Séta a lélektanban

2000 - A VÉLETLEN ÉVE AZ ARTPOOLBAN
(a véletlen: csak a valamihez képest és a valamin túl lehetséges)

Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet, a tudomány és a politika határterületein.

[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]

Ezredvégi beszélgetés Jádi Ferenc pszichiáterrel. (részletek)
(Monory M. András - Tillmann J.A. )

A morál erősödésével az ember önhamisítási tendenciái is megnövekednek. A morál nem belőlünk ered, hanem egy külső konstrukció. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az etika nem fontos; fontos megkülönböztetni az etikát és a morált! Minél nagyobb a morál szerepe, annál kisebb az etika jelentősége. Napjainkban a morál személyiséget megmásító hatása sokkal nagyobb, mint korábban. Amíg régen egy bankigazgató egy kártyaparti közben viccelődhetett a szeretőjéről, addig ezt ma nem teheti meg, mert lehet, hogy a konkurense eladja ezt egy újságnak. Ha az ember osztozik az uralkodó közszellemben, akkor kényszert érez arra, hogy átállítsa, megváltoztassa a személyiségét. Ebből adódóan eltávolodik személyiségének magjától. Most az a divat, hogy a személy valamiféle összképet igyekszik kelteni, ami alapján megítélik. Persze mindenki saját maga kell, hogy képet alkosson a másikról. Aki most lát és hall engem, annak saját felelősségére kell képet alkotnia arról, amit mondok. Ez nem igazmondás vagy hazugság, hanem önhűség kérdése. Vagyis abban a pillanatban, amikor valaki megért engem, akkor önmagát érti meg; csak annyit tud belőlem megérteni, amennyit önmagából megértett. Ezt a belső képet mindenkinek magának kell megalkotnia, függetlenül másoktól. Úgy is mondhatnám, hogy autopoietikusan, önmagából alakítja ki. Ez az önszervező rendszerek természete. Az önszervező rendszerek érdekes tulajdonsága, hogy mimikrit tudnak létrehozni. Ez a mimikri-jelenség jött divatba narcisztikus korunkban. De ez minden uralkodó osztály esetében jellemző, mivel a luxussal kapcsolatos. Másnak lenni, mint ami az ember maga, nagy luxus. Ezt csak az engedheti meg magának, aki viszonylagos jólétben él. Ha pedig valaki nem azonos önmagával, az összeomlik, az a halálának, a túlvilágának a kezdete. Most viszonylagos jólét van, de ez nem tart soká, mint ahogy a korábbi uralkodó osztályok is csak bizonyos ideig voltak képesek uralkodni. Egy nagyon konzervatív korban élünk, és valaminek a vége felé közeledünk.

Minél távolabb kerül az ember személyisége magjától, annál mindenhatóbbnak érzi önmagát. Minél közelebb kerül hozzá, annál nagyobb a tehetetlenség-érzése, ugyanakkor annál nagyobb a nyugalma, és annál jobb a kétség-elviselő képessége. A kétség-elviselő képességnek a kreativitásban roppant nagy szerepe van. Enélkül nincsen kreativitás, mint ahogy változásra sincs lehetőség. Freud azt mondja, hogy a tudattalan folyamatok felismerésével a változás reménye jár együtt. De ezen túlmenően van egy antropológiai vonása is: az, hogy bizonyos belső folyamatok belátása közelebb visz önmagunkhoz, és ahhoz a rettenetes felismeréshez, hogy nem vagyunk mindenhatóak. Ma ugyanis a mindenhatóság reménye fontos szerepet játszik, és ebből adódóan a tehetetlenség lehetősége alig merül fel. Valójában persze nem lehet úrrá lenni a dolgokon, a történelmen stb. Ahol az ember valamit tehet, az önmagával kapcsolatos. A másik emberrel kapcsolatban ez csak valamiféle erőszakra vezethet. Ezért is remélem azt, hogy ez a folyamat a mi világunkban, az emberiség napfényes oldalon élő részénél, szerencsés összeomlásra fog vezetni.

A felismerések a történelemben nem a keresésnek, hanem a véletlennek az eredményei. Vagyis, ha valamit egy irányban keresnek, akkor egy másikban találják meg. És minél többen mennek egy bizonyos irányba, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a dolog kudarccal végződik, mert ott biztosan nem lehet megtalálni. Ez a kutatás logikája. A mai tudományos életben a kutatók nagy része nem önhűen kutat. Közismert, hogy divatokat kutatnak, és ezekről a divatokról megpróbálják elhitetni, hogy jelentőséggel bírnak. Ugyanakkor mindig voltak olyan kutatók, akik valamiféle önhűség miatt egy bizonyos témával, az életük témájával foglalkoztak, és érdekes módon valamire ráakadtak. Ez a fajta kutatás az, aminek nagy hagyománya van az európai, vagy nyugati szellemtörténetben.
Önmagunk útját követni bizonyos tekintetben luxus, mert ez azzal jár, hogy a peremre sodródunk. A peremen lenni pedig senki nem szeret, ezért aki ott van, az arra törekszik, hogy olyan példát kövessen, ami a középpontban van. Könnyen belátható, hogy ez az út nem vezet eredményre, egy új, saját sorsú életre, hanem csak másodkézből élt életre. Tömegesen élnek így, s hogy mégis saját sorsuk lesz, azt annak köszönhetik, hogy az élet másképpen alakul, mint ahogyan eltervezik. Mert a jövőről senkinek semmilyen információja sincsen. Ebből adódóan a személyes életben a jövő csak belülről jöhet, mert csak a múltunknak van jövője. Elképzelhetőnek tartom, hogy a közös múltunk felőli felvilágosodás tömegeket gondolkodtat el, de saját múltját mégiscsak mindenkinek magának kell megalkotnia, úgy, hogy megvallja, mit tett és mikor volt tétlen.

A progresszív baloldal újragondolja a véletlen és a kegy (a magyarban a sors kegye adottság helyett) kategóriáját. Ha valaki kegyként fogja fel például azt, hogy van munkája, akkor abból tud ajándékozni másoknak is. Ha valaki ajándékoz, akkor megtisztel valakit, és csak akkor áll talpra a szegény, ha emberi méltóságát tisztelik. Amennyiben az adomány a kegyeskedési adomány kategóriájába esik, annyiban követeléssel és adóssággal jár együtt. Ebből az apóriából csak az ajándék kategóriája vezet ki, ami a gazdag ember számára lehetőséget ad emberi méltóságának visszaszerzésére és szegénységének megélésére. Ugyanez áll a vendégszeretet kategóriájára is. Ezek a folyamatok már világszerte észlelhetők; a migráció feltartóztathatatlanul átformálja jelenünket, csak a konzervatívok álmodnak állandó munkahelyről, - lehetőleg köztisztviselői - teljes állásról.
A mélylélektani kutatások azt mutatják, hogy minden gyermek egyfajta készlettel, egy egyéniséggel jön világra. Ezt az individualitását kezdettől fogva egyrészt kendőzni próbálja, másrészt pedig próbálja kiépíteni. Az egész lelki organizáció e két tengely mentén fejlődik, aminek az a következménye, hogy részint nagyon közel kerül önmagához, részint pedig nagyon távol kerül önmagától. Minél idősebb lesz, s minél több kudarcot szenvedett el, annál közelebb kerül önmagához, ugyanakkor egyre több olyan kérdéssel foglalatoskodik, ami nem az ő ügye. Ez a dialektika határozza meg életünket.
Ezzel a kettősséggel ugyanakkor együtt jár a szótudat és a képtudat, az érzés és az érzet (affektus) kettőssége is. Minden tudat egyfajta tárgytudat, és az ember önmegmásításának alapja a nyelviségbe való berendezkedés. Vagyis az ember beleszület egy nyelvi világba, és ezáltal a világ elképzelhetővé válik. Egy kutya, egy kanál, vagy egy fűszál - a világ - elgondolhatóságáért önmagunk mássá válásával fizetünk. Ez az egyik út. A másik ennek a felismerése, és nyomában egy visszafelé vezető út kialakítása - ezzel foglalkozik a művészet; azzal, hogy miként lehet a szóvilágból (a szempontból) a képvilágba (a látáshoz) visszatérni. Nyilvánvaló, hogy a folyamat csak a nemtudás felismerésén, a káprázatból való felocsúdás és a vakság elismerésén keresztül mehet végbe. A neuropszichológia bizonyos irányzatai ezen a területen keresgélnek valamit, amiről egyébként a filozófiai szubjektumelméletek már vagy kétszáz éve elmélkednek.

Képvilágon azt értem, ami a világ elképzelhetőségén, a szóvilág képi kivetítésén túl van. Azt a pontot jelölöm vele, ahol a megértés az emlékezet vakságából a tanúsító megemlékezés terébe kerül és a másik mássága világossá válik. Amikor hagyom a világot olyannak lenni, amilyen, és elcsodálkozom rajta. Ez a csodálkozó tűnődés a csecsemőkor alapvető megismerési tevékenysége. Megismerni, összképbe rendezni fogalom nélkül is lehet. Nem kell feltétlenül magyarul, vagy valamilyen más nyelven tudni ahhoz, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen. Ehhez egyfajta belső rendezettségre van szükség. Komplexebb, elvontabb ismeretekhez persze szótudat nélkül nem juthatunk. Ez nagy probléma, ugyanis a szótudat révén a világ másnak is képzelhető, mint amilyen. A szótudatból egy összképtudat alakul ki, amely utópikus elemeket is magában foglal. Ez a jövőre vetítődik ki, és a vágyak erre irányulnak. Ez azt jelenti, hogyha kigondolom valaminek a megvalósítását, mint régen az ötéves tervét, akkor attól kezdve meghalok, s csak akkor támadok fel, amikor a célt elértem. Érdekes módon ez a képiség, ahogy világ önmagát mutatja, egy benső autonómiával rendelkezik. Ugyanúgy, ahogy az önmagát megfigyelő elemző is. E két rendszer, tehát az ember bensője és a világ között valamiféle dialógus alakul ki. Minél inkább elismerjük, hogy milyen a világ, a világ is annál inkább elismeri, hogy mi milyenek vagyunk. Ennek a folyamatnak az alapmodellje a játék. A játék kétféleképpen történhet: lehet úgy játszani, hogy elhatározzuk, mit játszunk. Ekkor bizonyos tekintetben vége is van a játéknak. Szabályok szerint fogunk kártyázni, és kényszerek érvényesülnek. De ha azt határozzuk el, hogy játszunk, de nem tudjuk, mi a kártya, és azt sem tudjuk, hogy milyen szabályok érvényesülnek, hanem menet közben alakítjuk ki ezeket a szabályokat, és változtathatjuk is őket, akkor egy autonóm játékhoz jutunk. Ezt teszi a művészet és minden kreatív tevékenység. Ez ad reményt arra, hogy valahová eljuthatunk, és nem csak körbejárunk valamit és a kiindulópontra (vagyis a vágyhoz) jutunk vissza.

Vannak olyan képzési irányzatok, amelyek a kreativitás fejlesztésén dolgoznak, ezek nem „kreativitási tréningek”, hanem az öneszményűségre való rávezetés lehetőségeit kutatják. Mivel a kreativitás nem tanulható és nem tanítható, meg kell teremteni az alapjait. Ki kell alakítani a véletlennel való játék olyan szabályait, amelyek nem kényszeresek. Az életutat vizsgáló pszichológiai és kreatológiai elméletek különbséget tesznek az élet lefolyása (course of life, Lebenslauf), és egy historizáló biográfia (life story) között. Az előbbi hordozója a véletlen, a lehetetlennel való szembesülés, míg az utóbbié a lehetséges változatainak felismerése és a lehetetlen mellőzése. Az első típus a jövő sorssal kerül szembe, a második pedig a múlttal. Az első típusnak olyan eseményrendszere van, melynek nincs prototípusa, példaképe, vezéreszménye, de tanulságos minták rendszerével szolgál. Ezáltal az eseményrendszer nem előre strukturált, azaz nem tartozik - Sartre szóhasználatával élve - szimbolikus vagy imaginárius kategóriába. Ha a múltunk kiábrándító, esélyünk van arra, hogy magunkhoz térjünk vagy hogy tudatosan vállaljuk az öncsalást. A felsőfokú képzés a kiábrándítással, a magától értetődésre való rákérdezéssel, a „valóság” kérdéses voltával foglalkozik, a középfokú a méretezéssel és a mértékesség alapjainak felmutatásával. Ha valaki abban a kegyben részesül, hogy esélye nyílik a magához térésre, akkor sansza van arra is, hogy mással foglalkozzon mint ami a kétértékű logikából következnék: felhagy az okoskodással. És pont ez lenne a felelősségvállalás kezdete, saját viszonylagosságának elismerése, az önzőség vége. Jól ismerjük ezt a pontot a festő esetében, amikor a kép autonóm értelmét elismeri, a kutatónál, amikor a természeti törvény rendkívüliségére rájön. Ha ezen a téren sikerülne valamiféle szélesebb körű áttörés, akkor a tömegek kiszámíthatatlanabbá válnának, ami mindennemű képviseleti demokrácia végét jelentené. Ez egyszersmind az önrendelkező társadalom kezdete is lenne.

Az alapvető problémát az jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor valaki leadja a szavazatát, akkor szótlanná válik, mint az infáns - a csecsemő, akinek nincs szava. Abban a pillanatban átruházta valakire a hatalmát, ami, mint képesség, az övé. Egy másik emberre ruházza, aki szerencsétlen módon hatalomvággyal van megverve, és abban a hiszemben szenved, hogy valakit képvisel. Annak a nevében elkezd tevékenykedni, és azt hiszi, hogy valamit létre tud hozni. Ez nem a felnőttség, hanem a csecsemőkor kezdete. Ez egy régi találmány, ami a rabszolgatartó szabad athéniek demokráciájából ered. Ehhez rabszolgákra van szükség; olyan emberekre, akik áron alul dolgoznak, akiket kizsákmányolnak, akiknek semmi szavuk nincs, s akik érdekes módon a megújulás reményét jelentik. Ugyanakkor a képviselő, aki a szavunkat képviseli azt hangoztatja, hogy ő jelenti a megújulást. Ez az alapja annak a visszás helyzetnek, amiben élünk. A képviselő ugyanis nem tudja az én szavamat helyettem használni, csak a maga kedve és ízlése szerint, a saját boldogulására, önző módon. Aki pedig leadta a szavazatát, a szavát, az ettől kezdve tehetetlenné válik. Ez a dolgok egyik része. A másik része pedig az, hogy ebben a rendszerben az egyedüli szabályozó tényező a piac. Vagyis, hogy a szavát vesztett polgár azzal, hogy vásárol-e vagy nem vásárol, eldönti, hogy milyen irányba fejlődjön a társadalom. Mivel ez borzasztó módon manipulálható - méghozzá kínálattal manipulálható és teremthető kereslet - ennek a kontrollmechanizmusnak a szerepe is manipuláció tárgya, ami erőszakra vezet. Ebből a dilemmából csak az önrendelkezés jelent kiutat. Ha valaki rájön, hogy mit tehet és mit nem, és tekintettel kezd lenni a világra. Nagyon nehéz tekintettel lenni a világra: egyrészt azért, mert áttekinthetetlen, másrészt pedig azért, mert a jó és a rossz kérdésének eldöntése egy hosszas belső vívódás eredményeképpen születik meg, és ebben roppant nagy a személyes felelősség, hisz a külvilágot becsülni(!) és a becsületünket relativálnunk kell hozzá.

Azt gondolom, hogy a következő évezred központi problémája lesz az, hogy miként lehet egy nem a képviseletre épülő demokráciát anarchia nélkül megvalósítani. A kérdés az, hogy meg lehet-e valósítani egy olyan etikát, amelyik eliminálja az önzést; amelyik az egyéni emberi lehetőségekre épül, és nem azok maszk-szerű csalásával él, és az emberi élet intenzívvé válására vezet. Ennek a társadalmi feltételei azonban teljességgel hiányoznak, és noha a képviseleti demokráciákat ünneplés övezi, elméleti téren már jelentős előrelépések történtek. Nem kétséges, hogy a képviseleti demokrácia végére értünk. Érdekes szakaszba jutottunk: a teoretikusok is tudják, hogy csőd van, a művészek is tudják, hogy csőd van, és tudják az etikával foglalkozók is. Van tehát egy csomó dolog, amin lehet dolgozni. [<>]