Szerkesztette Douglas Kahn és Gregory Whitehead, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1994
(könyvismertetés)
A
múlt század végének két meghatározó
találmánya, a fonográf és a rádió
új korszakot nyitott a kommunikácó történetében.
Az emberi hang reprodukálhatóvá válása,
rögzítése és az éter hullámain
való továbbítása olyan kérdésekkel
szembesítette az embert, mint egyedisége elveszítése,
a személyes jelenlét technika eszközeivel való
helyettesítése, a halál tabujának áthágása,
s a hanggal történő manipuláció. A modernitásról,
az avantgardról, a posztmodernről alkotott elképzelésünkben
mégsem játszik meghatározó szerepet a hang
reprodukálása, hisz maguk a művészek is csupán
elvétve ismerték fel ennek jelentőségét,
s kevesen éltek az új technika kínálta lehetőségekkel.
Próbálkozásaik nem alkotnak szellemében egységes
áramlatot, nem hoztak létre kronológikusan egymásra
épülő műveket. Mindazonáltal a hang művészete
létezik, ha nem is mint homogén, önálló
művészeti ág, hanem mint a legkülönfélébb
műfajok területéről kiinduló, időben
és térben szétszórt kísérletek
sora, s a szerkesztők célja - akik maguk is "hangművészek"
-, hogy megtörjék a "süket csendet", mely a hangot övezi.
A kötet a szerkesztők felkérésére írt
izgalmas esszéket, s angol fordításban először
megjelenő értékes korabeli dokumentumokat tartalmaz.
Nem igényel komoly kutatást, hogy észrevegyük, a hangnak, mint rádiós hangművészetnek vagy konceptuális, irodalmi és előadóművészetnek úgyszólván nincs irodalma, s a történetéről sem beszélhetünk, hiszen története sincs lévén, hogy nem alakult ki a hang művészetének egy egységes tradíciója. Kultúránk a hallás fölé rendeli a látást. A hangot vagy tárgynak tekintjük vagy a kimondhatatlan metaforájának, vagy a zenét értjük alatta, ha a művészethez soroljuk. Ahogy az avantgard a zenéhez tartozónak vélte a zajt, a hangot, úgy John Cage életműve is fáradhatatlan próbálkozás, hogy a teljes akusztikus univerzumot a zene birodalmán belül határozza meg. A zene ellen irányuló radikális támadások végül mindig visszatértek a zenéhez.
Bár mára létjogosulságot nyertek a kritikában a különböző akusztikus jelenségek, a csend, a zaj, a hangközvetítés, a közvetítési zavar, a hangművészet történetét mégis csupán egymástól elszigetelt pillanatokként írhatjuk le. A jelen kötet ezért nem kínál tudományos igényű elméleteket, azt a "disszonáns, kakofón hangzavart" szólaltatja meg, melyből ezek az egyszeri pillanatok kiválnak. A kötet az 1886-tól 1960-ig terjedő időszakot mutatja be Burroughs ventrilokvizmusával és Cage kísérleti zenéjével, előadásmódjával bezárólag. A kezdet természetesen Edison, az új kor hajnalának mítikus alakja, az elektromosság és a mozi zseniális feltalálója, Villiers de l'Islesle-Adam regényében "a fonográf (meghasonlott) atyja". Olvashatunk Raymond Roussel Locus Solus-áról, Marcel Duchamp ready made-jeinek akusztikai értelmezéséről, Dzsiga Vertov megvalósítatlan tervéről: a "Hallás Laboratórium"-ának felállításáról, Velimir Hlebnyikov akusztikus hatásra épülő nyelvéről, a rádió Marinetti- és Dino Masnata-féle futurista elképzeléséről: a képzelet rádiójáról, a szürrealisták zene-ellenességéről, Antonin Artaud betiltott rádiós talk show-járól, és a klasszikus német hangjátékról. A szerkesztők úgy tervezik, hogy egy következő kötetben folytatják a hangművészet bemutatását, melyet a legfrissebb akusztikus kísérleteknek szentelnek majd a Fluxustól a Hip Hopig.
(Ivacs Ágnes)