Ben Vautier
Új vagy nem új*
1965-ben a művészetnek folyton Új kell. De hogyan lehet radikálisabban megváltoztatni a művészetet, ha nem magának az Új értékének megváltoztatásával?
Igen, miért ne lennék én „Az első művész, aki nem alkot új művet”? Mint kijelentés ez talán új, de tartalmát tekintve nem tűnik „valóságosnak”.
A követett cél ugyanis ellentmondásban van a kinyilvánított céllal. Ha azért próbálok meg semmi Újat sem csinálni, hogy ezáltal Újat csináljak, akkor máris Újat csinálok, így hát ez egy hazug és képmutató kijelentés. Ám megfordítva, ha azért szánom el rá magam, hogy semmi Újat sem csinálok, mert az Új ellen vagyok, akkor a kijelentés becsületes, még ha az álláspont új is.
Nézzük mindenekelőtt az Újjal való leszámolás okait és eszközeit abban az esetben, ha az Új ellenségei vagyunk. Ha, mint ahogy azt mondtam, az ember agresszív, és a művészet és kutatás csupán eszközök agresszivitásának kielégítésére, úgy az agresszív emberi valóság átalakítása nem agresszív emberi valósággá automatikusan a művészet és a mindenáron akart Új eltűnéséhez vezetne.
Három utat említek, amelyek ehhez a célhoz vezetnek.
Az első feltételezi, hogy az agresszivitás az embernek nem veleszületett tulajdonsága, hanem betegség, amelynek lelki és társadalmi okai vannak. Ez többek között Wilhelm Reich álláspontja, aki kidolgozott egy szexuális terápiát az agresszivitás megszüntetésére. Reich szerint „a fizikai egészség az orgasztikus képességtől függ, vagyis a magunk odaadásának képességétől a szexuális izgalom csúcsán, a természetes nemi aktus során. Ennek alapja a szeretni-tudás jellembeli, nem-neurotikus képessége. A szellemi zavarodottság a természetes szerelmi képesség zavarainak következménye. A mai ember (aki kb. 4–6000 éves patriarchális és autoriter civilizáció örökségét hordozza) olyan karakter-struktúrával rendelkezik, amely erőteljesen fel van vértezve az önmagában tapasztalt természettel szemben. Ez a vértezet az alapja a magányosságnak, a bizonytalanságnak, az autoritás keresésének, a felelősségtől való félelemnek, a misztikum iránti vágynak, a szexuális nyomorúságnak, az erőtlen lázadásnak, s a patologikus magatartáshoz közel álló természetellenes rezignációnak. Az emberiség ellenséges magatartást vett fel mindazzal szemben, ami benne az életet képviseli, és eltávolodott az élettől. Ez az elidegenedés nem biológiai, hanem társadalmi és gazdasági eredetű. Nem találjuk meg a patriarchális társadalmi rend fellépése előtt.” (Reich: Az orgazmus funkciója. Párizs, L’Arche.)
A második út, amely ugyanezt a nem-agresszivitást célozza, a marxista logikából következik.
Az ember agresszivitása eszerint abból fakad, hogy alapvető szükségleteit, mint az evés, alvás stb. nem tudja kielégíteni. Hogy ezt az agresszivitást megszüntessük, elegendő lesz kielégíteni ezeket az alapvető szükségleteket, mégpedig egy jól meghatározott forradalmi politika eredményeképpen.
A művészet helye ebben a perspektívában csupán ideiglenes. A társadalom átalakításának szolgálatába kell állnia, majd, mivel az agresszivitást képviseli, el kell tűnnie. A művész a jelenlegi társadalomban valójában nélkülözhetetlennek tekinti magát a többséghez képest. Csak ő tud művészetet csinálni. A művész tartja fenn a társadalmi alsóbb- és felsőbbrendűség fogalmát. A művészet tehát összeegyeztethetetlen egy olyan társadalommal, amelynek célja az egyenlőség. Ezt az álláspontot Henry Flynt és George Maciunas nézeteihez hasonlítanám.
Végül a harmadik út a vallásos út, amely bevezeti az egyszerűség, a szeretet, a teljesség, a nirvána és a lemondás fogalmait. A nem-agresszivitás állapotára tör, a nem-féltékenységre, a nem-boldogtalanra, egy bizonyos erkölcsi és belső valóság tudatosítása révén. Ez az az út, amelyet Buddha, Lao-ce, Jézus és a zen-buddhizmus tanításának egyes részleteiben, az utóbbin keresztül pedig John Cage művészetében találunk.
Láttunk tehát három nem-agresszív utat, amelynek „nem új” tartalma állásfoglalás a mindenáron akart Új ellen.
E három út őszinte, és érdekel engem. De érdeklődésemet elemezve rájövök, hogy csupán annyiban érdekelnek, amennyiben ezeken keresztül másokénál magasabbrendű személyiséget kifejlesztve kielégíthetem agresszivitásomat.
Ha tehát 1962-ben, Yves Kleinnel való találkozásom után nem szorgalmaztam az anonim művészetet és az én megtagadását az ő megalomániájának ellentételezéseképpen, azért volt, mert ez képmutatás lett volna részemről. Ellentmondásos helyzet.
Egyfelől fenntartom, hogy az agresszivitás és az Új a haladás fontos mozgatói, és hogy a nem-agresszív társadalmak stagnáló társadalmak. Másfelől viszont, mivel szükségünk van az Újra, ezért ha a Művészet agresszivitás, hát jöjjön a változás, azaz le az agresszivitással.
De miben is mutatkozik meg ez a „nem új”? A „nem új” mű azoknak a jegyeknek a hiányában és tagadásában áll, amelyek az újat képviselik.
Ugyanazt a művet újnak mondjuk, ha 1960-as, nem pedig 1900-as dátumot visel.
Így hát a dátum nélküli mű olyan mű, amelyről nem tudni, új-e vagy sem.
Egy művet újnak mondunk, ha ettől, nem pedig amattól a művésztől van.
Így tehát ha egy mű nincsen aláírva, nem lesz új, mert nem lehet tudni, egy művésztől vagy egy másolótól származike.
Egy művet akkor mondunk újnak, ha olyan vonásokat látunk benne, amelyek megkülönböztetik mások műveitől.
A mű nem lesz tehát új, ha csupa olyasmit tartalmaz, amit másoknál is megtalálhatunk (másolat).
Röviden, a nem-szignálás, nem-datálás és az öngyilkosság között található számtalan variációval együtt az anonim művészet olyan művészet, mint az összes többi, csakhogy képmutató művészet, ha művészetről, nem pedig a minden művészetéről vagy a nem-művészetről van szó.
Maradt még egy lehetőség a nem új létrehozására, mégpedig a destruktív fellépés a művészettel szemben, a művészeti imperializmus, egyesek törekvése arra, hogy megakadályozzanak másokat az alkotásban. Kelle korlátoznunk bizonyos tevékenységeket, amelyek más, új tevékenységek megsemmisítésére törekszenek?
Én személy szerint azt hiszem, hogy egy olyan világ, amely az új sokféleségét tartalmazza, alkalmasabb az önmaga védelmezésére a stagnálással és a destrukcióval szemben, mint egy olyan világ, melyben az újat korlátok közé szorítják és kontrollálják. Semmilyen morális vagy politikai akcióval nem kell beleavatkozni az alkotásba, csak ha ez az alkotás közvetlenül és egyértelműen az életet és az új keresését fenyegeti, mely utóbbi az emberi valóság része.
De ekkor sem arról van szó, hogy precedenst teremtsünk, amely egy egész művészeti rendőri intézményt von maga után. Inkább arra hivatkozom, hogy az új nem öncél, hanem a boldogságnak (az én kielégítésének) a kutatását szolgálja, és hogy ez a kutatás, még ha agresszív is, intelligens kell, hogy legyen, azaz képesnek kell lennie arra, hogy elkerülje önmaga elpusztítását.
Ne áltassuk magunkat. Itt igenis a legnagyobb problémáról van szó, amellyel a ma emberének szembe kell néznie. Az agresszivitás ugyanis, amely minden öröm és minden rossz forrása, rátette a kezét azokra a technikai eszközökre, amelyekkel elpusztítható az ember által évezredek alatt felhalmozott újak összessége, éspedig az atomháború révén.
Ennek elkerülésére nem egy módszeresen agresszivitás-ellenes politikát javaslok, hanem ellenkezőleg, az alkotás fogalmának kitágítását, hogy az magába foglalhasson minden ellentmondást, állítást és lehetséges kételyt. Művészeti síkon a kultúrák sokfélesége mellett foglalok állást.
Ellene vagyok a két túlsúlyban lévő etnikum külsődleges és kozmopolita politikájának, akik az egész világművészetet a maguk kultúrája köré akarják monopolizálni.
Amellett vagyok, hogy nyíljon meg a lehető legtöbb újat tartalmazó és a legkülönbözőbb etnikumokhoz tartozó út, mivel az etnikum és a nyelv olyan valós kulturális tényezők, amelyek csak az embercsoportok totális elpusztítása vagy erőszakos asszimilálása révén tűnhetnek el.
Fordította Sajó Tamás és Klaniczay Júlia
[*] Nouveau ou pas nouveau. In Ben Vautier, Textes théoriques, Tracts (1960–1974). Giancarlo Politi Editore, Milano, 1975, 30–35. Magyarul: Válogatás Ben Vautier írásaiból, i. m. 11–13.