Mark Bloch: Ray Johnson 1927-1995

(Internet: http://mosaic.echonyc.com/~panman/. 1995)

Amikor a jövő történészei századunk hordalékai között kutatva megpróbálják rekonstruálni a "csináld magad" kultúra eredetét, a gringe, zin és punk jelenségen túl visszanyúlnak a néhai Ray Johnsonhoz, akinek a hatvanas években művészi célokra használt, érmével működtetett fénymásolói mérföldkövet jelentenek a mozgalom történetében. Mikor Elvist kivéve már mindannyian meghaltunk, valami kopó felteszi majd a kérdést: "Végül is ki volt az első pop art-os?", s bizonyára előássa valahonnan Johnson James Deanről, Shirley Temple-ről és a Királyról készült sztárkollázsait.

Felfedezik majd azt is, hogy a legendás Johnson csinálta az első eventeket (ő "nothing"-nek, semminek nevezte ezeket), amikor gondosan elrendezte e kollázsokat az utcán. Vagy addig állt egy kvarclámpa alatt, ameddig valaki nem figyelmeztette, hogy leéghet. Vagy egy Larry Poons-festményt szögezett egy deszkára. Vagy mustárral kent tízcenteseket dobott az utcai telefonba. Soroljam még?

Sokan még a cyberspace-t is egy Ray Johnson-féle "semminek" tartják. A hatvanas évek elején, jóval az internet megjelenése előtt, Johnson legnagyobb performansza, a New York-i Levelező Iskola, a postai szolgáltatások kezdetleges technikáját használó költőknek és művészeknek ez a nemzetközi hálója, szabadon cserélte ki alkotásait, tárgyait és bármi mást, amit arra érdemesnek ítéltek a résztvevők, akik közül sokan az elkövetkező évtizedek kulturális mozgalmainak vezérei lettek. E messze szétgyűrűző örvény kiindulópontja? Ray Johnson - "a világ leghíresebb ismeretlen művésze."

A nemzetközi művészi élet színpadát tarkító legkülönfélébb emberek és érzékenységek között Ray Johnson volt az összekötő híd, ezért a sors iróniájának tekinthető, hogy 1995 január 13.-án, 67 éves korában úgy oltotta ki életét, hogy egy hídról a Sag Harbor fagyos vizébe ugrott. De az akasztófahumor mindig központi helyet foglalt el munkájában és villámgyors logikája egyetlen részletet sem hagyott kiaknázatlanul. A jövő történészei utolsó művének rejtélyével is szembetalálják majd magukat - a halállal, amely minden részletében az élethez méltóan lenyűgöző volt.

Raymond Edward Johnson 1927-ben született Detroitban (Michigan állam). A postát művészi közvetítő eszközként először 1943-ban használja, barátjával, Arthur Secundával folytatott levelezése során. 1946-48 között Robert Rauschenberggel és Jasper Johns-szal együtt tanul az észak-karolinai Black Mountain College-ban, olyan tanárok irányítása alatt, mint Joseph Albers, Robert Motherwell, John Cage, Merce Cunningham, Buckminster Fuller, valamint Elaine és Willem de Kooning.

Majd Manhattan-be költözött és éves kiállításokon az Amerikai Absztrakt Művészekkel együtt szerepelt, akik közé például Ad Reinhardt is tartozott. 1955-ig az úttörő Johnson Elvis Presley-fotókra festett, majd felvagdosta őket. Egy évvel később Ike egy kis fényképe jelenik meg a Robert Rauschenberg kollázsban, a Roy Lichtenstein kép pedig életlen Mickey Mouse képekkel egészül ki. De hét hosszú évnek kell még eltelnie, ameddig a Johnson-epigon Andy Warhol először örökíti meg Elvist. Addigra Johnson már továbblép.

Az úttörő Johnson alakja, akit a pop és a fluxus jövendő hősei feltalálónak tekintettek, elválaszthatatlanul hozzátartozott a Manhattan-i szcénéhez. A Factory-t megelőző időszak Andy-jének epigonjaként Johnson Billy Name-mel és egy sor más művésszel együtt azt a kreatív légkört kívánta megteremteni, amelyről Andy időközben lemondott.

Johnson saját kollázsait "moticos"-nak nevezte és kartondobozokban tárolta, hogy alkalomadtán kiállítsa őket a Grand Central Station-ban vagy az utcán. Mikor egy 1955-ös fényképezés alkalmából összeállította őket, Suzi Gablik a Pop Art Redefined c. könyvben ezt írta róluk: "A véletlenszerű elrendezés a Lower Manhattan-beli pince rozzant ajtaján akár az első nem-hivatalos happening is lehetett."

"Ray nem beszélt a dolgokról, ő csak csinálta a dolgát"- mondja egy régi barát, Toby Spieselman. "Ezért a művészeti folyóiratok sincsenek tele a Ray Johnson művészetfilozófiáját idéző részletekkel."

Ray jellegzetes, taoista alázatot és a spontán improvizációt ötvöző hajlama a képrombolásra valóban ellentétes volt a művészeti piac érdekeivel. "E művek igazi értelmének nem volt befogadója" -, mondta nekem Ray 1991-ben. "Egyszerűen mint tárgyakat akarták. 'Hát nem csodálatosak!' Nem az eszmét...Vasúti kocsikra akartam felragasztani a műveket. Senki se lássa őket, csak a prérifarkasok." Ám amikor ehelyett a pop art pénzszállító kocsija jött meg, "Tudatosan elégettem mindent Cy Twombly tűzhelyében. Ezek voltak a korai "nothing"-ok ... Megsemmisíteni őket...ez volt az egyetlen következetes magatartás."

Ezzel szemben Johnson a Levelező Iskolán keresztül szórta szét művészetét, nyusziportrék és verbális-vizuális játékok és rímek széles választékát használva, gondosan összeválogatva őket a címzett szórakoztatására és teljes összezavarására. A közös munkában lelt öröme és az a szokása, hogy régi műveit beépítette a számtalan rétegből álló újakba, egy hatalmas mail art-záporban tetőzött, amely az egész világot bejárta az utasítással együtt: "add to and return to Ray Johnson."

A hetvenes évek elején a Whitney Museum felkérte Ray-t, hogy hívja meg a Levelező Iskola tagjait arra eseményre, amely valószínűleg az első mail art kiállítás volt, de egy vezető intézmény falai között kétségtelenül az első. Ray egyszer azt mondta: "a pontosság kedvéért Marcia Tuckert (A kiállítás kurátora. A ford.) a New York-i Levelező Iskola védjegyével kellene megajándékozni. Egyszemélyes intézménykét vállalta magára a feladatot. Én csupán meghívtam a száztizenhat embert. A meghívón ez állt: 'Kérjük, küldjön a Whitney Museum-nak stb..." Nem volt semmi magyarázat, hogy katalogizálják és kiállítják a műveket. Ők csak elküldték azokat." Ray egy mára már konvencióvá vált mail art gyakorlatra utal, miszerint minden beérkezett művet kiállítanak, és minden résztvevőnek elküldik a kiállítás dokumentációját.

Mintegy harminc évvel és ötven országgal errébb a mail art Johnson személyes impulzusától működik, terjed, s a kiállítások és a négyszemközti kommunikáció mellett mindent megtermékenyített a "levelezői vacsoráktól" és mail art "kongresszusoktól" a mindenütt felbukkanő zin-hálózatig és a sajátkészítésű hangkazetták cseréjéig, amely a punk rock terjedését segítette. Amennyiben a mail art mozgalomnak tekinthető, megállapítható róla, hogy tovább élt és messzebb jutott el, mint bármely más mozgalom.

Évtizedekig tartó legendás magányában Locust Valley-beli lakásán Ray reggeltől estig dolgozott, gyakran a tévé háttérzajában, a CorresponDANCE School újabb változatain (a legutolsót - úgy hallom - Taoista Pop Art Iskolának hívták). A Ray-jel közeli kapcsolatban álló személyek tudták, hogy eldobható gyorsfényképező-gépekkel a természetben fotózta sziluettjeit, portréit és egyéb két- vagy háromdimenziós műveit.

Mail art-os tevékenysége mellett Johnson performanszokon is részt vett, és kollázsokat is készített élete végéig. Halála önmagában is egy végső performansz lehetne. Számos ismerősnek mondta élete utolsó napjaiban, hogy "legnagyobb művén" dolgozik. Ez az ember, aki a játék kedvéért számtalanszor bejelentette saját halálát, 1995. január 13-án valóban meghalt.

Valószínűleg megfulladt, miután a Locust Valley-beli otthonától mintegy két órányira fekvő Sag Harbor (New York állam) egyik hídjáról a vízbe ugrott. Utoljára két kamaszlány látta háttal úszva távolodni Sag Harbor Cove felé, két órával azután, hogy a Long Island szélén fekvő Sag Harbor-ban, a Baron's Cove Inn nevű fogadóban megszállt. Az idő az évszakhoz képest szokatlanul enyhe volt. Ray szerette a vizet. Gyakran sétált az otthona közelében fekvő Oyster Bay partjain. Noha október 16-án töltötte be hatvanhetedik évét, korához képest igen erős és egészséges volt. A múlt év végén azt mondta telefonon, hogy "tornázni fogok", "a parton evezőgyakorlatokat végzek kövekkel" mert "vasalódeszkát csinálok a hasamból". Meg hogy súlyok gyanánt "köveket cipel", és hogy nagyon fittnek érzi magát.

Szombaton, január tizennegyedikén, 12 óra 35 perckor húzták ki a vízből. Teljesen fel volt öltözve - szokásos öltözetét viselte: farmert, gyapjú pulóvert, munkabakancsot és egy anorákot.

Feltehetőleg szórakoztatná a sajtóban furcsa öngyilkossága óta eluralkodó morbid légkör. A művészet úgynevezett hiénái az aukciós árak körül köntörfalaznak, míg a levelezőtársak jegyzeteket hasonlítgatnak össze, régi levelek között kutatva bizonyítékok után, amelyek megmagyaráznák egy összetett jellem végső játékát, aki mindig egy lépéssel a tömeg előtt járt. Fokozatosan minden kérdésre választ kapunk, mivel ő szerette a rejtélyt, de kulcsokat is hagyott a megfejtéshez. Végül minden út Ray Johnson akasztófahumorához vezet.

                                                                           (Fordította: Kiss-Pál Klára, 1997)