Edward M. Plunkett: A New York-i Levelező Iskola

(Art Journal, 1977 tavasz)

[Edward M. Plunkett: The New York Correspondence School (Art Journal, Spring 1977)]

A New York-i Levelező Iskola sosem tartott igényt az újító szerepére, ám még ennél is kevésbé kíván a kezdetekig visszanyúló hagyomány folytatója lenni. A kommunikációra mint művészi kifejezésre számos történelmi példát idézhetünk. Kleopátra egy szőnyegbe tekerve ajándékozta magát Julius Caesarnak. A középkorban Nagy Károly egy elefántot kapott ajándékba Harun ar Rasidtól, a legendás bagdadi kalifától. A reneszánsz udvaroncok olykor törpékkel benépesített kastélyt mintázó tortákkal kedveskedtek egymásnak. Buckingham hercege egy ízben olyan tortával lepte meg I. Károlyt, Anglia királyát és Henrietta királynét, amelyben a kor messze földön híres törpéje lapult. Ma az államfők komolyabban veszik a kommunikációt, noha olykor szem elől tévesztik annak jórészt dadaista vonásait.

Az elmúlt húsz évben számos művész újította meg a levelezés művészetét. Olyan efemer, tünékeny tevékenységről van szó, amely ellenáll a leírásnak, viszont megjelölhető központi figurája és lehetséges alapítója - Ray Johnson személyében.

Johnsonról első ízben David Herbert révén szereztem tudomást, aki a Janis Gallerynek dolgozott, és éppen akkor - 1959-ben - nyitotta meg saját galériáját. David postai küldeményekben kis kollázsokat és meghatározhatatlan műfajú alkotásokat kapott Johnsontól, olyan tárgyakat, amelyeket mai szóval koncept-műveknek neveznénk. Küldeményeinek egy részét Ray MOTICOS-nak nevezte. Ezek kis méretű, kalligrafikus, karikatúraszerű, absztrakt tollrajzok voltak. Ray ofszet-nyomatokat készített róluk, és elküldte őket ismerőseinek és ismeretleneknek művészvilágból. Meghatott, amit David Herbert mutatott, és lenyűgözött a gondolat: tárgyakat küldeni ismeretlen, ámde feltehetően értő közönségnek. Akkoriban magam is használtam a postát, furcsa képeslapokat, kis tárgyakat és kivágásokat juttattam el barátaimhoz. De Johnson küldeményei nem szorítkoztak kizárólag a barátokra, ezért szükségszerűen nem is lehettek annyira belterjesek, személyes tapasztalatokra utalók.

Nemsokára elkezdtem tárgyakat küldeni Johnsonnak, majd magam is kaptam tőle küldeményeket. A borítékokon kollázscafatok keveredtek olyan pre-pop elemekkel, mint a címkék, újságkivágások, képregény-részletek, melyeket rajzaival átalakított. A levelek általában utasításokat tartalmaztak, hogy bizonyos dolgokat másokhoz juttassak el. Így bővült ki levelezőtársaim listája. Továbbá: amikor ismeretleneknek írtam, ők Raynek vagy újabb ismeretleneknek címzett küldeményekkel válaszoltak. Így olyan emberekkel kezdtem levelezni, akiket sosem ismertem, s valószínűleg nem is lesz soha alkalmam megismerni őket. Lehetővé vált a kommunikáció valakik között, akik egy bizonyos szinten ismerik egymást, anélkül hogy más szinteken tudtak volna egymásról. E nem túl titkos társaság tagsága túlnyomórészt művészek, költők vagy táncosok köréből került ki, noha alkalomszerűen belépett egy-egy ember a "túlsó partról" is.

Egy évvel első Raynek szánt küldeményeim után úgy rendeztem, hogy találkozzam vele. 1962-ben, egy meleg tavaszi napon lementem az East Side legalsó részén, a Suffolk Street-en fekvő otthonába. Valami a Schwitters Merzbau-jához hasonló össze-visszaságra és csalafinta berendezésre számítottam, de legnagyobb ámulatomra a helyiségben egy szék, egy ágy, egy kályha, egy hűtőszekrény és néhány, kollázsokat tartalmazó doboz kivételével nem volt semmi. Semmi a falon, semmi a földön - csupán két vagy három üres albérleti szoba. Egy évvel később megtudtam, hogy Ray az érkezésem előtti estén készítette elő a lakását a fogadásomra. Mindent összecsomagolt, és begyömöszölte a csomagokat a szemközti szomszéd, Dorothy Podber szobájába. Ezt a cselt Ray számtalanszor eljátszotta. Egy másik alkalommal, miközben Sam Wagstaffot fogadta, Ray WC-ajtaja kinyílt, és egy fiatal hölgy, Malka Safro lépett ki rajta. Ez annyira megijesztette Wagstaffot, hogy azonnal elmenekült onnan. (Ray ismerős- gyűjteménye különösen szokatlan volt. La Podber például gyakran jelent meg úgy, hogy több pár cipőt viselt egyszerre. El nem tudom képzelni, hogy sikerült neki: egyik cipő a másikba dugva...mint az ingujjak, melyeket egyenként göngyölített vissza egy mini happening-szerű előadásában.)

Ray vonzalma az üres terek iránt korai találkozói egyikén vált ismertté, egy "nothing" eventen, amelyre 1962 késő tavaszán került sor. George Maciunas finanszírozta, és egy olyan galériában tartották, amely épp átalakítás alatt állt, s némi építőanyagtól, néhány gipszes zsáktól, egy-két deszkától és egy fűrészbaktól eltekintve teljesen üres volt.

A Village Voice-ban megjelent egy hír, hogy Ray Johnson egy "semmit" ad elő. Ez természetesen a happeningek fénykorában volt. Ray találkozóján semmi nem történt az esemény végéig, amikor Ray elővett egy nagy dobozt, tele valahol talált faorsókkal, és a galériába vezető lépcsőn leszórta azokat. Az orsók ellepték a lépcsőfokokat, és nagyon megnehezítették a le s feljutást. De mind ez ideig, a látogatók benézhettek a csupasz galériába, s kissé zavarba esve megkérdezhették: "Mi történik itt?", amire azt a szabatos választ kapták: "Semmi!".

Ray számos találkozót szervezett különböző helyszíneken. (A találkozó ötletét más levelező csoportok is felkarolták. Egyik igen jól kidolgozott találkozó a Decca Dance volt Los Angelesben 1975-ben.)

Ray találkozói révén egy sor művészt és egyéb figurát megismertem. Emlékszem, hogy az első "Nothing" előadáson Ad Reinhardt és Robert Buecker is jelen volt. A jelenlevők egy része az akkori avantgárd még el nem ismert, underground művészei közül került ki. Közülük az egyik Sári Dienes volt. Mikor egy fiatal riporter nemrég megkérdezte Jasper Johns-t, hogy Robert Rauschenberg jelentős hatást gyakorolt-e ifjúkori munkáira, Johns válasza ez volt: "Nem, Sári Dienes volt az, aki hatott rám". Mire a riporter visszakérdezett: "Milyen Sári?"

Legkorábbi levelező kapcsolataim Bueckerrel, Richard Cravennel, Michael Malcéval, a néhai James Waringgel és a Fluxus csoport tagjaival, George Brechttel és Bob Watts-szal alakultak ki. Az 1960-as évek közepére a Chicago-i Karl Wirsumot is megismertettem a játék szabályaival. Akkor készíttettem egy művészpecsétet is, amelyen ez állt: "New York Correspondence School of Chicago".

1962-63 előtt nem volt külön fogalom a mail art jelölésére. New York-i Levelező Iskolának a következők miatt kezdtem nevezni: az absztrakt expresszionizmust és az akciófestészetet gyakran New York-i Iskolaként emlegették, én csupán a Correspondence (kapcsolat, levelezés ) kifejezést tettem hozzá a fogalomhoz. Ez a fogalom szárnyra kapott, annak ellenére, hogy Ray inkább a "correspondance" változatot használta, és jónak találta kivégezni 1973-ban a New York Times halálozási rovatának küldött levelében - amely útközben eltévedt. De a megnevezés és az eszme tovább élt és elterjedt, előbb a nyugati parton és Kanadában, végül az egész világon.

A hatvanas évek végétől folyamatosan tartanak a küldeményművészet műfajához tartozó kiállításokat, még olyan távoli helyeken is mint Új-Zéland. A kanadai kormány egy torontói csoportot pénzzel támogatott, hogy kiadja a FILE magazint, amely közli a mail art-művészek címlistáit, s azt is, mit szeretnének küldeményben kapni. Így a levelezési hullám egyre tovább terjed mindaddig, amíg a postaköltségek növekedése azt lehetetlenné nem teszi.

                                                                          (Fordította: Kiss-Pál Klára, 1997)