázsaidból. Grace Glueck, aki a "New York Times" számára tudósított a kiállításról, "New York leghíresebb ismeretlen művészének" nevezett. Ez a címke kísért végig életed hátralevő részében. (Emlékszel, gyakran ugrattalak kérdésemmel: "Ki a második leghíresebb ismeretlen művész?" vagy "ki volt előtted a leghíresebb ismeretlen művész"?). "Komoly" kollázsaidból két nagyobb kiállításod volt (1966-ban és 1967-ben), azután Richard Feigen galériája felé fordultál, ahol 1968-ban, 70-ben és 71-ben volt kiállításod. E hétéves Willard-Feigen periódusban készült kollázsaid szerintem a legszebbek közül valók.
Hogy e kollázsok a szó legszorosabb értelmében kiemelkedőek, azt az magyarázza, hogy dombormű-szerű, háromdimenziós, változatosan megformált kartonrétegekből állnak, melyeket építőkockákként vízszintes vagy függőleges konfigurációkban rendeztél el. Egyszer e tömböket a mozaik köveihez hasonlítottam. E mozaikkövek festett felületét átalakítottad, élüket finoman ledörzsölted, mintha a folyó köveinek kopását akarnád kifejezni. A mozaikokat olykor tollrajzokkal és kézzel írt levelekkel egészítetted ki. Amikor a kollázsokat jellegzetes módon széltől szélig egy papírcsíkokból készült ráccsal fedted le, az új munkák szellősebbek lettek, mivel a kollázselemek egy fehér mező mögül bontakoztak ki.
A mozisztárok és legendás hírű művészek mindig is foglakoztattak. James Dean és Elvis Presley képei vissza-visszatérnek az 1950-es évek végén készült kollázsaidon. Néhányan az ezt követő évek hősei közül: Tab Hunter, Gary Cooper, Steve McQueen, Jean-Paul Belmondo, Alain Delon és Matt Dillon. A hősnők közül Marlene Dietrich-et, Anna-May Wongot, Jean Harlow-t, Myrna Loyt, Greta Garbót és Marilyn Monroe-t kedvelted. Kitüntetett helyet foglalt el szívedben Shirley Temple, Hayley Mills és Natalie Wood. Kevés mozisztár-levelezőpartnereid egyike Joan Crawford volt, aki híres volt arról, hogy valamennyi rajongója levelére szívesen válaszolt. 1973 januárjában ezt az üzenetet küldte neked: "Elragadtatással tölt el, hogy a 'Joan Crawford Dollar Bill'-t Amerika legjelentősebb műgyűjtője, John Hirshorn vette meg. Remélem, csodálatos karácsonyod volt. Boldog új évet kívánok."
Mindig nyilvántartottad a művészvilág nevezetességeit, ebből születtek - hogy csak néhányat említsek - Mondrian, Magritte és Duchamp személyiségére és munkáira reflektáló kollázsaid. Későbbi, művészetedre talán legtartósabb hatást gyakorló bálványod Joseph Cornell volt, aki Queens-ben, egy elegáns szecessziós házban lakott. Miután 1968-ban a szomszédos Nassau körzetbe költöztél, úgy tűnt, életed az ő mintájára alakítottad át, hírneved valamiféle excentrikus elszigeteltség táplálta. Ugye, borzongás járt át, amikor Nicolas és Elena Calas 1971-ben megjelent könyvében, az "Icons and Images of the Sixties"-ben azt írta, hogy: "Ray Johnson azt jelenti a levelélnek, amit Cornell a doboznak."
Cornell-nél tett látogatásaidról szóló telefonos beszámolóid tele voltak elragadó részletekkel, de ma már csak a felszolgált ételekre emlékszem. Egy vasárnap reggelire hívott, és konzerv spagettit, borsót és répát szolgált fel. Csodás! Aztán egy másik alkalommal tortát vittél neki, leültetek teát inni, és Dionne Warwick-lemezeket hallgattatok. Cornell hirtelen könnyekre fakadt. Te nem tudtad levenni a szemed a tányérjában lassan szétomló könnyáztatta tortaszeletről. Vajon a "Do You Know the Way to San José" vagy a "You'll Never Get to Heaven (If You Break My Heart)" megrendítő előadása szomorította el? Vagy az a balsejtelem kerítette hatása alá, hogy az énekesnő később elveszti lányos külsejét és a Lelki Barátok Hálózatának szóvivője lesz?
Cornell négy nappal 1972 karácsonya után halt meg. (Karácsony estéjén, kedvenc ünnepén született). Miféle lelki affinitás vitt téged arra tizenegy évvel később, hogy karácsony után, egy éjjel meglátogasd a házát? 1984 januárja közepén, egy holdfényes éjjel, hazafelé kocsizván Manhattan-ből, titokzatos késztetést éreztél, hogy lehajts a pályáról és a Utopia Parkway felé indulj. A hóval és jéggel fedett utcák a szokásosnál fényesebbek voltak. Ahogyan a ház közelében leparkoltál, érezted, hogy találnod kell valamit. Kiszálltál a kocsiból, többször elsétáltál a házig és vissza, majd pontosan a ház előtt felfedeztél egy kiszolgált karácsonyfát, javarészt hóval takarva. Az ágakról lógó girland-maradványok csillogtak a holdfényben. Szedtél egy maroknyi girlandot, majd sietve visszatértél az autódhoz, s ott az első ülésen várakozó borítékba csúsztattad a zsákmányt; később elküldted a borítékot egy Cornell-rajongónak, aki nyilván felfedezte a rejtett utalásokat.
Szinte mindig amikor társaságban voltál, úgy tűnt, mintha színpadon lennél, előadást tartanál. Legjelentősebb performanszaid a New York Correspondence School nappali találkozói voltak, melyeket gondosan kiválasztott helyszíneken rendeztél meg. 1968-ban hat ilyen találkozót sikerült összehoznod. Az első áprilisban, Long Islandbe való költözésed előtt volt a manhattani Keresztény Testvéri Szövetség Találkozóhelyén. Ha helyesen emlékszem, a szó Cage-i értelmében semmi nem történt ezeken az összejöveteleken. A legmulatságosabb az októberi "gólyalábas" találkozó volt a Central Parkban. Barátok és rajongók tucatjai jelentek meg, hogy próbára tegyék ügyességüket a közterület-fenntartóktól kölcsönvett gólyalábakon.
Következő összejöveteleid nagy részét mozisztárok és művészlegendák ihlették. 1970-ben a David Whitney Gallery-ben rendezted meg "A Meeting for Dame May Whitty" c. találkozót. Az első Marcel Duchamp Fan Club találkozóra az Upper East Side-i Szentháromság templomban került sor, 1971 áprilisában; a meghívón megígérted, hogy Teeny Duchamp szerepét Ultra Violet játsza majd. (E két szépség alakja összekapcsolódott benned, hiszen két évvel korábban együtt hívtalak meg benneteket vacsorára.) 1972 júniusában egy Anna May Wong tiszteletére rendezett összejövetelt tartottál a New York Cultural Centerben, egy modell, Naomi Sims alakította az érzéki színésznőt. A Paloma Picasso Fan Club találkozója Ronald Feldman szépművészeti galériájában kapott helyet 1974 áprilisában. Shelley Duvall két rajongóklub-találkozót mondhatott magáénak, 1976-ban és 1977-ben. Egy David Letterman Fan Club találkozót is szerveztél a C.W. Post kollégiumában, Nassau körzetben, 1983 áprilisában. Az volt az érzésünk, hogy a talk show házigazdája nem igazán illik be a pantheonodba, mígnem rájöttünk, hogy mint Norman (Mailer), David is levelező ember (Letterman).
Hülyéskedéseidnek - melyek szokás szerint szórakoztattak és elbűvöltek bennünket - megvolt a fonákja is, néha valóban fárasztó és idegesítő tudtál lenni. Pontosan tudtad, mivel lehet barátaid zaklatni és idegesíteni, és fáradságot nem kímélve tetted gyötrelmessé némelyik műkereskedő és ügynök életét. Bárki, aki tudtodon kívül próbálta eladni a munkáidat, sértést követett el ellened. Mikor munkáid a "feketepiacon" cseréltek gazdát, addig zaklattad az üzletben résztvevőket, amíg sikerült kiderítened az eladási árat. Noha az elmúlt évben csupán néhány rettenthetetlen közvetítő vállalta, hogy képvisel, őket is mindig teljesen összezavartad. Richard Feigen szerint legalább ebben nagyon hasonlítottál Cornellre: nem akartál semmit sem eladni.
Amikor művészkollégád, Peter Schuyff kollázst akart tőled vásárolni, jellemző módon kibúvót kerestél. "Ha egy ötszáz dolláros kollázst akarsz,- mondtad - küldj egy ötszáz dolláros csekket, ha tízezer dolláros kollázst, küldj egy ekkora csekket". Megmutattál Peter-nek egy sor kollázst, s neki egy kétezer dolláros tetszett meg. Aztán az az ötlete támadhatott, hogy a megállapodott összegnek csak a háromnegyedét küldi el. Amikor elküldted a keretezetlen művet, megdöbbenten látta, hogy a munka negyedrészét kivágtad. "Mit tegyek most?" - kérdezte ő. "Megkaptad a munka háromnegyedét - mondtad -, vedd meg hozzá a keret háromnegyedét is.
Bár hatalmas étvágyad volt a hírnév iránt, egyre elégedetlenebb voltál a téged övező tisztelet minőségével. A vezető múzeumok retrospektív kiállításai és a milliós aukciók nem veled történtek meg. Ha a nemzetközi művészet egyöntetűen a mail art első és egyetlen atyjának kiált ki, talán boldogabb lettél volna? Ha nagyobb részt kaptál volna a pop art-os levelezőtársaidat elöntő hírnév- és vagyonáradatból, hogyan tudtad volna ezt magaddal elintézni? Az évtizedek során annyi NYCS-es mail art művet ajándékoztál el, annyi irántad érdeklődő gyűjtőt és ügynököt kergettél kétségbeesésbe és annyiféle módon szabotáltad a "komoly" kollázsaid számára még megmaradt piacot, hogy nem csoda, ha a művészet pénzváltói és hírnévgyártói messze elkerültek.
Küldeményeidből néha kétségbeesést olvashattunk ki, de ennek a rád jellemző irónia és humor mindig élét vette. 1989-ben három fénymásolt lapot küldtél nekem, mindegyiken újonnan összeállított kivágások hátterében nagy nyomtatott betűk hírdették: " Ray Johnson-kollázsok: darabja egymillió dollár", "Ray Johnson levelei David-nek: darabja kétmillió dollár", "Ray Johnson ingyenes műalkotásai: hárommilió dollár darabja". Egy 1993-as küldeményed öt fénymásolatot tartalmaz, rajtuk összekapcsolt fejek rajzfilm-stílusú képe. Valamennyi rajzon az egyik arc a te nevedet viseli, a többiekre pedig egy-egy Jasper Johns, Roy Lichtenstein, Bob Rauschenberg, Jim Rosenquist és Andy Warhol nevét jelölő címkét ragasztottál.
A január elején folytatott telefonos csevegéseink során úgy tűnt, minden rendben van körülötted. Én kezdeményeztem a beszélgetést, amely - mint később kiderült - utolsó beszélgetésünk lesz, és valóban felfedeztem a hangodban egy csöpp sértettséget és türelmetlenséget, de rövid válaszaidat aligha tekinthettem volna az öngyilkossági szándék megnyilvánulásának. Néhány barátod, köztük Chuck Close és Duncan Hannah szintén beszélt veled az eltávozást megelőző napokban, s ők is úgy vélték, a szokásos voltál. Úgy tudtuk, elég tevékeny társadalmi szerepet vállalsz Long Island-ben, és rengeteg emberrel találkozol. Azt is tudtuk, hogy akkoriban érdekelt a fényképezés, s hogy délutánonként szokásos természetismereti sétáidra indulsz Long Island Sound környékén. Fáradhatatlan olvasó voltál, számos könyvet kölcsönöztél a helyi könyvtárból, az egyik utolsó Alain Borer "Rimbaud Abessziniában" c könyve volt, melyet lenyűgözőnek találtál.
Miért lepődtünk meg valamennyien azon, hogy január tizenharmadikát választottad a vízbeugrás dátumának? Néhány rajongód tettednek racionális magyarázatát keresve, a tizenhármas szám sorozatos visszatérésében vélte meglelni azt, megjegyezvén, hogy életkorod számainak összege (67) megfelelt a halál dátumával (6+7=13) és az aznap lefoglalt hotelszoba számával (2+4+7=13). Azon a végső napon tett utazásod részletei egy sor megválaszolatlan kérdésre adnak okot. Miért vettél ki aznap reggel néhány ezer dollárt a számládról? Mért volt néhány napra elég váltóruha a kocsidban? Miért tartottál végig Orient Point, a Long Island folyó északi elágazásának legkeletibb pontja felé, ahonnan legutóbbi küldeményeid feladtad? S miért fordultál meg a két Shelter Island-beli rév segítségével a déli ág mentén fekvő Sag Harbor-ba, hogy áthajts ugyanazon a Sag Harbor-t és New Haven-t összekötő hídon, ahová később majd visszatérsz? Miért foglaltál szobát a Baron's Cove Innben, ha valóban vissza akartál térni a hídra?
Vízbefúlásod természetesen más hírességek halálára is emlékeztetett - Hart Crane-re, aki egy hajóról ugrott a vízbe, Virginia Woolf-ra, aki egy folyóba vetette magát, még Natalie Wood-ra is, noha az ő vízbefúlását balesetnek titulálták. 1994-es mozisztár-kollázsaid egyikében egymás mellé kerül a Natalie név és egy stilizált arc, amelynek orra egy szétrohadt, háromszög-alakú fadarab - kétségtelen utalás a hülye viccre, amely így kezdődik: "Tudsz egy olyan fadarabot mondani, amely nem lebeg a vizen?" (Szójáték a Wood - fa, fadarab - személynévvel. [A ford.]) S ha már mozisztárokról beszélünk, hadd említsük meg azokat a színészeket és színésznőket, akiknek filmes alakításai között vízbefúlás is szerepel: Frederic March és James Mason mint Norman Maine a "Csillag születik" első két verziójában és Joan Crawford mint Helen Wright a "Humoreszkben".
Utolsó küldeményeid dátumát keresve látom, hogy a legutóbbin 1994 novemberi bélyeg van. Ez egy fénymásolat, amely különös fejeket ábrázoló rajzról készült, egyikükön a következő írás, "Dear La Monte Young, Happy Death Day" (Kedves La Monte Young, boldog halálnapot!). Nem értvén, miért e negatív kívánság annak, aki harminc éven át barátod és kollégád volt, felhívtam La Monte-ot és megtudtam, hogy múlt év elején megkísérelte eladni egyik kollázsodat egy Manhattan-i közvetítő révén. Nem látta előre, hogy tudomást szerzel a tranzakcióról, amely végül nem is jött létre, és megsértődsz. Mikor meglátta a rajzot, megjegyezte, hogy ügyesen eltaláltad a születésnapját. Megvan rá az okunk, hogy azt higgyük, nyilvántartottad a születésnapját, ahogy az enyémre is mindig emlékeztél, hiszen mi hárman egy Mérleg-sorozatot alkottunk, La Monte október 14.-én született, én 15-én, te pedig 16-án. Most, hogy elmentél, felborítottad az egyensúlyt.
Egy nemrég megismert művész-barátod, Bob Warner egy ominózus "utolsó küldeményt" kapott, és meg van győződve, hogy te küldted azt. Bob nem kapott tőled levelet tavaly október óta. Majd a Sag Harbor-i eset után néhány nappal egy boríték érkezett hozzá, január 11.-i dátummal, benne egy küldemény észak-karolinai levelező partneredtől, Richard C.-től: a postahivatalok által kibocsátott, kézbesíthetetlen küldeményekre (dead matters: kézbesíthetetlen küldemény; szószerint: halott küldemény. [A ford.]) vonatkozó nyomtatvány. A nyomtatvány szövegét átalakították, úgyhogy ez volt rajta olvasható: A Limbói Halott Küldemények Osztályától. A bélyegnek szánt helyen, a nyomtatott körben egy "boldogan mosolygó" koponya rajza volt látható.
Még mindig a lelkiállapotodon töprengve, Dionne Warwick ("Ezért vannak a jóbarátok") jutott az eszembe, s eldöntöttem, hogy elmegyek a Lelkibarátok Hálózatához. Egy Bill nevű médium fogadott, összekeverte tarokk-kártyáit, és jellemzést készített rólad. A kártyák elképesztő többsége rosszat mondott. Bill értelmezése szerint kiábrándult, keserű voltál, hanyatlást éreztél az életedben, törést és disszonanciát tapasztaltál, boldogtalan voltál rossz üzleti döntéseid miatt, vezekelni akartál egy korábbi tetted miatt, ítélkezni akartál magad fölött. Nos, ez mindenkire ráillett, aki ismertem, ezért szavába vágtam, és megkérdeztem, nyugodt-e most a lelked. Bill az örömteli harmóniát és a békés megnyugvást jelentő kártyát ütötte fel, és azt mondta, "Ray lelkileg jól van". Remélem, így van.
Viszontlátásra, Ray.
David
(Fordította: Kiss-Pál Klára, 1997)
[Ray főlap] [Artpool] [Ray on line publikációk] [egyéb on line publikációk]