HAPPENINGS AND OTHER ACTS

Szerkesztette Mariellen R. Sandford. London-New York: Routledge, 1995

(könyvismertetés)

"A happeninget kezdettől fogva mítosz övezi. Azt beszélik, afféle színházi előadás. Előre nincs megírva semmi - minden ott történik. Mondják, híján van mindenfajta tervnek, rendezésnek vagy bármiféle szándéknak. De akik ezt hiszik, tévednek." (Michael Kirby)

E tévhit a mottója s egyúttal kiindulópontja a Happenings and Other Acts című vaskos antológiának, mely kritikai tanulmányokkal, korabeli művészinterjúkkal és eredeti dokumentumokkal (fotókkal, happening-leírásokkal és szövegekkel) felfegyverkezve a mítosz mögött rejlő tények nyomába ered. A hatvanas évek amerikai és európai művészeti eseményeinek ezt a jókora szeletét a maga sokszínűségében - a művészettörténész igényességével, de az olvashatóság határait szem előtt tartva - visszaidézni nem kis vállalkozás, ám a kötet egy nagyobb vállalkozás része: a Worlds of Performance, azaz a performansz világait bemutató sorozat legújabb darabja.

Mi tehát a happening? Az elnevezés Allan Kaprow-tól származik, aki 1959-es műfajteremtő munkáját - ma már tudjuk, tévesen - 18 happening 6 részben-re keresztelte. A kritikusok jóváhagyásával azóta ezen a gyűjtőnéven jegyzik rituális, színházi, zenei és táncelőadások egész sorát, esetenként azokat is, melyeket annak idején szerzőik másképp neveztek. A happening műfajának a meghatározása az alá besorolt munkák sokfélesége miatt még a hozzáértőknek sem könnyű feledat. A könyv egyik szerzője, Darko Suvin például látványosságként definiálja, mondván, hogy ez elég tág esztétikai kategória, története visszanyúlik a középkori vásári mulatságokhoz, az angol masque-hoz és a francia mascarade-hoz. A happening körül kialakult mítosz a látványosság műfaji jellegzetességeinek egyenes következménye, hisz a tradicionális színházon nevelkedett néző értelmezési keretének az egységes szerkezet feltétele az alapköve, ezzel szemben a happening önálló és egymáshoz nem kapcsolódó részekből épül fel. Ezek az önálló egységek nem szerveződnek egy, a valós világ mellett létező, képzeletbeli másik univerzummá, mert hiányzik az okság elvén működő cselekmény, ami megteremtené a párhuzamos tér-idő síkot. A happening tehát nem tartozik a diegetikus, azaz az elbeszélő műfajokhoz és nem rendelkezik saját tér-idő szerkezettel. A cselekvések szerepe funkcionális, ezért nincsenek meghatározva. A szereplők allegorikusak, nincsenek határozottan megrajzolt jellemek, csak ember-tárgyak. Hogy mi különbözteti meg mégis a happeninget a "világ színházától"? Egyfajta dramaturgiai és tematikai egység.

Családfa és tipológia

"Assemblages, Environments and Happenings" című esszéjében Kaprow az akciófestészetből eredezteti a műfaj családfáját, mely az assemblage-on át environmentté fejlődőtt, az pedig a külvilágból érkező zajokat, hatásokat és nem utolsósorban a közönség reakcióit magába integrálva happeninggé alakult. E cseppet sem megalapozatlan és sokak által elfogadott evolúciós elmélettel szemben Michael Kirby a kötet nyitó írásában leszögezi, hogy a happening a látszat ellenére a színház új formája. Csak John Cage meghatározását kell előkeresnünk, miszerint a színház olyan előadás, mely egyidőben fejt ki hatást két érzékszervünkre, a szemre és a fülre, és máris a happeningnél vagyunk. Elődökként pedig a színház nagy újítói, a Dada, a Bauhaus, a "színház a színházban" nagy mesterei: Pirandello és T. Williams, Brecht, Artaud illetve a szürrealisták kínálkoznak.

A kötetben szereplő tipológiai elemzés a happening négy fajtáját különbözteti meg. Az Event-ek (események) szimpla, non-verbális aktusok. Az aleatorikus jelenetek (aleatoric scenes) hosszabb, előre nem megtervezett aktusok, ahol a szöveget hangként alkalmazzák. A tényleges happeningek (Happenings proper) skálája a non-verbális szimbolikus aktustól az előre próbált, megírt szövegen alapuló, jól megkomponált előadásig terjed. Az Akciószínház (Action Theatre) a szó szoros értelmében véve már nem is happening, a drámához áll közelebb.

A happening feladata és a szubjektum-objektum viszony

"Engem is foglalkoztat a társadalom jelen állapota" - mondja Kaprow a kötetben szereplő interjúban, de hozzáteszi, hogy távol áll tőle a társadalmi állapotok ábrázolása. A művészet feladata a kutatás, az állandó kísérletezés térrel és idővel, vallja. A happening a teret és az időt nem konvencióként kezeli, hanem problémaként. A tér a tárgyak összessége, az események teremtik és a tárgyak viszonya struktúrálja, olyan viszonyrendszer, melyben az ember maga is tárggyá válik. A néző és az előadó egyazon ontológiai szintre kerül: mindkettő aktív részese az előadásnak, mindkettő tárgynak minősül.

Az európai happeninget nyílt politikai szerepvállalása különbözteti meg amerikai megfelelőjétől. Jean-Jacques Lebel, a harcos francia happener szerint a művészet feladata a fogyasztói társadalom kritikai bírálata. A művészet képes megváltoztatni a fennálló rendet, vallja, a gondolat személytelen szabadságának megteremtésével illetve a közönség és művész közötti kommunikáció kialakításával. Így válik a happening a voyerizmus művészetéből - mely a művészetet a rövidlátók kegyelmére bízza - a részvétel művészetévé, mely közvetlenül bevezeti a nézőt az eseménybe. A gondolat és a tett, az ábrázolás és a teremtés dualizmusa megszüntetésével a happening végérvényesen felszámolja minden baj okozóját, az ontológia régi átkát, a természetellenes szubjektum-objektum viszonyt. Lebel harcos idealizmusa dícséretes (gondoljuk csak meg: az amerikai kritikusok szerint ennek hiánya okozta az amerikai happening vesztét), rövidlátása azonban elszomorító. Maga sem vette észre, hogy a csaták hevében - melyeket nem festett, hanem vívott - a szubjektum-objektum viszonyból eltűnt a szubjektum. Valószínűleg ő is hozzájárult a happening halálához. Talán ezért vonult vissza. A happening mementóját, e vaskos kötetet azonban érdemes fellapozni.

(Ivacs Ágnes)