Ken Friedman
Bob Watts, az úttörő szellem

Bob Watts a Fluxus központi alakja, egyszersmind a kortárs amerikai művészet – mondhatnánk – méltatlanul keveset emlegetett kulcsfigurája. 1923-mas születésű lévén, a nagy gazdasági világválság idején nőtt fel. A második világháborút megjárt művészgeneráció megannyi más tagjához hasonlóan eredetileg nem művészi pályára készült: a Louisville-i Egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. 1944 és 1946 között az Egyesült Államok tengerészetének kötelékében, repülőgép-szállító anyahajókon töltötte katonai szolgálatát műszaki tisztként. Leszerelése után New York-ba költözött, ahol festészetet, rajzot és szobrászatot tanult a Művészeti Hallgatók Szövetségében (Art Students League), majd a Columbia Egyetemen folytatta tanulmányait kerámia, rajz és művészettörténet szakon, ahol 1951-ben szerzett mesterdiplomát. Megélhetését mindvégig tervezőmérnöki munkájából fedezte. Csak valamivel később lépett a művésztanári pályára.

Bob Watts kivételesen elméleti beállítottságú művész volt, akinek higgadt, visszafogott, intelligens gondolkodása szerepet játszott a pop art létrejöttéhez vezető folyamatban. Roy Lichtensteinnel egy időben tanított a Rutgers Egyetemen, és az 1960-as évek első felében olyan helyeken állított ki, mint a Leo Castelli és a Cordier & Ekstrom galériák. A törtetőbb művészekkel ellentétben Wattsot nem érdekelte a művészet piacára való bejutás. Sokkal otthonosabban mozgott azoknak a kísérletező művészeknek a körében, akikből később megalakult a Fluxus csoport.

Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején jelen volt a Fluxus kibontakozásánál. Személyesen ugyan nem volt ott Wiesbadenben, amikor a „die Fluxus Leute” felvette a nevét, de munkájával szerepelt a rendezvényen. George Brechttel, Alison Knowlesszal, George Maciunasszal és másokkal közösen létrehozott alkotásai megadták annak a mozgalomnak az alaphangját, amelyet Harry Ruhé holland műkritikus és galériatulajdonos „az 1960-as évek legradikálisabb és legkísérletezőbb művészeti irányzatának” nevezett. A Fluxusban az a legizgalmasabb, hogy a legkülönfélébb művészek, akik mindannyian megtalálták a maguk sajátos hangját, ugyanakkor megteremtették a közös kísérletezés kollegiális szellemét is.

Watts jellegzetessége az a száraz és finom humor, amely az általa olyannyira kedvelt New Yorker című magazin karikatúráiból áradt. Ugyanakkor annak a George Maciunasnak lett az egyik legközelebbi munkatársa, akinek az ízlésébe belefért Spike Jones, a kabarétréfa, vagy az a vulgáris fürdőszobai humor, amely a régi idők zen kolostorainak szellentő versenyei és a brit tévés komédiák altesti humora között félúton helyezhető el. Watts szűkszavú, s akárcsak Alison Knowles, kissé zárkózott természetű ember volt, aki művészként mégis olyan elképesztő objekteket alkotott, amelyekre napjainkban a fiatal New York-i művészeti életre jellemző „új irónia” fontos előképeiként tekintünk. A művészi munkájában rendíthetetlen szociális hangvételű Watts magánemberként épp ilyen következetességgel tartotta magát távol a művészeti közélettől.

A Fluxus-művészek között azon kevesek közé tartozott, akik Maciunashoz hasonlóan odavoltak az ingatlanokért, a sokszorosított nyomatokért és mindazokért a találékony (és alkalomadtán elszállt ötletekre épülő) pénzszerzési módozatokért, amelyekbe együtt belevágtak. Ennek tipikus példája közös vállalkozásuk, az Implosions, Inc. Olyan felragasztható tetoválást találtak ki az 1960-as évek közepén, amelyet pár óráig vagy napig viselhettek az emberek testművészeti alkotásként, majd eltávolíthatták, vagy eldobhatták azt. Jócskán megelőzték korukat ezzel az ötlettel. A minap olvastam egy üzleti folyóiratban megjelent cikket olyan vállalkozókról, akik több millió dolláros haszonra tettek szert tavaly, éppilyen felragasztható tetoválások gyártásával. George és Bob azonban nem sokra ment ezzel az ötlettel annak idején. 1978-ban George meghalt, Bobnak pedig nélküle nem sok kedve volt a nagyra törő üzleti tervekhez, akármilyen jól elboldogult az ingatlanok és személyes vagyonának hasznosítása terén.

Az amerikai történelem bővelkedik a Bob Wattshoz hasonló úttörő szellemekről szóló történetekben. Az 1830-as években egy utazó színes beszámolót írt egy hegylakóval történt találkozásáról, valahol a Mississippi folyótól nyugatra. (Ne felejtsük el, a történet nem sokkal Louisiana megszerzése után játszódik, amikor az Egyesült Államok még nem ért el egyvégtében az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Tennessee, Ohio és Illinois még mindig az úttörő Nyugat államainak számítottak). Utazónk az isten háta mögötti vadonban egy kunyhóra bukkant, ahol bőr- és szőrmeruhában egy őszes hajú hegyi felfedezőt talált. Rövid beszélgetésbe elegyedtek, majd az utazó megkérdezte: „Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy ilyen messze telepedik le?” „Az úgy volt – válaszolta a hegyi ember –, hogy odalent Keleten laktam, Kentuckyban. Aztán egy reggel kimegyek egy jót levegőzni. Amint felnézek az égre, füstöt látok. Kéményfüstöt. Jó közel a kunyhómhoz, úgy 10–15 mérföldnyire. Ott helyben eldöntöttem, itt már túl népes a szomszédság, éppen ideje továbbállnom.”

Bizonyos értelemben ez volt Bob Watts. Több műfajban úttörő, akit a gondolatok érdekeltek, nem a szomszédság. A Fluxus csoporthoz tartozott, de a csoport, mint olyan nem érdekelte, csupán egy-két közeli baráttal együtt végzett munkája. Jómagam úgy vélem, Bob Watts azért dolgozott szívesen az Editions Conznál, mert ez az úttörő vállalkozás a lehető legmesszebbre helyezkedett el New Yorktól, mégsem esett egészen kívül a művészet világán. Milánótól is távol volt – ugyan csak kétórás autóútra, de minden más számítási rendszerben évtizedes távolságra. Egy kisváros, alig néhány autóval, ahol az éttermek még kicsik és barátságosak, s ahol egy tubus festék beszerzése egész napos elfoglaltságot jelentett. Emellett Francesco Conzról feltételezhető volt, hogy szövetségre lép az úttörő Wattsszal, hiszen számára ugyanúgy a gondolatok számítottak. Ő nem műtárgyakat, hanem művészeket gyűjtött maga köré. A művészet, a tárgyak, a kiadványok mind-mind a gyűjteményébe tartozó művészekkel való találkozásainak naplója. Amikor Conz belelapozott abba a régi francia orvosi szövegbe, amelyből azután a Flux Med létrejött, azonnal Bob Wattsot látta maga előtt munka közben. A projektet szinte Wattsra öntötték. A régi forrásokra épülő kollázsok ugyan felületesen Max Ernstre emlékeztetnek, mégis gyökeresen mások. Nem a tudatalatti forrásokba való szürrealista lemerülésről van itt szó, hanem a kórházi kultúra feletti (inkább Maciunashoz, mint Max Ernsthez közeli) gondolati, irodalmi játékról, a tudományos kultúrával való (inkább Derridához, mint Bretonhoz közeli) ironizálásról, de mindenekfelett olyan játékos szellemről, amely inkább Brechthez, Knowleshoz, illetve magához Wattshoz áll közel. Francesco Conz előállt egy felvetéssel, Watts pedig szállította a megoldást.

Bob Wattsra mindig csodálattal tekintettem, ugyanakkor megfejthetetlen talányt is jelentett számomra. A jól azonosítható Fluxus vonások mellett a Fluxus művészek mindegyikének megvolt a maga sajátos és jellegzetes stílusa vagy habitusa. Még a stilisztának egyáltalán nem nevezhető művészek is a rájuk és kísérleteikre jellemző megközelítési módokat választottak. Bob Wattsról azonban ez nem mondható el. Egyik munkája erre mozdul, a másik egészen másfelé, majd a következő egészen új irányba. Leginkább ezzel magyarázható, hogy egy ilyen meghatározó jelentőségű művész, mint Bob Watts, soha sem jutott messzire abban a művészeti életben, amelynek a kialakításában szerepet játszott.

A Flux Med az utolsó hátrahagyott nyom ezen az egyszerre eseménydús és csendes, egyaránt forradalmi és meditatív életpályán. Miközben csodálattal vagy ellenszenvvel, elragadtatással vagy bosszankodva nézem e munkákat, szemem előtt egyszerre vonulnak át a sorozat darabjain mindezek az áramlatok.

Fordította: Szekeres Andrea

Forrás: Ken Friedman: Bob Watts, Pioneer Spirit. In: Flux Med: Robert Watts, Obra gráfica 1987, Joan Guaita Art, Estudi d'Art Contemporani, Madrid - Palma, 1987