Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet, a tudomány és a politika határterületein.
[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]
Ezredvégi beszélgetés Perneczky Gézával. (részletek)
(Monory M. András - Tillmann J.A. /megjelent: 2000 - 1995 szept.)
A modern művészet gyökereit én nem Raffaellónál vagy Michelangelónál kezdeném, hanem Galileinél és aztán munkássága folytatóinál, Descartes-nál, és Newtonnál, akinek a mechanika törvényeiről szóló könyve az újkor legnagyobb hatású könyve. A newtoni, kepleri, Galileihez visszanyúló gondolkodásmódunk folytán a művészet produkcióiban is egy számszerű és a mechanikai modellekhez hasonlítható mozgást építünk fel és ezeknek a törvényeit kutatjuk. Így az egyes periódusok kultúrtörténeti fázisok és izmusok történetét akkor tekintjük megoldottnak, megírtnak és megértettnek, ha úgy tudjuk modellezni, mint a bolygók pályáit a nap körül, vagy egy üstökösnek a visszatérését szabályozó ellipszispályát,
Az én fedélzeti naplómban azt próbáltam megírni, hogy a nagy iránytévesztés akkor történt, amikor az európai ember fölfedezte a személyes szabadságot, és sokáig nem gondolt arra, hogy a személyes szabadságot is korlátozni kell. De nem kívülről - tehát fel kéne mellé találni azt az elvet, hogy önkorlátozás. Az önkorlátozás elve a lemondás elve, amelyet a romantikusok is azonnal a tollhegyre tűztek, vagy karóba húztak volna. De amit egy Picasso vagy egy Braque vagy egy Klee sem hallgatott volna szívesen, mert hiszen a modern művészet programja a korlátlan önkifejezés és a korlátlan személyiségmegvalósulás tanítása volt. És ennek a szabadságnak az elrontásából következik a művészi szabadság elrontása, a művészi kreativitás, a teremtő erő elfecsérlése, olcsó kiárusítása.
Az első az aszkézis kérdése, amihez hozzátartozik a redukció, egy leszűkített világkép, amelyet követünk. Az ökológia is egy ilyen; most mindent ezen a szemüvegen át látunk és szégyelljük korábbi bűneinket, hogy hedonista módon ugye avantgardoztunk... Tény, hogy föladtuk ezeket az üdvözítő tanokat és egyre tudatosabban reflektálunk. Tehát tükrözünk. Egy tükröt lehet forgatni jobbra-balra, és ilyen kis mozgással is ugye, ha 180 fokos vagy 360 fokos szögben fordítom el, akkor legalábbis elvben mindent be tudok fogni. Ez a fantasztikus pörgés és sokrétűség. A tükörszerep vállalása az, ami fölváltotta azt az aszkézist. Ez egy nagyon passzív foglalatoskodás.
Érdekes, hogy a kései XX. századi művészetben, ahogy a koraiban, tehát a futurizmusban is mind az utópia, mind pedig az anti-utópia szerepelhetett pozitív előjellel. John Cage, aki a nyitott ablak és a bejövő zajok apostola volt, egy entrópiasivatagot álmodott meg, ahol egyenletes szintre töltődik fel minden és az ember azért boldog, mert már nem különbözik a szeméttől / amit ő nem szemétnek nevez, hanem világnak /. Ez az egyik modell. A másik Robert Wilson színháza, amelyik ez elől visszaszívódik, mintha egy vákuum húzná; mintha egy membránfelület lenne, amelyiket hátulról a semmibe húz a vákuum. Egy majdnem üres színpad marad, ahol egy, lehetőleg süketnéma vagy súlyosan sérült személy hallgat. Ehhez voltak utak Becketen, Kafkán át, Cage-hez pedig a futurizmuson, az expresszionizmuson és a szürrealizmuson át. Itt hirtelen összetörik az az edény is, amit európai, észak-amerikai művészetnek nevezhetünk, mert a buddhizmuson keresztül a kelet-ázsiai kultúrából sok minden bejött. A hallgatásnak furcsa sivatagai, a rítusok és az önkorlátozás távol-keleti tanai, melyek keveredtek egymással. Egy tiszta tanítás sincs, legalábbis én nem látok ilyet. Sajnos nem volt idő, ha a hetvenes éveket vesszük, hogy egy szintézis jöjjön létre.
Ma megint egy hisztérikus rohanás megy az elektronikus és digitális médiák felé, borzasztó káros és borzasztó hebrencs dolog. Már hallani sem tudom azt, hogy virtuális művészet, virtuális valóság és így tovább, mert rosszul leszek. Egy professzor, a digitális technika klasszikusa mondta, hogy vigyázzunk, mert a virtuális valóságot már megteremtette Shakespeare is, és mennyivel jobban. Ami megint annak példája, hogy valamit csinálunk, amit aztán abszolút nem fogunk tudni megemészteni.
Én az utóbbi évtizedben csak egyetlen egy dologra figyeltem föl, amely gyökeresen új irányba mutatott és ugyanakkor választ adott egy csomó felgyűlt kérdésre. Ez sajnos nem művészeti irány volt, hanem a természettudományos gondolkodás egyik kései gyümölcse, mégpedig a káoszdinamika és a fraktálkutatással kapcsolatos felfedezések.
Ennek a modellnek az a tanulsága, hogy az ok konkrét és megfogható, az okozatig pedig determinált, matematikailag követhető racionális fonalak vezetnek, melyek azonban oly mértékben szétágaznak és az egész okozati síkot lefedő síkká tágulnak, hogy nincs eredmény. Illetve az az eredmény, hogy három hét múlva minden olyan időjárás egyformán bejöhet, ami egyáltalán ebben az évszakban és ezen a helyen lehetséges. Ezt tulajdonképpen tudtuk eddig is, csak nem volt rá racionális, matematikailag is modellezhető magyarázat. Ennek a modellnek az érvényessége azonban nemcsak az időjárásra, hanem minden komplex rendszerre egyaránt érvényes, kezdve a tőzsdén mutatkozó áringadozásoktól, a vízcsapból kifolyó víz laminális vagy turbulens, szétspriccelő mozgásáig. Olyannyira, hogy megtalálták azokat a számokat, amelyek ezeknek a fonalaknak a mozgását, újra és újra való elágazását és káosszá való szétterülését szabályozzák. Így akár ezertizedes pontosságig meg lehet adni ennek a káosznak a pontosságát. De ez nem változtat azon, hogy ez káosz.
Ez egyébként még a valószínűségnél is sokkal komplikáltabb, mert hiszen a valószínűség esetén a sík közepén nagyobb a sanszunk, mint a szélén vagy a sarkain. Ez egy másik matematika, és ez a törvény, hogy nincsen mód arra, hogy a rendszer jövőjével érdemben foglalkozzunk. Ezt eddig irracionális gondolkodásmódnak éreztük. Most van rá egy matematikai magyarázat, és ott állunk ugye a szakadék szélén, amibe bele kell ugranunk. Amire azt fogják mondani, hogy jó, jó, de a zuhanás végén nem a pokol jön, hanem megint egy matematikai rend. Tessék ugrani. Ez egy borzasztó érzés, viszont nagyon hasonlít az emberiség történetére: eddig is minden egyes kritikus fázis olyasféle megoldást hozott, ami még az ellenkezője sem volt annak, amit korábban gondoltunk. Ez a fajta matematika az én számomra azért érdekes, mert visszahozta a matematikai, és általában a természettudományi gondolkodásban a vizuális megismerés és modellezés fontosságát. A fraktálképek és a fraktálgeometriai alakzatoknak a fantasztikus sokrétűsége, a természeti és organikus formákhoz való hasonlósága, páfrányok, tengeri csikók, fodrozódó, a végtelenségig bonyolítható és újra és újra új ornamentikát kiadó formáknak a sokasága bontakozik itt ki. Ez a fajta vizualitás olyan forradalom, amelyik párhuzamos az elektronikus médiáknak a forradalmával, de mélyebbre megy, mert nem technika, hanem megismerés területén szerzett új fordulat, új látásmód, új horizont. És hogy hova vezet, azt nem tudhatjuk. [<>]
lásd még:
M.K. Hassan: Fraktálok, multifraktálok és a bonyolultság tudománya.
KÁOSZ ÉS FRAKTÁLOK AZ EMBERI SZERVEZETBEN - A káosz testünkben az egészség jele, a periodikus jelenségek viszont betegségre utalnak
Beke László: Véletlen mint művészet (Véletlennapló)