Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet, a tudomány és a politika határterületein.
[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]
Ezredvégi beszélgetés Detlef B. Linke agykutatóval. (részletek)
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
Vannak olyan kulturális szituációk, melyekben nem az akaratát mindenben keresztülvivő erős „én” a megfelelő válasz a problémákra, mert túl sokféle probléma van jelen. Ésszerűbb lenne megmutatni azt, hogyan lehet jobban elviselni a szenvedést. Ebben az esetben az az eszme, hogy nem viszem keresztül az akaratomat, hanem például - most egy extrém történelmi példát mondok: - hagyom magam keresztre feszíteni. Ez szintén kreatív megoldásnak bizonyulhat egy meghatározott helyzetben, amikor más megoldást már nem lát az ember arra, hogy a túlerővel szemben keresztülvigye a saját akaratát. Ilyenkor körülmények között egy szenvedés-modellt kell kialakítani. Az agyban evolucionálisan jelen van - méghozzá igen erőteljesen reprezentálva - a fájdalom észlelése. Ezt az agyból nem lehet kitörölni. Azt mondhatnánk, nem csoda, hogyha valaki maximális intenzitással szeretne az agyából kihozni és leírni bizonyos gondolatokat, akkor - röviden fogalmazva - a fájdalomérzékelő, a szenvedésért felelős neuronoknak is részt kell venniük ebben a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy aki a kreativitás folyamatában, vagy akár általánosan az életben áthalad a szenvedés bizonyos fokán is, egyes tudati formákat jobban, bizonyos gondolatokat nagyobb sikerrel alakíthat ki. Tehát a fájdalomtól való félelem, a szenvedés elől való menekülés bizonyos körülmények között a tudat tágításának ellentétét, azaz a tudat beszűkítését vonhatja maga után. Ilyen esetekben ui. csak a kellemes érzéseket közvetítő neuronokra hagyatkozunk, míg az, aki az élet sokszínűségét nem akarja magától elhárítani, képes kell legyen arra, hogy a gondolkodás egészen más horizontjait is megnyissa a maga számára.
Az emberiség mindig is megfeleltetéseket keresett az ember és a kozmosz között. Mítoszkutatók szerint az ember csak akkor talál rá igazi otthonára, hogyha csillagászati kozmológiát, egy, az egész világűrt magában foglaló mitológiát alakít ki a maga számára, csakis ekkor lelheti meg igazi hazáját. Megpróbálkoztak természetesen azzal is, hogy az agyat a makrokozmosszal valahogy összefüggésbe hozzák. Ez a gondolat Hermann Lotztól ered, aki úgy képzelte, hogy a makrokozmosz és a mikrokozmosz valamely különös módon egymás képmásai, leképezései. Pszichológiai okokból tehát nem téves az, ha az egész kozmoszt képzeljük magunk elé, és az embert ennek az egész világegyetemnek a részeként láttatjuk. Neuropszichológiai szempontból ez biztosan úgy van, hogy ez az elképzelés erősebben aktiválja jobb agyféltekénket, minél nagyobb méretben képzeljük magunk elé a világot, annál erősebben serkentjük a jobb agyfélteke működését. Elképzelhető, hogy a mitológiának végül is létezik egy neuropszichológiai igazolása, mert didaktikus-technikai módszert jelentene arra, hogy a jelenségeket az agy jobb féltekéjével is feldolgoztassuk. Azonban egy ponton át kell engedni a folyamatot a bal agyféltekének is. De az is érdekes lenne, ha az agyat megpróbálnánk mitologikusan megközelíteni, méghozzá úgy, hogy nagyobbnak képzelnénk el, mint amekkora a valóságban.
A tudat számomra az a hely, ahol ezek a kérdések - miért van valami, és miért nem csak a semmi - feltolulnak. Az agykutatás részéről a tudat magyarázatára irányuló törekvések gyakran csak az emlékezés, a figyelem és a tudati részfunkciók magyarázatára szolgáló mechanizmusokra irányul - párhuzamosan azzal, ahogy ezekre a funkciókra tudományos magyarázatot találnak. De a végső kérdés, azaz hogy miért létezik egyáltalán tudat, mint olyan, miért nem a puszta űr, egyre erőteljesebben előtérbe kerül az interpretációs kísérletek során.
Az agyféltekék dualitása éppen a heterarchiára példa, tehát a funkciók mellérendelésére, párhuzamosságára. Tudatosítani kell, hogy itt bizonyos folyamatok párhuzamosan zajlanak, és nem fölé,- illetve alárendelt fogalomként alkotnak hierarchikus rendet. Az agy dominanciája nagyon komplex. Ha egy rendszeren belül vagyok, nem mondhatok ki semmit a rendszerre vonatkozólag. Az egyik megoldás az lenne, ha kilépnék a rendszerből, de akkor a rendszerre tett megállapítás rögtön érvényét is vesztené. Ehelyett csak egy „kicsit” lépünk ki a rendszerből. A megoldás modellje ez a félig-kilépés lenne, melyet a két agyfélteke dualizálása tesz lehetővé, mert ekkor egyik agyféltekémmel kimondhatok valamit a rendszerről, de vissza is léphetek bele. Ezt a feszültséget fenn kell tartani: nem kilépni teljesen a rendszerből, de nem is egészen benne lenni, mert egyik esetben csak paradoxonokat, másik esetben pedig rögtön érvénytelenné is váló megállapítások kaphatnánk. Ez itt a nagy probléma: nincsen egyetlen fogalmunk, melyből minden levezethető lenne. Hogyha egy világítótorony felé akarunk evezni, akkor helytelen, ha a világítótoronyra szegezzük a tekintetünket, mert akkor éppen elhaladunk mellette és az ellenkező irányba evezünk. Szinte azt mondhatnánk, ha evezünk, más célpontot kell kijelölnünk, nem azt, amit valóban el szeretnénk érni. Ugyanez a helyzet az aggyal: ha csak azt irányítom és azt tudatosítom magamban, amit szeretnék elérni vagy éppenséggel elnyomni, akkor éppen hogy részben ellentétes mechanizmusokat fogok mozgásba hozni, tehát ravaszul és dinamikusan kell irányítani ezeket a folyamatokat. Nincsen a hierarchiánknak legfelső pontja, nincsen archimédeszi pontunk, helyette van egy mezőnk, melyen a megfelelő interakciók lejátszódhatnak. Ezen aztán óvatosan kell mozognunk, és azt hiszem, a demokratikus interakciókról alkotott elképzelések a fentiekkel szorosan összefüggnek. Sosem szabad például azt mondanunk, hogy valamire megtaláltuk az egyetlen és végleges megoldást, hanem mindig az adott szituációból kiindulva kell megfelelően reagálnunk, ha a hierarchia és heterarchia harmóniájára törekszünk.
Az agyfunkciót mindig a - nevezzük így - „leírórendszer” vonatkozásában kell látnunk, a médiumrendszer vonatkozásában. Ha nem jegyzetfüzetet használok emlékeztetőül, hanem számítógépet, ha különböző írásrendszereket használok, akkor magában az agyban is különböző leírási folyamatok mennek végbe. Ez a magyarázata annak is, hogy olyasvalaki, aki egyáltalán nem tud írni, agyának abban a régiójában, ahol a többi embernél az írás és olvasás feldolgozása zajlik, más funkciók feldolgozását végzi. Feltételezik, hogy a mimika, a gesztikulálás interpretációja és a másik ember arckifejezésének értelmezése, ezek feldolgozása játszik ilyenkor szerepet ezekben a régiókban. Így aztán elkerülhetetlen, hogy az agykutatást mindig az adott médiumszituációhoz igazodva végezzük.
Ha egy másik személytől kapok agyszövetet, és ez bennem működik, akkor az a kérdés, mi történik az én identitástudatommal, mely más agyával kapcsolódott össze? Azt mondhatnánk, itt egy új kopernikuszi fordulat következett be. Az első fordulat során az ember elveszítette központi szerepét a világmindenségben, a másodikban viszont Kanttal visszanyerte azt, mert azt mondta: én egy egyén vagyok, bárhol is legyek, hiszen bizonyos értelemben én magam tervezem meg a külvilágot. Most pedig az a helyzet, hogy az ember lassanként nem tudja, melyik testhez rendelje hozzá saját magát. Elméletileg mindenképpen új dimenziók nyílnak meg azáltal, ha lehetőség lesz az agyszövetek átültetésére. Ha jelenleg még nem is látjuk olyan problematikusnak ezt a kérdést, mégis itt húzódik az a határ, melynek átlépése akkor válik majd igazán szemléletessé, ha megtörténik az, amit az idegsebészek részben már régóta terveznek: fejek átültetése. Nos, akkor mindenképpen szemléletessé fog majd válni az identitás problematikája. Fel fognak merülni a személy identitásának újfajta kérdései is; a személyazonosság magától értetődősége meg fog változni. Ezen a téren még nagyon sok minden történhet, de vigyáznunk kell arra, hogy az identitás és individualitás jelenlegi koncepcióit, melyek egyben társadalmi koncepcióink alapjait is jelentik, ne vessük egyszerűen félre oly módon, hogy ezáltal az általuk képviselt koncepciók, például az emberi jogok is hirtelen instabillá váljanak. Magam ezt úgy képzelem el, hogy új, kreatív identitásképeket dolgozhatunk ki az új tudományokkal összhangban, melyek aztán a felvilágosodás eredményeit, az emberi jogok koncepcióit egészen új kontextusba helyezik anélkül, hogy relativálnák azokat. Az identitást és individualitást nem feltétlenül kell úgy elképzelnünk, ahogy azt Fichte tette, talán gondolkodhatunk erről másképp, kreatívabban is. [<>]
[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]