Lawrence Alloway: Ray Johnson

(Art Journal, 1977 tavasz)

[Lawrence ALLOWAY: Ray Johnson (Art Journal, Spring 1977)]

Ray Johnson művészete technikailag az együttműködés egy sajátos válfajának tekinthető. Olykor az egyoldalú kisajátítás formáját öltheti, ez esetben az adott idézet vagy utalás szerzője valószínűleg soha nem szerez tudomást közreműködéséről. Máskor a levelezőtársnak címzett felkérés alakjában jelentkezik, hogy válaszával folytassa a közös tevékenységet. A levelet Johnson utasításának megfelelően vagy a válaszadó saját kezdeményezésére egy harmadik résztvevőnek is elküldhetik. Vagy egyszerűen csak visszaküldik Johnsonnak. Nicolas és Elena Calas megállapítása szerint "Ray Johnson azt jelenti a levél történetében, amit Cornell a doboz történetében jelent" Mindkét művész a kollázs hagyományából lépett elő, s mindketten rendkívüli módon kitágították ezt a hagyományt. Johnson eredeti levelei gyakran számos lazán összefűzött darabból állnak. A kollázsban általában, így a Johnsonéban is, ezek egyetlen síkra rögzítve jelennek meg, míg a borítékon külön szerepelnek az elemek, összeválogatva, de nem összekapcsolva.

A különböző részek ideiglenes tartalma a Johnsonnal levelezők szórásának függvénye, akik valamennyien kizárólagos élvezői a részleteknek. Levelei nyilvánvalóan a kommunikációs rendszernek a posta által adminisztrált szegmentumától függnek. Most, hogy munkái ismertté váltak, egyféle második nyilvánosságot vívtak ki maguknak a rendszerben, mégpedig a sokszorosítás révén, ami különösen a tavalyi észak-karolinai "Correspondence" kiállítás katalógusában szembetűnő. A reprodukcióban eltűnik az összetevők különállósága, annak ellenére, hogy a munkák együttműködés eredményei. Dick Higgins jegyzetei igen hasznosak a partnerek leveleinek megfejtésében. "1959-től 1964-ig Johnson különbözőképpen alkalmazta a nyakkendő-témát egy sor munka esetében...A nyakkendő-téma aztán átalakult nyak-témává, amelyet V betű formában jelenített meg...A nyakkendők leltározása helyett most a nyakak (és V betűk) osztályozásába kezdett."

Néhány évvel ezelőtt Johnsonról kezdtem írni, de annyira megzavart a Higgins által említett témák felsejlése a városban szétszórt levelek tömkelegében, hogy legnagyobb sajnálatomra feladtam. 1971-ben azt mondta levelező iskolájáról, hogy az "titkos, személyes és nincsenek szabályai", leveleiben mégis egyfajta zavarbaejtő pontosság fedezhető fel. Girbe-görbe folyamatainak felfedezése nem az egyetlen út Johnson megértéséhez, különösen most amikor a leveleket kiadják, s a levelezés közkinccsé válik.

Johnson művészete a New York-i művésztársadalom szövetéből nő ki. Egy 1972-es kollázssorozatára, amely a "Ray Johnson's History of the Betty Parsons Gallery" címet viselte, mint a nagy nevekkel való dobálózás esetére utal. A nevek a Johnson-ismerősök lexikonából és a művészvilág hírességei közül kerültek ki. Vegyük szemügyre elefántfej-, cipő- és nyájas Killroy-sorozatait, vagy (a képregények hatását mutató) sztereotíp fejeit, olyan nevekkel címkézve, mint "Sari Dienes, Robert Rauschenberg, Chryssa, Edouardo Paolozzi, Tako Sinoda". Olyan művészek nevei ezek, akiknek volt kiállítása a Parsons-nál, de ezzel együtt is éppoly egzotikusnak tűnnek, mint egy babiloni mosoda-lista. Johnson kollázsai bonyolult elbeszélések: asszociációk és rejtvények kiindulópontjai. Olvasni kell tudni őket ugyanúgy, mint a leveleket.

A diszkurzus Johnson által művelt változatát Amerika- és Európa-szerte széles körben felkapták, de az ő munkáinak sajátos egyénisége van. Ellenáll a poszt-minimal art dokumentarista közhelyeinek ugyanúgy, mint a mail art-ot elözönlő topográfiai táblázatoknak és grafikonoknak. Ezzel szemben arra kényszerít, hogy elfogadjunk egy olyan grafikai stílust és személyessé tett társadalomrajzot, amelyet nem a művészet éppen aktuális eljárásai igazolnak. Művészete független és a munkáiban felsorakozó számos tekintély ellenére sem tekintély-orientált. Ezért Johnson készsége az ünneplésre nem optimista reflex, hanem fegyelmezett választás.

Johnson a nem-háborgás költőjének tekinthető, s a háborgás itt az egyének közötti és az általuk ellenségesnek vagy elnyomónak tartott rendszerrel szembeni összes félreértést takarja. Ellenkezőleg, ő a közötte és partnerei között, a közötte és a különböző intézményekből kiszivárgó információk sokféle rétege között érezhető egybefonódásokat ünnepli. Az amerikai pletykálkodás és tömegkommunikáció széles spektrumát rajzolja fel. Levelező iskolája a művészvilág összes címlistáit és pletykacseréjét átfogja; az utalások az egyszerű idézettől a parodisztikus blabláig terjednek. Célzásai a nosztalgikustól a titkosig, a kriptikustól a toposzig mindent felölelnek. A szakmai beszélgetések, az ifjúság-kultúrára vagy a menhelyi állatokra vonatkozó utalások oly módon fonódnak össze, hogy az bárki ízlését sértené, akinek valamilyen köze van a témához. Éles szemmel és ügyes kézzel kapja el, ami folyamatszerű a jelek és jelképek áradatában. A toposzértékű képek sűrítésének ez az ereje mindig szembetalálja magát a források bőségéből fakadó zavarosság kockázatával. A verbális és képi utalások laza szövetsége újra és újra felbukkanó célzások és motívumok játékát rejti, de magába építi bármelyikünk termékeny jelenlétét egy üzenetgazdag, poszt-háborgó társadalomban.

(Fordította: Kiss-Pál Klára, 1997)