Mikor, hogyan, ki
Ha meg akarjuk jelölni a Fluxus-csoport születésének idejét, ezt 1962-re kell tennünk. Európában, Japánban és az Egyesült Államokban sokan dolgoztak egymással párhuzamosan hasonló művészi formákkal, s hasonló gondolatokkal. Egy litván származású építész és tervező, George Maciunas megpróbált közülük bemutatni néhányat egy galériában, s miután a galéria tönkrement, egy Fluxus nevű folyóiratban. A folyóirat nem tudott megjelenni, viszont 1962-ben tervbe vettek egy fesztivált a németországi Wiesbadenben, ahol azoknak a művészeknek és zeneszerzőknek a műveit akarták kiállítani, akiket Maciunas a folyóiratban bemutatott volna. A fesztivállal szerettek volna pénzt gyűjteni a folyóiratra, ezért Fluxus Fesztiválnak nevezték el. A korabeli német sajtó, a fesztivál neve után, a résztvevőket mint fluxus-embereket (Fluxus Leute) emlegette. Így ragadt e művészekre a Fluxus-csoport elnevezés.
A wiesbadeni csoportba Dick Higgins, Alison Knowles, Arthur Köpcke, George Maciunas, Nam June Paik, Benjamin Patterson, Karl Erik Welin, Emmett Williams és Wolf Vostell tartozott. Ők ekkor már kapcsolatban álltak olyan művészekkel és zeneszerzőkkel, mint George Brecht, Jackson Mac Low, La Monte Young, Ben Vautier, s számos más emberrel is, akinek munkája hamarosan együtt jelent meg az An Anthology (Egy antológia) című kötetben.
Noha a Fluxus neve Maciunas folyóiratterveiből és az általa szervezett fesztivál nevéből származik, a fesztiválra meghívott művészek már jóval 1962 előttről ismerték egymást, s dolgoztak is együtt korábban. A New York-i Audiovizuális Csoport például 1956 óta működött, mint ahogy Németországban is egy hasonlóan művészekből és zeneszerzőkből álló csoport. Maciunas projektje fontos fórumot teremtett meg. Sokak számára a fluxus elsősorban egy ideológiai vagy művészeti kötöttségek, valamint meghatározott művészeti program nélküli fórum és találkozóhely volt.
Wiesbaden után más, hasonló elvek szerint dolgozó művészek is kapcsolatba léptek a Fluxus-közösség tagjaival. Némelyikük tagja is lett a Fluxus-csoportnak. Legtöbben közülük hasonló alapokon dolgoztak és már azáltal részévé lettek a fluxusnak, amit addig csináltak. Ezek közé a művészek közé tartozott Eric Andersen, Joseph Beuys, Giuseppe Chiari, Henning Christiansen, Philip Corner, Robert Filliou, Bengt af Klintberg, Yoko Ono, Willem de Ridder, Takako Saito, Tomas Schmit, Daniel Spoerri, Robert Watts, La Monte Young és mások. Egyesek, például La Monte már jóval Wiesbaden előtt kapcsolatban álltak George-dzsal. A csoport a hatvanas évek közepén folyamatosan gyarapodott, ekkor csatlakozott többek között Milan Knízˇák, Geoff Hendricks, Larry Miller, Yoshi Wada, Jean Dupuy és jómagam.
Az eredeti Fluxus-tagokból két csoport formálódott. Az első azt a kilenc embert fogta össze, akik ott voltak Wiesbadenben. A második csoportba tartoztak azok, akik a következő években léptek be a Fluxusba, s akik olyan újító munkákat csináltak, amelyek alapján a csoport korábbi tagjai szívesen fogadták őket.
A Fluxus azért tudott növekedni, mert teret tudott adni a dialógusnak és a transzformációnak. Képes volt arra, hogy számtalanszor és számtalan különböző módon megszülessék és újraszülessék. Saját történetének és jelentésének képlékeny értelmezése, a ragaszkodás a dialógushoz és a társadalmi kreativitáshoz, szemben a tárgyakkal és a termékekkel, lehetővé tették, hogy a Fluxus túlélje azt a számos fordulópontot is, amikor halottnak nyilvánították.
[tovább]