Séta az evolúciós véletlen valóságokban és elméletekben,
a művészet, a tudomány és a politika határterületein.
[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]
Ezredvégi beszélgetés Hans Belting művészettudóssal. (részletek)
(Monory M. András - Tillmann J.A./megjelent: Balkon - 96/10 )
Engem fiatalabb éveimben, az USA-ban, interdiszciplináris helyzetekben picture boy-nak neveztek. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy analfabéta. Hiszen én képekkel foglalkozom, míg mások komolyabb dolgokkal. És e téren valami nincs rendjén. Ezért gondolom azt, hogy a szövegkultúránk néha vagy teljesen elűzte a képeket, avagy - ami ugyanolyan ravasz fogás: - művészetnek nyilvánította, professzionalizálta. Ez azt jelenti, hogy ezután a művészetben már nem a képeket keressük, hanem minden képben a művészetet. Ha pedig nem találjuk, akkor már egyáltalán nem is kép. így aztán, minél öregebb leszek, a művészet felett érzett örömöm annál inkább átalakul a képek iránti érdeklődéssé - a művészeten belül és kívül egyaránt; hogy egyáltalán mit is jelent a kép az ember számára. Mennél kevésbé marad időszerű számomra a művészettörténet mint gondolkodási séma, annál inkább válik fontossá egy csaknem antropológiai odafordulás a képek témájához az emberek gondolkodásában, a képhasználatban, az emberek hitében.
A művészetet a legtöbben autonóm jelenségnek tekintik - és ezt a sajátosságát a modernitás során mindvégig megőrzi -, ami tulajdonképpen eltagadja a beágyazottságát a különféle társadalmi közegekbe. Ezt a szocialista országok jellegzetességének tekintették, és ezért a szabadság nélküli népek számára a Westkunstot - ha szabad ezt a fogalmat használnom - állították követendő példának.
... akik a művészetről írnak, egyáltalán nem állnak olyannyira a dolgok fölött, hogy maguk határozhatnák meg, mi is történjen. És ma olyan nagy átalakulásokat látok a világban, a globális társadalom és a kisebbségek viszonyában; oly sok új jelenséget látok, ami oly erős nyomást gyakorol, nemcsak a művészetre, hanem a művészeti írásra is, hogy a dolgok inkább külső hatásra fognak megváltozni, semmint hogy a szakma csak magában tudna vagy akarna megváltozni.
... minthogyha a művészet egyre inkább a privát övezetekbe húzódna vissza; és hogy minden eddiginél kevésbé képes valamiféle konszenzust reprezentálni - kivéve, ha nagyon népszerű, befutott nevekről van szó - ami természetesen továbbra is a jellemző eset, hogy azok a kijelentések, amelyek a művészetben rejlenek, egyszerűen ugyanolyan jellegűek mint a többi területen. A művészi produkciók többsége inkább magánjellegű érdeklődésből indul ki és társadalmi jelenségekre reagál - a magánszféra és a nyilvánosság problémájára - nem annyira a művészettörténet kérdéseire. Egyre kevesebb az olyan kiváló művész, aki mondhatni, még a művészettörténet örökösének tekinti magát, és a legnagyobb elismerésem illeti, ha ez történik; ha ez a festői, szobrászi diskurzus folytatódik. De egyébként túlnyomórészt egyre inkább olyan privát kérdésekkel lehet találkozni, melyeket a művészetbe visznek bele.
A művészettörténet végéről szóló könyvemben megkíséreltem azt a fejlődést leírni, ami az archívumtól vagy a templomtól a mai színházhoz vezetett. A múzeumban valaminek történnie kell; az emberek szeretnének részt venni valamiben; egy diskurzusban, amit előadnak, amit mondanak, légyen az tánc, vagy vita, színházi előadás, vagy magukat a tárgyakat hozzák mozgásba.
Néhány éve dolgozom egy könyvön, amiben kísérletet teszek az utolsó két évszázadnak, a tizenkilencedik és a huszadik századnak mint egy egységes történelmi ciklusnak az értelmezésére. Ezek képezik az úgynevezett modernt, mely egy határhoz érkezett. Nem a véghez! Nem a végéhez, hanem egy határhoz, ahonnan kényelmesen vissza lehet tekinteni. Ahol hirtelen összekötődnek a dolgok. Nagyobb távlatok válnak láthatóvá. Több mindent fog át a tekintetünk, mert nagyon sok minden már historizálódott. Egyébként is az az érzésem, hogyha századunkról mint az utóbbi évszázadról beszélünk, noha ugyanazokról az emberekről van szó, néhány év múlva amúgy is egészen bevett dolog lesz - sok ember ettől meg fog riadni, mivel már nem abban az évszázadban lesznek, amelyikben életük java részét töltötték, hanem mint a múlt századról beszélnek róla. [<>]
lásd még: Beke László: Véletlen mint művészet (Véletlennapló)
[művészet] [művészettörténet] [művészettudomány] [filozófia] [káosz] [véletlen] [sebesség] [viselkedés] [lélektan] [agykutatás] [világkép] [szociológia] [alkotmányjog] [új kapitalizmus] [univerzum] [lehetetlen]