Geoffrey Hendricks
Az állásinterjútól a FluxLux-ig,
32 évnyi barátság Bob Wattsszal

Bob Watts FluxLux búcsúztatásáról írott, Fluxus temetés című esszéjében Jill Johnston ezt írja rólam: „Maciunashoz hasonlóan, valamint a Fluxus egyik kulcsjelentőségű öltözködési szabályzatához – mégoly ellentmondásosan – igazodva, Hendricks olyan díszruhát öltött magára, amelyet megfelelőnek érzett a helyhez és az alkalomhoz. A jól ismert fekete keménykalap (Maciunas kedvence) mellett fekete kabátot viselt, amelyet évekkel azelőtt vett egy vermonti régiségkereskedésben. Egy farmeré volt egykor – amint mesélte –, aki egyetlenegyszer vette magára életében, mégpedig fivére temetésén.” Bob olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna, ezért is találtam éppen ehhez az alkalomhoz illőnek. „A tóhoz való vonulás alatt Hendricks egy nagy fekete esernyőt feje fölé tartva, fekete gumicsizmában, egyik vállán egy mexikói, halottak napjára készített halotti maszkkal lépkedett Bob Watts fényképe mellett, amelyet a (szmokingos) Larry Miller vitt kezében.” Az a körmenet Philip Corner Negyedik Fináléja volt.

FluxLux ünnepség és felvonulás a tóhoz 1988. október 17., Bangor, Pennsylvania.
A képen láthatók: Larry Miller (Bob Watts nagyméretű fényképével),
Geoffrey Hendricks (esernyővel) és Philip Corner (harsonázik).
Fotó: Francesco Conz

I.

A FluxLux egy instrukciósorozat, amelyet Watts Larry Miller és Sara Seagull számára írt Utolsó eseményéhez, hogy azt fluxus-barátokkal vigyék végbe. Ben Patterson, Joe Jones, Alison Knowles, Dick Higgins, Philip Corner, Yoshi Wada, Rafael Ortiz és jómagam közreműködésével megvalósult az esemény. George Brecht, Eric Andersen, Milan Knížák és Ben Vautier partitúrákat vagy szövegeket küldtek. Al Hansen kölni telefonhívását távhangosító berendezésen keresztül lehetett hallani. Megjött Francesco Conz Olaszországból és Michael Berger Németországból. Bob egykori diákjai s az én végzett diákjaim közül többen aktív szerepet vállaltak a különböző tevékenységek szervezésében és előadásában. Bob ikonikus, 2 inch című darabjával indult a szertartás a verandatetőről, majd TRACE BOB WATTS (Kövesd Bob Watts nyomát) felirattal pecsételt, héliummal töltött léggömböket engedtek ki annak a szobának az ablakán, ahol Bob meghalt – fel a kék égbe, hogy ott csatlakozzanak Bob lelkéhez. Csodálatosan szép, evéssel, zenével, performansszal, beszélgetéssel és baráti érzésekkel, baráti gyülekezetben eltöltött nap volt.

Aukciót is rendeztek a Robert Watts Ösztöndíj javára, ahhoz a Rutgers mesterképző programhoz, amelyet annak idején Bob segített elindítani. Phil Corner volt az aukció kikiáltója. Joe Jones, Larry Miller és Ben Patterson közös munkával adaptáltak egy távirányítású, elemmel működő, lapátkerekes hajót, amellyel Bob hamvainak egy részét a tóba szórták. Nem kis erőfeszítésükbe került, mire sikerült elérniük, hogy a hajó beteljesítse küldetését. 21-lövéses díszsortűz is volt mindenféle furcsa játékpuskából és néhány igaziból, amelyeket a helyi lövészklub tagjai sütöttek el. Ben Patterson mint Flux Admirális adta le az utolsó lövést, az általa épített USS Robert Watts ágyúból kilőtt rakétával, amely aztán a kilövéskor felborult. A tóparti események vége felé, Eric Andersen kérésére megjelent egy kis repülőgép a fejünk fölött, s egy „MOON” (Hold) feliratú zászlóval körözött. A pilóta integetett, mi visszaintegettünk. A nap az Allan Kaprow küldte partitúrával zárult, What’s Watts’ Watts (Hány wattja van Wattsnak), amelyben összeadtuk a Bob házában található összes villanykörte elektromos teljesítményének watt-értékét, számolás közben sorra felkapcsolva minden fényt. Larry Miller bemondta az összegeket, majd a teljes fényárban úszó házat magunk mögött hagyva távoztunk a sötétedő estébe.

II.

Barátságom Bob Wattsszal 1956 tavaszán kezdődött, amikor a New Jersey állambeli New Brunswick-ba utaztam, ahol a Rutgers Egyetem Douglass College művészeti tanszékén pályáztam meg egy állást. Ott ismerkedtünk meg, és azonnal egymásra találtunk. 1953-ban kezdett művészetet tanítani, miután 1952-ben a Rutgers műszaki főiskoláján tanított. Mesélt nekem a környékbeli régi loft-szerű helyekről, ahová beköltözhetnék dolgozni és lakni. Szeretett volna a szomszédságában tudni, én azonban New Yorkhoz kötődtem. Bob szerette a vidéki létet, én viszont a város energiáját és közelségét élveztem. Gyakran közlekedtünk mégis a két világ között.

Bob és én a tanszék lázadói voltunk, akik megkérdőjelezték az ott folyó oktatást és a tanrend szerkezeti felépítését. Kiállításokkal és programokkal hoztunk új gondolatokat az egyetemre. 1958 tavaszán Bob indítványára hívták meg John Cage-t Kommunikációról szóló előadásának megtartására, és Allan Kaprow első Happeningjére is itt került sor. Allan Kaprow szintén 1953-ban került a Rutgers College művészeti tanszékére. Ő George Segallal, Bob Watts pedig George Brechttel barátkozott össze, aki a szomszédos Johnson & Johnson kutató kémikusaként hasonlóképpen tudományos indíttatású volt. 1957-ben Bob, Allan és George Brecht Többdimenziós Projekt című javaslatukon kezdtek dolgozni. Bob és én a tanrend átalakítása mellett kardoskodtunk, majd később csatlakozott hozzánk Roy Lichtenstein, akit 1960-ban alkalmaztak. Ebben a közegben vált Roy pop művésszé. Egy interjúban beszél arról, mennyit jelentett pályája alakulásában a Rutgers-beli lét és az Allan Kaprow-val folytatott beszélgetések. Az ötvenes évek vége felé a kifejezések és nézőpontok sokféleségére tettünk szert, olyan nyitottsággal és kíváncsisággal bírtunk, amely lehetővé tette számunkra, művésztanárok számára, hogy kísérleti módon közelítsünk a tanításhoz. Allan Kaprow a „happeninggel”, George Brecht pedig az „eseménnyel” gazdagította kifejezéskészletünket. A műszaki hátterű Bob Watts hozta magával a multimédia koncepciókat. Ők hárman egyfajta alkímikus pedagógiai gondolkodást indítottak be, amely nem csak a Rutgersen folyó művészeti képzést, hanem a 20. századi művészet útját is alaposan áthatotta. A Rutgersre a kísérleti oktatás hátterével érkeztem, majd egy évtizeddel később elhoztam George Maciunast az egyetemre, Flux miséjével, valamint Hermann Nitsch-et Orgia-misztérium-színházával.

1963-ban Watts Mountainville egyik hegyébe épített, Corbusier-szerű üveg- és betonházának úszómedencéje mellett üldögélve, Bob felolvasott nekem George Maciunas leveleiből, amelyeket akkor írt neki, mikor Wiesbadenben volt kórházban súlyos asztmarohamai miatt, és Bob megmutatta nekem a Hospital Event (Kórházi esemény) kártyáival adott válaszait, amelyeket George szórakoztatására készített. 1963 áprilisában Al Hansen szervezett Happenings, Events and Advanced Music (Happeningek, események és haladó zene) címmel programot a Douglass College-ban. Ben Patterson, Dick Higgins és Alison Knowles épp akkor tért vissza Európából, s csatlakozott hozzájuk Brecht és Watts, Joe Jones és mások. A következő évtizedben ezek a művészek ott voltak Asolóban, ahol Francesco Conz-cal hoztak létre projekteket.

III.

1960-ban Bob behozta közös irodánkba korai, motorizált, világító darabjait. Fénylő szemmel, büszke mosollyal mutatta meg műveit. Később megjelent pecsétjeivel, majd egy tanszéki bemutatóra a galériánkba installált egy pecsételő gépet. Megmutatta krómmal bevont objektjeit. Nem elégítette ki, hogy mindig ugyanazt csinálja. Amint megoldott egy problémát, tovább akart lépni, egészen másfelé. Tudós volt, nem kéziparos, bár a hatvanas években azután valóban elindította Implosions, Inc. nevű cégét. Egy Larry Millerrel folytatott interjúban azt mondta, hogy ha reinkarnálódna, akkor „a tudomány szerzeteseként” szeretne visszatérni. Örömét lelte a magányban, de a vidék iránti igénye mellett a városra is szüksége volt, és ott volt George Maciunasszal a Flux Loftok szervezésében, és el is foglalt egyet a Wooster Street 80. szám alatt. Szintén részt vett Maciunas New Marlborough farm-projektjében, és meghatározó szerepet játszott abban az ötletben, hogy iskolává váljon, egyfajta új Bauhaus vagy Black Mountain College legyen belőle. Bob valami olyasmit szeretett volna létrehozni, ami lehetővé teszi számára a Rutgerstől való megszabadulást, de lehetetlennek bizonyult ezt megvalósítani. 1968–69-ben Bob a Carnegie Alapítvány ösztöndíjával a Santa Cruz-i California Egyetemen egy kísérleti programot dolgozott ki, amelyet még a Douglass College-ban kezdett el. Magával vitte George Maciunast, hogy együtt öntsék formába a tanítás elveit, és írt az 1970-ben megjelent Proposals for Art Education kiadványba, amely a tanulmányt dokumentálta. Nye Ffarrabasszal (aka Bici Forbes) meglátogattuk Bobot Santa Cruz-ban, a Tassajara Zen Mountain Központban tett látogatás után. Bob megmutatta fegyvergyűjteményét és elvitt minket egy nudista strandra.

George Brechttel arról beszélgettünk, hogyan lehetne megszervezni egy Festschrift ünnepséget George Maciunas számára. Amikor Maciunast az egyik Flux-lofton dolgozó maffiózó villanyszerelők megtámadták, és ő fél szemére megvakult, időszerűnek látszott a pillanat, hogy meg is valósítsuk ezt a tervünket. Így 1976-ban Bob Wattsszal, Dick Higginsszel, Alison Knowlesszal és másokkal meglepetés bankettet szerveztünk a Zaccar Offsetben, annál a nyomdánál, ahol George sok művét nyomtatta. Egy bőrborítású könyvet/dobozt készítettem, amelyben minden közreműködő munkája benne volt, és ceremóniamesterként működtem. Bob Watts Sara Seagullal elkészített egy V TRE Fluxus újságot, Laudatio Scripta pro George Maciunas címmel.

Miután társam, Brian Buczak AIDS-betegséggel összefüggő okok miatt 1987. július 4-én meghalt, Bobtól ajándékot kaptam. Dobozt, amelyben kicsiny tárgy volt, egy vékony szögletes, barázdált kőszelet, benne apró fémdarabokkal, és egy írással, miszerint ez egy Cosmic Credit Card for Brian & Geoff (Csillagközi hitelkártya Brian és Geoff részére), valamint egy útmutatással arról, hogyan kell a mellékelt diófa talapzatra helyezni.

Robert Watts: Csillagközi hitelkártya Brian és Geoff részére, 1987
7.5 x 8 x 3 cm, homokkő, bronz, acél, diófa
fotó: Ethan Shoshan

Bob arról gondolkodott, hogyan tudok egy immár nem létező közeli baráttal kommunikálni, és ez a tárgy jött létre belőle, amely egyben tanúsítja paranormális jelenségek iránti érdeklődését.

IV.

Bob Watts utolsó ciklusa, a Flux Med képiségében reflektál sok korábbi munkájára, postabélyegeire, George Brechttel való barátságára, a régi amerikai művészetre, az észak-nyugati part indián művészetére, az afrikai művészet, vele együtt természetesen az egyiptomi művészet iránti érdeklődésére, visszaköszön benne a dada és a szürrealizmus, Marcel Duchamp és Max Ernst iránti érdeklődése, valamint mérnöki képzettsége. Mechanikai szerkezetek és fantasztikus mérnöki konstrukciók népesítik be 1987-ben készült képeit. Egy évvel később, 1988. szeptember 2-án hunyt el tüdőrákban. Ha tudat alatt is, minden bizonnyal volt valami sejtése a testében zajló folyamatról. Mintha a Flux Meddel „Dr. Bob” egyfajta kreatív öngyógyításba kezdett volna. Flux kúra, Flux átültetés, Hidro-flux, NY Egészségvédő Klub, 1873 – maguk a címek is az orvostudományra utalnak.
 
A High-Tech Display (High-tech bemutató) térképén a nő egyszerre két magzattal terhes: Kentuckyval, ahol Bob a Louisville Egyetemen megszerezte gépipari diplomáját, valamint Pennsylvaniával, ahol Bob élete végén élt, és ahol meghalt. A nő keze Pennsylvanián nyugszik. Bob az Ikrek jegy szülöttje volt, és azt akarta, hogy hamvainak egy részét e csillagkép felé küldjék az űrbe. A Flux-Twin Game (Flux ikerjáték) című munkában vajon egy doboz cigaretta van a kézben, amely a kétfejű Iker-figura mellkasából áll ki? A BUDDHA at Work (Működő Buddha) címűben a férfiak valamit áthúznak a torz lábú, Buddha-szerű alak mellkasán. A rák eltávolításáról, kitépéséről van szó, vagy belső vívódásról, belső kötélhúzásról? A Buddha általi gyógyulásról és meditációról? A Flux átültetvényben öt kéz fémtárgyakat dug egy levágott lábfejbe. A NY Egészségvédő Klub, 1873 közepén látható fekvő figura vajon egyfajta mesterséges tüdő? Az Out of the mouth of babes (A csecsemők... szájával) pillangói ott lebegnek, ahol a levegő ki-beáramlik a tüdőkből. A kollázsolt képeknek ebben az utolsó ciklusában mintha a test szólalna meg a kéz, a szem és az agy által.

New York, 2008 márciusa

Publikálva: in Robert Watts. Flux Med, kiállítási katalógus, Artpool, Budapest, 2008, pp. 30-38.