Globalizmus
A globalizmus alapvetően fontos a fluxus számára. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy egyetlen világban élünk, egy olyan világban, amelyben a politikai államok határai nem esnek egybe a természet vagy a kultúra határaival. Higgins listáján az internacionalizmus szó szerepelt. Ezzel a fluxus teljes közömbösségére utalt a gondolatok vagy emberek nemzeti eredetével szemben, az internacionalizmus azonban a nemzetek versengésének formája is lehet. A háború ma már nem fogadható el nemzeti önkifejezési formaként. A gazdasági érdekek globális síkon eltörlik a nemzeti határokat is. A nemzetek érdekcsoportként, saját identitásukat más nemzetek identitásával szemben határozva meg, csak a sport és a kultúra területén tudnak megnyilvánulni. A nemzetközi kulturális fesztiválok néha olyanok, mint a futballbajnokságok, ahol kulturális sztárok és nemzeti politikusok ugranak egymásnak, egy szimulált háború erejével és vadságával. A fluxus az elmék dialógusát támogatja, tekintet nélkül a nemzetiségre. A fluxus szívesen fogadja az egymástól eltérő elmék dialógusát is, ha a társadalmi célok összeegyeztethetők.
Az 1960-as években az internacionalizmus fogalma még kifejező volt. Az ENSZ nemrégiben jött létre, a hidegháború aktív konfliktust jelentett s a nemzeti érdekcsoportokként fellépő politikai csoportok, úgy tűnt, módot nyújtanak a globális dialógus létrehozására. Ma a globalizmus sokkal precízebb kifejezés. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy a határok nem számítanak, hanem azt, hogy a legfontosabb kérdésekben nincsenek határok.
A kultúra és az élet demokratikus felfogása hozzátartozik a fluxus globalizmusképéhez. Ha a világot egyenlő méltósággal és értékkel rendelkező egyének életterének tekintjük, akkor szükség van valamiféle módszerre, amelynek révén minden egyén kiteljesítheti a maga lehetőségeit. Ez pedig olyan demokratikus kontextust követel, amelyen belül minden ember maga döntheti el, hol és hogyan kíván élni, mi akar lenni, s hogyan akarja ezt elérni.
A világot mai formájában a történelem alakította ki, s a jelen feltételeit nagymértékben meghatározzák a társadalmi és gazdasági tényezők. Noha a nyugati indusztriális országok és egyes fejlődő országok demokratikus rendszerben élnek, világunk egésze nem igazán demokratikus. Számos országban létezik zsarnokság, diktatúra vagy anarchikus állapotok. Meg kell találnunk az utat, amely a mai világtól a demokratikus világig vezet, s ez fontos kérdéseket vet fel, olyan bonyolult kérdéseket, amelyekkel itt nem foglalkozhatunk. A demokrácia ugyanakkor legtöbbünk számára lényeges cél és érvényes törekvés. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a fluxus-művészek saját munkájukkal e demokratikus világ megteremtéséhez akarnak hozzájárulni.
A fluxus-művek egy része közvetlenül a demokratikusabb világ kialakítására törekedett. Joseph Beuys közvetlendemokrácia-projektjei, Nam June Paik televíziós kísérletei, Robert Filliou programjai, Dick Higgins Something Else Pressje, Milan Knízˇák Aktuális projektjei, George Maciunas multiplikái és saját kísérleteim a kommunikációs és a kutatásra alapozott művészeti formákkal mind közvetlen kísérletek voltak arra, hogy a művészetet a demokrácia kifejeződési formájává tegyük, s a demokrácia szolgálatába állítsuk. E művészek világosan meg is fogalmazták céljukat esszéikben és manifesztumaikban. E nézetek kiindulópontja eltérő, hol politikai, hol gazdasági, hol filozófiai, néha egyenesen misztikus vagy vallási jellegű. Ennek eredményeképpen a fluxusnak ezt az aspektusát globálisan értelmezhetjük, s ezt a művészek maguk is megfogalmazták. Más fluxus-projektek is hasonló célokat szolgáltak, noha talán e célok nem fogalmazódtak meg ilyen expliciten.
A demokratikus alapállással együtt jár az elitellenes megközelítés. Amikor Nam June Paik elolvasta az általam kidolgozott tizenkét fluxus-idea egyik korábbi változatát, felhívta rá a figyelmemet, hogy hiányzik az antielitizmus szempontja. Nem tettem elég világossá a globalizmus, a demokrácia és az antielitizmus közti kapcsolatot. Tulajdonképpen nem is hozhatunk létre humanisztikus globális közösséget demokrácia nélkül, s nem érhetjük el a demokráciát egy olyan világban, amelyet valamilyen elit irányít. Az „elitizmus” itt egy domináns elitosztály uralmát jelenti, amely az örökletes vagyonon vagy az elit azon képességén alapszik, hogy új tagokat fogadjanak be anélkül, hogy ezáltal elveszítenék vagyonukat vagy hatalmukat. Ez teljességgel ellentétben áll egy nyílt vagy vállalkozói társadalommal, amelyben az előrejutás lehetősége az áruk vagy szolgáltatások formájában jelentkező érték termelésének képességétől függ.
Az elitista társadalmak alapvetően hajlanak arra, hogy korlátozzák az emberek lehetőségeit, s ezért végső soron önmagukat fojtják meg. Az emberi lények a tehetség genetikai lehetőségével jönnek a világra, valamint azzal a potenciállal, hogy értéket teremtsenek a társadalom számára, tekintet nélkül nemükre, fajukra, vallásukra vagy más tényezőkre. Noha egyes társadalmi csoportok felerősítik vagy gyengítik a genetikai lehetőségeket, mivel társadalmi tényezők alapján kedvezőbb elbánásban részesítenek egyeseket, az általános tendencia mégis az, hogy potenciálisan bármely emberi lény bármiféle értékkel hozzájárulhat az egészhez. Egy olyan társadalom, amely korlátozza az oktatáshoz való hozzáférést vagy az értékalkotás képességét, lehetetlenné teszi, hogy a korlátozott csoportok hozzájáruljanak a társadalom egészéhez. Ez annyit jelent, hogy a korlátozó társadalom végső soron önmagát hozza hátrányba az olyan társadalomhoz képest, vagy a vele való versenyben, amelyben mindenki a lehető legnagyobb mértékben szolgáltatásokat nyújthat mások számára.
Egy olyan társadalom például, amely lehetővé teszi, hogy tagjai fejlődjenek és a lehető legnagyobb mértékben kihasználják képességeiket, gazdagabb és versenyképesebb lesz, mint az olyan társadalom, amely egyes tagjait fajuk, vallásuk vagy társadalmi hátterük következtében elzárja az oktatástól. A modern társadalmakban a képzésigényes foglalkozások teremtik az értéket. A képzett emberek hozzák létre a fizika, a kémia vagy a műszaki tudományok révén azt a materiális gazdagságot, amely lehetővé teszi, hogy a társadalom más tagjai is boldoguljanak. Megfelelő oktatás nélkül szinte lehetetlen fizikussá, vegyésszé vagy mérnökké válni. Azok a társadalmak, amelyek a népesség nagy csoportjai számára lehetetlenné teszik, hogy e foglalkozásoknak megfelelő végzettséget szerezzenek, statisztikai szempontból csökkentik az innovatív fejlődés esélyeit az olyan társadalmakhoz képest, amelyek minden kellően tehetséges ember oktatását lehetővé teszik.
A fluxus olyan világot javasol, amelyben a lehető legnagyobb mértékű érték jön létre a lehető legtöbb ember számára. Ennek párhuzamait a buddhizmus alapvető tanaiban találhatjuk meg. Gazdasági szempontból ez olyasmi, amit buddhista kapitalizmusnak vagy zöld kapitalizmusnak nevezhetnénk. A művészetben pedig meglehetősen zavarba ejtő eredményekhez vezethet. A művészet a kísérletezés terepe és kontextusa. A világban sokféle művészeti és viselkedési kísérlet van jelen – gondolatkísérletek és érzékelési kísérletek. A művészet legmagasabb rendű formájában kulturális vadon, az életformák evolúciójának és átalakulásának tápláló terepe. Egy gazdag és dinamikus biológiai rendszerben sokkal több evolúciós zsákutca jön létre, mint ahány sikeres mutáció. Ennek eredményeképpen sokkal több hiba és transzgresszió kell hogy legyen – és van – a művészetben, mint a közvetlen, eredményorientált üzleti világban vagy társadalompolitikában. Ez azt a furcsa lehetőséget veti fel, hogy az egészséges művészeti világ talán olyan világ, amelyben mindig több a rossz, mint a jó művészet. Egyesek szerint a rossz és a jó művészet megkülönböztetése félrevezető: így gondolta Filliou, s ez volt az üzenete Jól megcsinált, rosszul megcsinált (Bien Fait, mal fait) című munkáinak.
Végső soron a művek és nézetek sokasága lehetővé teszi a választást, a haladást és a fejlődést. Ez lehetetlen lenne egy központosított, felülről irányított társadalomban. Csak a versengő víziók és a nyílt információs rendszer demokratikus kontextusa teszi lehetővé e fejlődést. A fejlődés alapja az információhoz való hozzáférés, ami annyit jelent, hogy mindenki képes kell hogy legyen arra, hogy alakítsa és használja az információkat. Ahogy entropikus helyzetek is járhatnak rövid távú előnyökkel, rövid távon az egyének és a nemzetek is nyerhetnek azzal, ha monopóliumot gyakorolnak a források és a lehetőségek felett. Ebből ered a társadalmi osztályon alapuló elitizmus és a nacionalizmusra alapozott előnyszerzés. Hosszú távon azonban ez olyan problémákhoz vezet, amelyek mindenkit hátrányosan érintenek. A fluxizmus a globalizmust, a demokráciát és az antielitizmust javasolja a művészet, a kultúra és a hosszú távú emberi fejlődés premisszáiként.
Paik nagy 1962-es manifesztuma, az Utopian Laser Television szintén ebbe az irányba mutatott. Újfajta kommunikációs médiumot javasolt, amely televíziós csatornák százain alapulna. Minden egyes csatorna közvetítené programját a közönségéhez, tekintet nélkül arra, mekkora ez a közönség. Nem számítana, hogy két emberből vagy kétmilliárdból álle. Az sem számítana, hogy a programok intelligensek vagy nevetségesek, általánosan érthetők vagy teljesen excentrikusake. A médium lehetővé tenné, hogy az információ elérje minden közönség minden egyes tagját, s a közönség tagjai szabadon kiválaszthatnák saját programjukat a végtelen számú lehetőség közül.
Noha Paik e manifesztumot a televízióra, nem pedig a kompjúterizált információra találta ki, előre látta a számítógépes világhálót és az olyan hatásait, mint a „pointcasting”. A technológia fejlődésével, ha a számítógépek teljesítménye lehetővé teszi majd, hogy teljes audiovizuális programokat közvetítsenek, például filmeket vagy videókat, Paik Utópikus lézer televíziója megvalósul. Ez az internet és az információban gazdag világ általa nyújtott lehetőségének végpontja.
Buckminster Fuller gyakran mondta, hogy végső soron értelme kell hogy legyen, ha az emberi lények hozzáférhetnek a multiplex elosztású forrásokhoz, a közös előnyök, közös gondok és a források közös megőrzésének keretében.
[tovább]