Galántai György kápolnaműtermének rövid története

[kápolna projekt] [kontextus 1966]

[előzmények] Az elhagyott kápolnára 1966 nyarán talált rá Galántai György, fiatal képzőművész. Czövek Jenő balatonboglári plébános támogatásával és a Veszprémi Egyházmegyei Hatóság jóváhagyásával 1968-ban a kápolna művészeti célú használatára 15 éves bérleti szerződést kötöttek. A következő két évben Galántai a kápolnát alkalmassá tette arra, hogy a nyári évszakokban műteremként és „alternatív művészeti intézményként” működtesse, kezdetben „Kápolna Tárlat” elnevezéssel.

[1970]. június 28 - szeptember 27. között hat kiállítás és nyolc előadás került megrendezésre, katalógus és meghívók készültek a „Kápolna Tárlat alkotócsoportja” közreműködésével. Sok újságcikk és híranyag jelent meg, a legtöbb a kápolna megmentését és kiállítótérré alakítását méltatta. A kiállított munkákról a sajtóban kevés szó esett. A Somogyi Néplap kritikusa az előadásokat kifogásolva már feltette a kérdést: „van-e erre engedély?” A községi tanács készséget mutatott az együttműködésre. A Budapesten decemberben megrendezett „R” kiállítás a következő évi boglári programra alakítóan hatott.

[1971]. június 1- szeptember 12. között tizenkét kiállítás, koncertek, irodalmi és színházi előadások voltak. A műterem-kiállítás-sorozat programjáról szórólap készült, a lap hátoldalára az „élő magyar avantgárdról” szóló idézetek kerültek. Az „R”-kiállítás beváltotta a hozzáfűzött reményeket, a kitágult művészlistával az eseménysor „mozgalom” jellegűvé vált. A szervezettebb csoportok katalógust is kiadtak. Már tavasszal elindultak a kápolna működése elleni hivatalos lépések, amelyek júliusban a Somogyi Néplap cikkében nyílt támadássá váltak. Ősszel Budapesten lehetőség nyílt az avantgard művészek és a kultúrpolitika képviselőinek találkozójára. A Lektorátus ígérete szerint hajlandó zsűrizni a következő évi boglári kiállítások anyagait, ha a művészek azt kérik.

[1972]. június 11- augusztus 27. között nyolc kiállítás (három zsűriztetett), fesztivál, találkozó és színházi előadások voltak. Plakát, meghívók, katalógusok, szórólapok, készültek.
Az év meghatározó jellegzetessége a hatóságokkal folytatott „kommunikációs kísérlet”: a zsűriztetés felvállalása, az engedélyezési procedúra, a „párbeszéd” ellehetetlenedése. Végül Galántai - látva a hivatalokkal való megegyezés lehetetlenségét - úgy dönt, hogy a „Kápolna Tárlat” elnevezést megszünteti és a kápolnát szigorúan magánműteremnek tekinti. Ettől kezdve váltak világossá a külső és belső „frontvonalak”, ez egyben a magyar koncept-művészet kibontakozásának is az időszaka.

[1973]. június 10 - augusztus 25. között a program: tizenegy kiállítás (két nemzetközi), filmvetítések, hangköltészeti, színházi előadások, akciók, performanszok. Mindenki jelen volt, aki akkor számított a magyar földalatti művészetben. Öt nyelvű program-leporelló készült s került postázásra az akkor már kétezerre növekedett címlistára. A résztvevők is készítettek propaganda-kiadványokat. Galántai a személyes hangú program-leporelló mellé a magyar címekre kitöltetlen csekkszelvény postázott, hogy az így befolyó támogatásból anyagilag biztosítsa a tervezett események megvalósulását.
Az év jellegzetessége: totális támadás, minden elképzelhető szempontból, az összes lehetséges hatóság/szerv részéről. Határozatok és fellebezések áradata a végkifejletig: a kápolna bezárásáig - és azon túl is.

[utóélet] 1974-ben a kápolnát államilag tatarozzák és átépítik, majd „Kápolna Tárlat” néven kiállítóhelyként működtetik. A „boglári társaság” működési területévé (zártkörű jelleggel) a budapesti Fiatal Művészek Klubja vált, itt a művészek megfigyelésére a hatalomnak több lehetősége nyílt. Az üldözés tovább folytatódik a „társadalomra és az ifjúságra veszélyes” művészek ellen.

Hat évvel később az Artpool alapításának évében, 1979-ben a budapesti Kassák Klubba, majd egy dunaújvárosi képzőművészeti szakkörbe hívják meg Galántait diavetítéses előadást tartani a kápolnatárlatokról. Mindkét helyen a rendőrség intézkedik a betiltásról. A balatonboglári események nyilvánosságot először a rendszerváltás után 1990-ben, a „Földalatti művészet az Aczélkorban” című dokumentációs kiállításon a budapesti Kossuth Klubban kaphattak. A sajtó felszabadultsága jól érzékelhető a bibliográfiában.