Emmett Williams: ZENZEN avagy a politika művészete

Emmett Williams

ZENZEN
avagy a politika művészete*

– De mi a helyzet a zennel?
– Hogyhogy a zennel?
– Elmondtad, miként emlékszel a ﬂuxus kezdeteire – magyarázta az interjú készítője, egy Berlinben tanító ﬁlozófus –, de a zen hatását nem is említetted. És ami azt illeti, a hérakleitoszi „minden folyik”-ot sem hoztad szóba.
Mi tagadás, igaza volt.
Noha két hónapig egy japán szotó-zen templomban éltem, ahol a zen-mester és tanítványai több alkalommal tetőtől talpig átgyúrtak, én meg klasszikus ﬂuxus-darabokat adtam elő és szertartásosan ittam a teát, nem érzékelem a zen hatását. Rám talán hatott, de arra a ﬂuxusnak hívott valamire nem.
Az érvelés menete a következő: John Cage tanítványa volt Daiszecsu T. Szuzukinak, a japán vallásﬁlozófusnak, aki elsőként ébresztette rá a nyugati világot a zen jelentőségére. Másrészt az amerikai ﬂuxus számos aktivistája Cage tanítványa volt, Cage tárta ki előttük az érzékelés néhány kapuját. Tehát a ﬂuxus közvetlen kapcsolatban van a zennel.
Helyesebb lenne így fogalmazni: tehát a ﬂuxus közvetlen kapcsolatban van John Cage-dzsel. Cage azonban nem zen-misszionárius, hanem művész és tanár, aki Schönberget, Duchamp-t és Buckminster Fullert is mestereinek vallja. Ráadásul a zenre – ahogy más buddhista szektákra is – már hosszú évekkel korábban felﬁgyelt a világ, s valószínűtlen, hogy a jól tájékozott és sokat utazó ﬂuxus-művészek ne hallottak volna róla, vagy hogy ne lett volna fogalmuk a meditáció jelentőségéről.
És mi a helyzet a koreai és japán ﬂuxus-művészekkel? Elég furcsa volna, ha ők sem lennének buddhisták.
S nem tibeti buddhista guruként fejeztee be az életét Robert Filliou? Áttérése komoly volt és őszinte, s valószínűleg hosszú évekig készült rá – de az egésznek aligha volt köze ahhoz, hogy korábban a ﬂuxus kebelében élt.
És Joseph Beuys híres találkozása 1982-ben őszentségével, a 14. dalai lámával? Joseph beszámolt nekem erről a „sokat ígérő”, „történelmi” (más nézőpontból: nem túl jelentős) találkozóról, amelyen – az ő értelmezése szerint – korántsem a buddhizmusról volt szó, hanem a direkt demokráciával és a szociális plasztikával kapcsolatos saját elképzeléseinek a megvalósításáról.
Persze egy lényeges dologban tényleg hasonlítanak egymáshoz a zen- és a ﬂuxus-mesterek: roppant nehéz megmagyarázniuk a világnak, hogy tulajdonképpen minek is a mesterei.
A ﬂuxus–zen dilemmából egyféleképpen lehet csak kievickélni: a zenzen-művészettel. A zenzen mind a két lehetőséget nyitva hagyja. Azt tanítja nekünk, hogy a ﬂuxus teljes mértékben összefonódott a zennel, hogy a ﬂuxus egészen összefonódott a zennel, hogy a ﬂuxus felette mód összefonódott a zennel, hogy a ﬂuxus szerfölött összefonódott a zennel, és ami még lényegesebb, hogy a ﬂuxusnak egyáltalán nincs köze a zenhez.
E kellemes formula, amely valamennyi problémánkra zenzent kínál, nem az én találmányom. Sok-sok éve már, hogy véletlenül a hatása alá kerültem. A zembi, azaz a jó és szép jelentésének keresése közben bukkantam a deﬁníciójára M. Takahasi latin betűs angol–japán, japán–angol szótárában. Annyira hatott rám, hogy meg is verseltem. A határozók ugyanabban a sorrendben követik egymást, mint Takahasi mester remek deﬁníciójában:

zenzen
szeretlek teljes mértékben
szeretlek egészen
szeretlek felette mód
szeretlek szerfölött
egyáltalán (nem) szeretlek

* * *

És mi a helyzet a hérakleitoszi „minden folyik”-kal?
Ha tekintetbe vesszük, milyen politikát folytatott George Maciunas a ﬂuxus kezdeti éveiben (idézzük csak fel a burzsoá betegségnek és a holt művészetnek a világból való kipurgálására, a művészet forradalmi megtisztításának elősegítésére mozgósító manifesztumát, s más, a „ﬂuxus-kollektívához” intézett felhívásait), megalapozott állításnak tűnhet, hogy a ﬂuxusban szereplő ﬂux Hegel „legfőbb igazságához” hasonlóan attól a Hérakleitosztól ered, aki szerint a természetben minden folytonos mozgásban van, és aki szerint a „háború mindenek atyja”. Még Lenin elvtárs is elismerte, hogy Hérakleitosz avatott propagátora volt a dialektikus materializmus elveinek.
De ha elfogadjuk George történetét az 1961-ben felütött szótárról, ha igaz, hogy véletlenül bökött rá ujjával a ﬂux (latinul ﬂuxus) szóra, akkor Hérakleitosznak, Hegelnek és Leninnek semmi köze az egészhez.
Az ember néha elmorfondírozik: lehet, hogy George előre tudta, hol fog a mutatóujja kikötni?
Pontosan ezen töprengtünk Robert Filliouval, miután átvettem a postástól Maciunas levelét 1963 egyik reggelén. A levél tele volt meglepetésekkel – csak türelem. A legfontosabb és legbizalmasabb levél volt, amelyet Maciunastól valaha is kaptam. (Ha valaki a jelentőségéhez méltó jegyzetekkel látná el a szöveget, minden idők egyik legjobb, a korai ﬂuxusról szóló ismertetése kerekedne ki belőle – amolyan „bennfentes történet”.)
Az alábbi jelenetet emlékezetből rekonstruáltam. A levelet természetesen szó szerint idézem.
Helyszín: Párizs, 1963 tavaszán. Kezemben egy hosszú levél a Főnöktől, aki még mindig Németországban tartózkodik, de nemsokára visszatér New Yorkba, hogy Amerikában is beindítsa a ﬂuxust. A nekem címzett levél Robert Filliounak és Daniel Spoerrinek szóló üzeneteket is tartalmaz.
Szerencsére Robert éppen nálam vendégeskedik, úgyhogy segíthet megfejteni Maciunas betűvétésekkel, áthúzásokkal, ismétlésekkel és szemantikai hibákkal teli apróbetűs kéziratát – „Írjatok kisebb betűkkel, spóroljatok a papírral” –, amely az általunk csak „George litvo-angol tudatfolyam-technikájának” nevezett eljárással készült.
Hozzáfogok az olvasáshoz.
Mind a két leveled megérkezett, és nagy örömmel tölt el a perskp. (sic), hogy együtt ﬂuxusozhatunk Amszterdamban, Londonban és Nizzában. (olvashatatlan) száz százalékig előkészítve.
– Ez nekem új – mondja Robert. – Azt ígérted neki, hogy mind a három helyre elmegyünk?
– Azt hiszem, igen.
1. Amszterdam. Talán június 22-én vagy 23-án, Willem de Ridder szervezi; eseményeket komponál, galériája is van. Paik kiállítására az ő galériájában fog sor kerülni (nem lesz olyan nagy, mint a wuppertáli volt). A fesztivállal egy időben ﬂuxus-kiállítást is rendezünk. Munkák hármótoktól, Geo. Brechttől, Wattstól, Tomastól, Vautier-tól, W. De Mariától etc., etc. Úgyhogy ha jöttök (és muszáj jönnötök!), hozzatok „kiállítanivalókat”: spagettis szendvicset, körömlevest, fakírszemüveget – minél több apró, hétköznapi tárgyat (fakírszemüveget, számolódal-énekesi maszkot és más hasznos dolgokat). Robert! Mi van a „világméretű” porgyűjteményeddel? Feltétlenül hozd magaddal. Az az elképzelésem, hogy egy „utazó” kiállítást csinálunk. Elvisszük Londonba is, azután Nizzába etc. – lásd a köv. pontokat. Én a nyomtatványokkal megrakott „kombimmal” jövök Amszterdamba. Brecht összes művei (néhány kártyát itt küldök mutatóba), La Monte Young 1961-es komp., Daniel [Spoerri] könyve, a Fluxus 1, az új Fluxus Preview több ezer példánya (az újságkivágások fakszimiléivel), fényképek, kompozíciók – csupa ﬁnom munka, amelyet szét fogunk osztogatni, vagy pár ﬁllérért eladunk.
– Ehhez aztán sok pénzt kell keresnie a wiesbadeni légierőnél.
Elmagyarázom Robertnek, hogy George nem mindig tudja időben rendezni a nyomdaszámlákat, és hogy az anyját is támogatja.
Tomas a másik kocsimmal jön (az 1948-as Citroënnel). Amszterdamból Caenen át, a csatornán keresztül megyünk Londonba, mert az csak ötven dollár oda-vissza kocsival, illetve gyalog (apály idején).
Nevetés. És egy kis bort töltünk magunknak.
Javaslat: ti hárman június 21-én, pénteken gyertek Amszterdamba (még jelentkezem, hogy nincse változás), autóstoppal vagy gyalog (ígérem, máskor nem lesz erre szükség).
Robert: – Úgy érti, hogy nekünk kell fedeznünk az útiköltségünket?
Én: – Ah, te még új ﬁú vagy!
Jót ﬂuxusozunk (de előbb még teletömjük a hasunkat a spagettis szendvicseitekkel), pihenünk egy kicsit, aztán irány London. Talán jobb lenne 29-én ﬂuxusozni, és rövidebbre foghatnánk a pihenést. Londonba már együtt mennénk, mondjuk július 3-án. Rendben?
– Egyáltalán nincs rendben – mondja Robert. – Így szervez a te nagy szerveződ?
2. London. Goldsmiths’ College, New Cross, London S. E., július 6–7., már meg van beszélve. Amszterdamból egyenesen odavihetnénk a kiállítás anyagát és a nyomtatványokat, egy-két dolgot otthagynánk, azután továbbmennénk (én vinnélek el benneteket Párizsba a kombimmal), Tomas pedig visszatérne Kölnbe.
Bevallom Robert-nek, hogy Maciunas útiterve jóvoltából nekem is felesleges köröket kell majd tennem.
Azután VÁLASZTHATTOK: megvárjátok július 20-át, amikor Tomas, aki az 1948-as Citroënemmel megy Nizzába, fel tud venni benneteket, és egyenesen Nizzába utaztok, hogy ott legyetek az előkészületek idejére, VAGY mindannyian velem jöttök. Én nagyon ráérősen fogok haladni, íme az útitervem: július 10. Langeais, július 11. Chinon, 12. és 13. Poitiers, 14. Perigueux, 15. Moissac, 16. Toulouse, 17. St. Martin Du Canigou (a Pirineusokban [sic!]), 18. ugyanott, 19. Carcassone, 20. Aigues Mortes, 21. Arles, 22. és 23. Avignon, 24. Nizza.
– Két hetet utazni – tiltakozik Robert –, hogy Párizsból Nizzába érjen az ember?
Az említett helyeken ingyen játszanánk, ha megengedhetitek magatoknak. Természetesen nagyon mértékletesen étkeznénk, boltban vennénk az élelmiszert, vendéglőbe be sem ülnénk, és a legolcsóbb hotelekben szállnánk meg. Esetleg a Ford furgonomban is elalhattok, van benne elég hely, kilenc üléses!
– Ez egyre jobb – mondja Robert. Még egy kis bor.
Szóval ti döntötök. Tomasnak szintén elég helye van a számotokra. Három ülés még üres, és ő egyenesen Nizzába megy, úgyhogy vele olcsóbban utaznátok.
– Én Tomassal tartok – mondja Robert –, már ha egyáltalán elmegyek.
1. PONT: Otthagyhatnék Dufrêne-ék házában egy halom nyomtatványt? Kb. kétszáz példányt mindegyik könyvből (Daniel, Fluxus I., La Monte, Brecht) és 2000 prospektust. Jó kis súlya van. Tomasnak úgy harminc gallon benzire lesz szüksége – nem ártana előre beszerezni. (Hol tárolhatnánk? Tudjátok, mennyire gyúlékony.)
– Nem lenne egyszerűbb, ha Tomas maga venné meg a benzint Párizsban? – kérdi Robert. Elmagyarázom neki, hogy George olcsóbban jut benzinhez a légierőnél kapott kuponokkal.
2. PONT: Emmett, légy szíves, kérdezd meg Lambert barátodtól, hogy hozzame magammal a tőle kapott könyveket Párizsból (és előtte Londonból és előtte Amszterdamból és előtte Wiesbadenből) jövet. Megtennéd? Ne felejtsd el!
3. PONT: A Domaine Poétique szórólapja egy sudas, ahogy Litvániában mondanák. Miért nem te tervezted meg??? Vagy Robert?? Vautier posztere viszont remekül fest, jobban, mint a ﬂuxus, vagy bármi, amit én csináltam. Igazán kitűnő.
3. Nizza. Július 27., szombat. NE IZGASSÁTOK MAGATOKAT AZ UTCAI KOMPOZÍCIÓK MIATT! Nem muszáj részt vennetek bennük. Minden rendben lesz. Tomas, Vautier, a haverjai és én (keménykalapban) az utcán is fogunk játszani. A színházban pedig mindannyian fellépünk. Rendben? Természetesen magunkkal visszük az utazó kiállítást és a spagettis szendvicseiteket is. Rendben? Kedvelem Ben Vautier-t. Ő valóban lelkesedik a ﬂuxusért, akárcsak Tomas, és merész a képzelete. Több dollárja van, mint bármelyikünknek (és ez nagyon a kedvemre való). És úgy látom, ért a szervezéshez, úgyhogy Nizzában jók az esélyeink.
Megkérdezem Roberttől, honnan van Bennek annyi dollárja. Elmagyarázza, hogy Ben üzlettulajdonos.
És külön szerencse, hogy van az a boltja, mert egy csomó mindent lerakhatok nála (nyomtatványokra gondolok, nem félfolyós anyagokra). Minden tételből 100 darabot tervezek otthagyni. Kaptam tőle egy vaskos, plakátlapokra írott levelet, de mivel az áll benne, hogy Danielnek egy hasonló tartalmú levelet akar küldeni, valószínűleg ti is tudtok már a monte-carlói tv-ről, a szökőkutakban tartandó előadásokról, a díszfelvonulásról, St. Trophime-ról és a többi, és a többi.
4. Firenze: Metzgernek és a „szobatársának” egy pár soros expressz üzenetet küldtem, hogy rendezzük meg augusztus 10-én a ﬁrenzei ﬂuxust. Ha a dolog összejön, akkor mindnyájan odamegyünk (megint csak a kombimmal + Ben Vautier és Tomas a Citroënemmel) és jól kiﬂuxusozzuk magunkat. Amszterdamban már tudnom kell, mi a helyzet, úgyhogy megkértem őket, írják meg az ottani címemre, hogy sikerrel jártake az erőfeszítéseik.
5. Zágráb, augusztus 31…
– Zágráb? Ha ez így megy, a végén Mongóliában találjuk magunkat.
– Ne hidd, hogy én még nem gondoltam erre – válaszolom.
Írtam a barátaimnak, hogy szervezzenek Fluxust 31-ére – úgyhogy Firenzéből odamehetünk, de útközben még Velencében is rendezünk egy „antifesztivált” (tudjátok, akkor tartják a velencei ﬁlmfesztivált).
Firenze és Zágráb – nagy kérdőjel.
Én lehet, hogy keleten maradok egy darabig, Tomas majd visszavisz benneteket Párizsba, azután hazamegy Kölnbe. Szóval, amint látjátok, még sok minden nyitott az útiterv körül.
– De Emmett, ez több hónapot vesz igénybe. Én biztos, hogy nem tudom megoldani. És Daniel sem. Veled mi a helyzet?
– Időm lenne rá, de egy vasam sincs. Amszterdamba és Londonba esetleg elmehetek Tomasszal. Az egész utat csak akkor csinálom végig, ha valaki fedezi a költségeimet. Még egyetlen fesztiválról sem hiányoztam, de ezúttal kénytelen leszek kihagyni néhányat.
6. New York. Szeptember vége felé New Yorkba megyek. A kelet-európai ﬂuxust el kell halasztanunk – talán 1965 elejére. Chruschov (sic!) pillanatnyilag nem lelkesedik a ﬂuxusért, noha ugyanúgy ellene van az absztrakt művészetnek, mint mi.
Nevetés.
Vagyis közelebb jár a ﬂuxushoz, mint a New York-i „absztrakt expresszionisták” vagy a francia „tasisták”. Nem igaz?
Még több nevetés. De a jókedvünk gyorsan elpárolog.
Azt hiszem, a ﬂuxusnak minden esélye megvan rá, hogy tért nyerjen a Szovjetunióban, amelyet még nem tett tönkre az absztrak művészet. (Vagy legalábbis Sztálin korrigálta a dolgot!) Úgyhogy mindannyiunknak együtt kell dolgoznunk a szovjet ﬂuxus létrehozásán. Rendben?
Robert engem néz, én meg őt. Megint frissítőre van szükség.
Igénybe vesszük a hivatalos és a nem-hivatalos csatornákat (nem a Jevtusenko-féle degeneráltakra gondolok, akiket már rabul ejtett a nyugati művészet). Politikai agitációt kell kifejtenünk, hogy megértsék, a ﬂuxus az, amire vártak, amivel leverhetik (áthúzva) hatástalaníthatják a hőzöngő művészek lázadását.
Robert megint félbeszakít.
– De hát ez teljes képtelenség. Ha ott élnénk, valószínűleg a lázadókkal tartanánk, és a ﬂuxus a mieink ellen harcolna!
A segítségükre lehetnénk, hogy politikai ellenőrzés alá tudjanak vonni minden művészeti megnyilvánulást. Egyetértetek velem?
– Nem, én a legkevésbé sem értek egyet.
– Ez az ember őrült – szólal meg Robert.
Tudom, hogy Flynt egyetért velem (Higgins, Patterson, Tomas és mások jó úton vannak efelé). A részleteket majd megbeszéljük, ha találkozunk. Muszáj valahogy egyetértésre jutnunk, mielőtt keletre indulnék. (Nem „turistáskodni” készülök.) Ezért halasztottam későbbre az utat. Meg aztán: 1. itt van ez a remek nizzai lehetőség + Amszterdam és Firenze. 2. Megőrjít az idióta nyomdászom!!! Amit csinál, az egy nagy NULLA! Daniel könyve vacak lett, Brecht kártyáit teljesen elfuserálta – nézzétek csak meg, milyen elmosódottak! Mi lett a gyönyörű IBM-betűimből!!!!! El kellett tőle vennem a munkát (a veszteség persze az enyém), és meg kellett bíznom egy másik nyomdászt, aki olcsóbban és jobban dolgozik, és betartja a határidőket.
És 3. (Lássuk csak, mi ez az 1, 2, 3, miről is beszélek?)
Újabb nevetés.
Ja igen, arról, hogy miért halasztottam el az utazást. New Yorkban minden forrong és nagy a széthúzás. Senki sem akar Flynthez csatlakozva politikai agitációt folytatni, vagy terrorisztikus módszereket alkalmazni, ami azt mutatja, hogy egy teljesen új programra van szükség, olyanra, amivel mindannyian egyetérthetünk. Úgyhogy azt hiszem, csak egy rövid, magánjellegű keleti útra lesz lehetőségem, ne is tudja senki, hogy hová megyek és miért, kérlek, hallgassatok róla. New Yorkban azután alaposan meg kell vitatnunk majd a dolgokat, és el kell döntenünk, mennyire legyen politikai a ﬂuxus. Ha ezen is túl vagyunk, jöhet a keleti behatolás (vagy bevonulás? vagy visszatérés?). Rendben?
– Sok van még hátra ebből? – kérdi Robert.
– Meglehetősen. De az már csak nekem szól.
És folytatom a felolvasást, mintha mi sem történt volna.
Emmett, tudnom kell, hogyan viszonyulnál a ﬂuxus pártpollitikai (sic!) szerepvállalásához. (Tudod, melyik pártra célzok.)
– Nem viccel a pasas – mondja Robert. – Tényleg erről szólna a ﬂuxus?
– Az biztos, hogy nekem más az elképzelésem róla.
Minden tevékenységünk értelmét veszti, ha függetlenedünk a napjainkban zajló politikai-társadalmi harcoktól. Ha nem koordináltan cselekszünk, egy újabb „új hullám” lesz csak belőlünk, afféle rövid életű dada-klub. Brecht, Watts, La Monte és Mac Low részéről nagy az ellenállás, valamennyiük vagy naiv anarchista, vagy bizonytalan pszeudoszocialista – marhaság az egész, amit csinálnak.
– De hiszen a ﬂuxus legbelső köréhez tartoznak, akikről így beszél – fakad ki Robert.
Ami Flyntet illeti, ő politikai beállítottságú, Dick és Tomas is, azt hiszem, Vautier is, Jo Byrd is, meg Mekas, Ben Patterson, Metzger és Bussotti is minden jel szerint. Veled még sohasem beszéltem ilyesmiről, úgyhogy sötétben tapogatózom, de azért úgy sejtem, hogy „megfelelőek” a nézeteid. Úgy hallom, Robert is egyre inkább politikai beállítottságú. (Jók az értesüléseim?)
– De nem az ő irányába haladok – mormogja Robert.
Daniel viszont cseppet sem az.
Végre egyetértünk valamiben George-dzsal: ha valaki, akkor Daniel nem az.
Ez a „szerkesztőbizottságosdi” nagyon erőltetett. Az olyan csalimadarakra, mint az apolitikus La Monte Young, Mac Low, Toshi Ichiyanagi és Nam June Paik, azért van szükség, hogy tejeljenek az apolitikus pártfogók, de ha túl sok a csalimadár, maga a ﬂuxus is tiszta csalássá válik, és elveszti a jelentőségét. Ezért egyre sürgetőbb, hogy meghatározzuk, milyen legyen a „bizottság” politikai irányultsága. Majd mindent megbeszélünk. Danielnek ne említsétek a dolgot – azt hiszem, ő határozottan apolitikus. Rendben van?
8. Egy kérdés – mi a helyzet New Yorkkal? New Yorkba stoppolhatnál az Északi-sarkon át – a talaj szilárd, és szabad felemelt hüvelykujjal állni. New Yorkban felvehetnéd a munkanélküli-segélyt. Egy csomó pénz ütné a markod.
9. Biztos fáradt már a szemed – tedd fel a fakírszemüveget és pihenj.
Szívélyes üdvözlettel,
George
P. S. Nem juttattad el hozzám az operát az egyszemű költővel és a milliomossal!!! Egyébként a dobozodat, Robert dobozával és a Francia Fluxussal együtt, Higgins műhelyében fogjuk kinyomtatni – ő és Tomas sokkal jobb munkát fognak végezni, mint a németek. Ezek mészárosok, nem nyomdászok – borzalmas, mit művelnek.

* * *

1964. november 25. szintén egy Vörös Levélíró Nap volt George életében. Ezen a napon George Maciunas négy, majdnem azonos tartalmú üzenetet küldött el a ﬂuxus New York-i főhadiszállásáról, amelyek címzettjei európai aposztaták, szabotőrök és parvenük voltak, név szerint Eric Andersen, Addi Köpcke, Tomas Schmit és jómagam.
Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor felnyitottam a Château de Ravenelbe, franciaországi lakhelyemre küldött aerogrammot.
Köszönjük a szocialista köztársaságokban átélt kalandjaitokról szóló beszámolókat. Jóllehet örömmel értesültünk a kezdeményezésetekről, hogy népszerűsíteni kívánjátok a ﬂuxus-kollektívát, 2 tévedésetek, vagy inkább hibátok több kárt okozott, mint egy szándékos szabotázs, mert jómagam Szovjetunióval kapcsolatos körültekintő próbálkozásait is hiábavalóvá tette, és erre már a tisztes szándékotok sem mentség.
1. Mielőtt elindultatok volna Lengyelországba, nem beszéltétek meg velünk:
a) A PROGRAMOT (különös tekintettel a szovjetunióbeli programra), amelyet óvatosan és körültekintően kellett volna összeállítani, hogy minél szélesebb közönséget vonzzon, és ne váltson ki sajtóbírálatokat. Adott körülmények között a kabaréra, a szórakoztatásra, a szatírára kellett volna tenni a hangsúlyt, nem a vulgáris sokkolásra, ami még az én számomra, és a New York-i ﬂuxus-tagok többsége számára sem elfogadható. (A színpadon pisálni – ez az Olivetti-darab lehető legrosszabb megvalósítása, és én ilyesmibe sehol sem egyeztem volna bele, a legkevésbé Kelet-Európában vagy a Szovjetunióban.) Ha például tudtam volna, hogy a Szovjetunióba készültök, legalább megtilthattam volna a darabjaim előadását. 1965 nyarán magam is odautazom fontos (nem-ﬂuxus-) ügyeket intézni, és darabjaim ilyen vulgáris felfogásban való előadása nemcsak az ottani tárgyalásaim sikerét veszélyezteti, hanem egész jövőbeli életemet is.
b) A sok ÚJ DARAB, amelyek közül a legtöbb Japánból való, összehasonlíthatatlanul jobban érvényesült volna, mint a ti Olivetti-interpretációtok. Képzelem, mi mindennel sokkoltátok még a közönséget…
2. Beszámolókat küldözgettetek nekem az előadásaitokról, de a legfontosabbat, hogy MI LESZ A LEVÉLCÍMETEK A KÖVETKEZŐ VÁROSBAN, sohasem írtátok meg, módot sem adva, hogy korrigáljam a hibát.
A második tévedésetek olyan nyilvánvaló hiba, hogy már-már a ﬂuxus elleni szándékos szabotázsnak tűnik. Hogy megvédjem a ﬂuxust és korábbi erőfeszítéseim eredményeit, kénytelen leszek az ottani kritikusok mellé felsorakozva nyilvánosan elítélni a tevékenységeteket, és pártütéssel vádolni benneteket a szovjet sajtóban. Remélem, belátod, hogy nincs más kiút a helyzetből, amelybe a két tévedésetek sodort bennünket.
Feladtam neked egy ﬂuxus-nyalánkságokat tartalmazó dobozt, hogy lássad, nem a harag beszél belőlem. Nem dühös vagyok, hanem csak csalódott, amiért folyamatosan és szinte krónikusan hűtlenek voltatok a ﬂuxushoz, és még inkább amiért bizalmatlanok voltatok irántam. Kérlek, próbáld megérteni, a ﬂuxus nem ÉN vagyok (ez nem decollage). A ﬂuxus húszegynéhány (hűséges) tagból áll, akikre azért legalább elemi szinten tekintettel illene lenni. Ahogy mi sem adnánk elő az eltorzított kompozícióitokat Amerikában vagy Japánban az előzetes beleegyezésetek nélkül, úgy nektek is a hozzájárulásunkat kellett volna kérnetek. És az új tagokkal is törődnünk kell, nem sajátíthatjuk ki a ﬂuxus-koncerteket a magunk művei számára. A monopolizált ego a decollage-ra jellemző, nem pedig a ﬂuxusra.
Kérlek, kezeld bizalmasan ezt a levelet (semmisítsd meg), és nagyon szépen kérlek, NE ADD TÖBBÉ ELŐ A DARABJAIMAT. Én nem akarom, hogy reklámozzanak (hányszor mondjam még el?).
Hadd jelentsem ki azonnal, hogy nem csavarogtam a Szovjetunióban: a saját munkámmal voltam elfoglalva a Château de Ravenelben. Sohasem fogott el a kísértés – és lehetőségem sem nyílt rá –, hogy moszkvai, leningrádi, varsói, budapesti vagy prágai színházak színpadjain intézzem el folyó ügyeimet.
Mi váltotta ki ezeket a keserűen vádló leveleket? Egy beugratás – hívhatnánk akár (nem állítom, hogy így kellene hívnunk, vagy hogy én így hívnám) minden idők egyik legremekebb ﬂuxus-tréfájának is.
Eric Andersen és a bátyja valóban jártak – üzleti úton – az említett városokban, és Eric, az invenciózus művész, képzeletbeli – ha nem is túlságosan képzeletdús – beszámolókat küldözgetett Maciunasnak arról, hogy miként toltuk el a klasszikus ﬂuxus-repertoárdarabokat George álomországában, a Szovjetunióban.
Addi, Tomas és én egyforma meglepetéssel értesültünk bűneinkről, amelyek elkövetéséről tudomásunk sem volt.
Durva tréfa? George, aki Eric minden szavát szentírásnak vette, biztosan nem nevetett rajta; én pedig, önhibámon kívül, hosszú időre elvesztettem Maciunas barátságát és irántam való bizalmát.

Fordította Koppány Márton

[*] Williams, Emmett: ZENZEN and the Art of Politics. In My Life in Flux – and Vice Versa. Edition Hansjörg Mayer, Stuttgart–London, 1991. 163–170.

1993 | Fluxus antológia | Fluxus/Williams / Fluxus könyvtár | Artpool | kereső