Yoko Ono
A wesleyánusoknak
(akik ott voltak az összejövetelen)
– lábjegyzet az 1966. január 13-án tartott előadásomhoz[*]
Amikor a hegedűs játszik, mi az, ami mellékes: a kézmozgás vagy a vonó keltette hang?
Próbáld csak a kezedet mozgatni.
A zeném fizikai csendet igényel, mert azt igényli, hogy önmagunkra koncentráljunk, és ehhez belső csendre van szükség, a belső csend pedig külső csendet eredményezhet.
Zenémet nem annyira zenének, mint inkább egyfajta gyakorlatnak (gjonak) tekintem.
Számomra egy hang létezik csak, a tudat hangja. A munkáim arra szolgálnak csupán, hogy zenét keltsek az emberek tudatában.
A tudat-időt nem lehet stopperrel vagy metronómmal szabályozni. A tudatvilágban a dolgok szétterülnek és túlnyúlnak az időn.
Van egy szél, amelyik sohasem csendesedik el.
*****************
A festményeim, amelyek kivétel nélkül festményutasítások (és arra szolgálnak, hogy mások valósítsák meg őket), a kollázs és az assemblage (1915), valamint a happening (1955) után tűntek fel a művészet világában. A fentebbi három szó bármelyike – vagy akár egy új szó – éppúgy alkalmas lenne a leírásukra, mint az a szó, hogy „festmény”. Azért maradtam a jó öreg „festménynél”, mert a „falra akasztható kép” ugrik be róla, és ezt szépnek és mulatságosnak tartom.
A festményutasításaimnak a fő célja „fejben megalkotandó kép” létrehozása. A fejünkben például olyan egyenes is létezhet, amely nem része egy görbének. Egy vonal egyszerre lehet egyenes, görbe stb. Egy pont egyidejűleg vagy tetszés szerinti kombinációkban lehet 1, 2, 3, 4, 5, 6 dimenziós tárgy. A molekulák mozgása egyszerre lehet folyamatos és szakaszos. És elgondolhatjuk őket színnel vagy szín nélkül. Bármit össze tudunk kombinálni bármivel, s mindenből azt hagyunk el, amit akarunk. Egy naplemente napokig tarthat. Az összes felhőt lelegelhetjük az égről. Telefonon keresztül közös assemblage-t készíthetünk valakivel, aki az Északi-sarkon tartózkodik – mintha csak fejben sakkoznánk. Festészeti módszerem a II. világháború idejéből ered, amikor a bátyámmal nem volt mit ennünk, és különféle menüket javasolgattunk egymásnak.
Két embernek lehetnek közös álmai, de egy széket csak külön-külön láthatnak.
*****************
Azt hiszem, lehetséges, hogy egy széket annak lássunk, ami. De ha elégetjük a széket, hirtelen rájövünk, hogy a tudatunkban lévő képe nem égett el és nem foszlott semmivé. A konstrukciók világa tűnik a legmegfoghatóbbnak, és ezért a legvéglegesebbnek. De ebbe nem tudtam belenyugodni. Gondolkozni kezdtem, hogy tényleg így vane.
Nem úgy vane inkább, hogy a konstrukció olyan, mint a mag: valaminek a kezdete? Nem egy nagyobb egész részee csak, mint az elefánt farka? Nem olyasmie, ami éppen most van kibontakozóban – a szerkezete még nem végleges – sohasem válik véglegessé… olyan, mint egy befejezetlen székesegyház, amelynek az égbolt a mennyezete. Ezt illusztrálják a következő munkák:
Egy műanyagból készült Venus, amelynek a hiányzó fejét nekünk kell elképzelni.
Egy papírlabda és egy márványkönyv, azaz csak majdnem, mert a végső változat a kettő egysége, ami csak a fejünkben valósulhat meg.
Egy (valóban létező) márványgömb, amely, miközben a szoba túlsó végéig nő, fokozatosan hegyes kúppá alakul át a fejünkben.
Egy kert, amelyet hó helyett vastag márvány borít – de a márvány olyan, mint a hó, amire csak akkor jövünk rá, amikor felszedjük a márványburkolatot.
Ezer tű: képzeljük el, amint egy egyenes cérnaszálat fűzünk át rajtuk.
*****************
Kólaautomaták helyett égautomatákat szeretnék minden utcasarkon látni. Több égre van szükségünk, mint kólára.
*****************
Hajdanán az emberek a tánc segítségével kommunikáltak Istennel és azzal, ami az emberben isteni. Mikor vált a tánc kikent-kifent táncosok harsány fényekkel megvilágított magamutogatásává? Sötétben nem lehet kommunikálni?
Ha szokásává válik az embereknek, hogy hivatalba menet bukfencet hányjanak az utcán, lehúzzák a nadrágjukat, mielőtt verekedni kezdenének, boldog-boldogtalannal kezet rázzanak, amikor csak kedvet éreznek rá, ha virágot vagy ruhadarabokat ajándékoznak egymásnak az utcán, a földalattin, a liftben és a mosdóban, és ha a politikusok tárgyalás előtt egy teaház ajtaján haladnak keresztül (mely olyan alacsony, hogy mélyen meg kell hajolniuk), s egy álló napig a szökőkút vizének játékát szemlélik a legközelebbi parkban, a világ ügymenete lelassul kissé, de békében élhetünk.
Számomra ez a tánc.
***********
Ami a többi művészeti ágat illeti, minden munkámnak, hogy úgy mondjam, némi „esemény-beütése” van. Gyakran megkérdezik, miért hívok bizonyos munkákat eseménynek, másokat pedig nem. És hogy miért nem nevezem az eseményeimet happeningeknek.
Az én felfogásomban az esemény nem összművészet, mint a happening, hanem a különféle érzéki észleletektől való megszabadulás. Nem arra irányul, hogy „jöjjünk össze!”, hanem arra, hogy önmagunkkal foglalkozzunk. A happeniggel szemben szövegkönyve sincs, bár valami azért elindítja a mozgást – a legközelebbi szó talán az „óhaj” vagy a „remény” lehetne.
Múlt héten egy kis vacsorapartin hirtelen rájöttünk, hogy költő barátunk, akit valamennyien nagyra tartunk, színvak. Barbara Moore a következő megjegyzést tette: „Ez a kulcsa a művészetének. A szín a tekintet útjában áll, s ezért nem látjuk rendszerint a dolgokat.” Mi marad, miután megtisztítottuk tudatunkat a kép, hang- és mozgásérzetektől? Marad valami egyáltalán? Csodálnám, ha maradna. És az eseményeim jórészt csodálkozással telnek.
A kiotói Nanzenji-templomok perjele volt szíves megengedni, hogy igénybe vegyem az egyik templomot és a kerteket az eseményeimhez. Ennek a bizonyos templomnak gazdag múltja van, és hallatlan megtiszteltetés ilyen engedélyt kapni a perjeltől – különösen egy nőnek. Az esemény estétől hajnalig tartott. Mintegy ötvenen jöttek el, mindannyian tudták, hogy hajnalig fog tartani a dolog. Az volt a feladat, hogy nézzék az eget, és „érintsék meg”. Voltak, akik békésen átaludták az éjszakát. Néhányan a kertben üldögéltek, mások a széles folyosón, amely olyan, mint egy veranda. Gyönyörű, teliholdas éjszaka volt, a hold olyan fényesen ragyogott, hogy a hegyek és a fák, amelyek máskor feketének látszanak a holdfényben, most zöldben tündököltek. Egyesek holdfürdőzésről és holdbarnítottságról beszéltek. Meghallottam, hogy ketten az élettörténetüket mesélik suttogva egymásnak. Egyszer csak odalépett hozzám valaki, és izgatott hangon megkérdezte, hogy jól érzeme magam. Mulatságosnak találtam a kérdését, mert semmi okom sem volt rá, hogy ne legyek jól ezen a meleg és békés júniusi éjszakán. Talán érezte, hogy valami olyasmi játszódik le benne, amivel még nem tud megbirkózni, s csak azt a kiutat találta, hogy odajön hozzám, és megkérdezi, hogy vagyok. Kicsit nyugtalanított, hogy valaki esetleg a holdfénytől részegen lyukat éget cigarettájával a nemzeti kincsnek számító padlóba vagy tatamiba, hiszen zömmel modern felfogású japán fiatalok voltak jelen, néhány francia és amerikai társaságában. De nem történt semmi baj. Amikor fújdogálni kezdett a hajnali szellő, az alvókat halkan felébresztették a barátaik, és hármas csoportokban megfürödtünk a kifejezetten a mi számunkra előkészített fürdőben. A templomi fürdőnek vastag kőfalai vannak, és nagyon meleg. Fürdés után miszólevest és onigirit (rizsszendvicset) ettünk. Anélkül, hogy szólnom kellett volna, a résztvevők csendben kivonultak a szobából, és felmosták a folyosót távozás előtt. Többségüket nem ismertem, szinte valamennyien kiotóiak voltak, és nem mutatkoztak be. Vajon kifélék-mifélék lehettek?
Egy másik alkalommal – szintén Kiotóban, de még a nanzenji esemény előtt – a Jamaicsi-teremben adtam koncertet. Az volt a címe, hogy „Sztriptíz-show” (mert lecsupaszította a tudatot). Másnap összetalálkoztam a perjellel, aki kissé elégedetlennek látszott.
– Ott voltam a koncertjén – mondta.
– Köszönöm. És tetszett?
– Tulajdonképpen mit keresett az a három szék a színpadon, és mire utalt a „hármas sztriptíz” elnevezés?
– Szék, kő vagy asszony – ugyanaz a dolog, tisztelendő uram.
– És hol itt a zene?
– A zene a tudatban van, tisztelendő uram.
– De hát azzal is ugyanez a helyzet, amit mi csinálunk, maga viszont avantgárd zeneszerző, ha jól tudom.
– Ezt a címet mások ragasztották rám kényelmességből.
– Például Tosiro Majuzumi is olyan zenéket szerez, mint maga?
– Csak a saját nevemben beszélhetek.
– Sok követője van?
– Nem, de tudok két férfiról, aki érti, mit csinálok. És ez hálával tölt el.
A szerzetes perjel létére nagyon fiatal volt, talán nálam is fiatalabb. Vajon mit csinál manapság?
Egy másik, számomra emlékezetes eseményre, amely a „Repülés” címet viselte, a tokiói Naiqua Galériában került sor. Felhívást tettem közzé, hogy minden érdeklődő próbáljon majd meg a maga módján repülni. Én távol maradtam.
***
Sokat beszélnek a happeningről. Azt mondják, a művészet ebbe az irányba halad, a happening minden művészeti ágat magába fog olvasztani. Én azonban nem hiszek a kollektív művészetben, sem pedig abban, hogy valami csak egy irányba fejlődhet. Számomra rokonszenvesebb a régebbi képzet, hogy amint sokféle virág, úgy sokféle művészet van – és a happening egy közülük. Ami azt illeti, több művészeti ág is létezhetne: a „szaglás”, a „súly”, az „ízlés”, a „sírás”, a „düh” (valami dühverseny-félére gondolok) és így tovább. Erre azt mondhatják, hogy a tapasztalatok nem különülnek el egymástól, a dolgok mindig együttesen hatnak, épp ezért jött létre a happening, amely valamennyi érzéki észleletet egyesíti magában. Igen, de ha ez a helyzet, akkor még indokoltabb, és még nagyobb kihívás, hogy olyan érzéki élményhez juttassuk az embereket, amely minden más érzéki élménytől el van szigetelve – a mindennapi életben meglehetősen ritka az ilyesmi. A művészet nem pusztán az élet másolata. Beleolvasztani a művészetet az életbe, vagy az életet másolni: ez két különböző dolog.
De a többféle művészeti ág képzetéhez való visszatérés nem azt jelenti, hogy a zeneszerzők például csak hangokat használhatnának. Ilyen instrukciókat is adhatunk: tíz napig bámuld a tüzet – a látomás az emberek tudatában keletkezik.
*
A tudat mindenütt jelenvaló, az életben nincsenek elszigetelt események, és a történelem sosem zárul le. Az életnek és a tudatnak a komplexitás a természetes állapota. Amit a művészet ajánlani képes (képese egyáltalán ajánlani valamit? szerintem igen), az a komplexitás hiánya, a vákuum, amelyben a tudati feszültségek teljesen feloldódhatnak. Amikor visszatérsz az élet sűrűjébe, az élet már nem ugyanaz lesz, mint ami volt. Vagy ugyanaz lesz. Vagy nem is térsz többé vissza. Ez már a te dolgod.
A szellemi gazdagságtól ugyanúgy tartanunk kellene, mint az anyagi gazdagságtól. Nem megmondta Krisztus, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint John Cage-nek bejutnia a mennyek országába?[1] Azt hiszem, jó, ha az ember le tud mondani arról, amije van, a szellemi javairól éppúgy, mint az anyagi javairól, mert ezek csak összezavarják az elméjét. Jó dolog hangokban, gondolatokban és hitekben szegény környezetet teremteni. Jobb kicsinek maradni, mint a rizsszem, mint felfuvalkodottá válni. Légy olyan jelentéktelen, mint a papiros. Keveset láss, keveset hallj és keveset gondolkozz.
A test bódhi-fa, tükör a lelke,
csiszold szüntelen, nehogy por lepje. – Sen-hsziu
Bódhi-fa nincsen, lélek nem tükör.
Ha semmi sincsen, honnan lenne por?[2] – Hui-neng
Fordította Koppány Márton
[*] Ono, Yoko: To The Wesleyan People. In Grapefruit. A book of instructions. Introduction by John Lennon. Peter Owen, London, 1970. o. n.
[1] John Cage a hatvanas évek elején a Wesleyan Universityn tanított, és ez az egyetem adta ki első köteteit. – A ford.
[2] Miklós Pál fordításai. In A zen és a művészet, Magvető, 1978.