Az egész világot beteríti az a láthatatlan háló (network), melynek szálait olyan, a második nyilvánosságban dolgozó mail-art művészek szövögetik, akik a fantázia és a közlés vágyának kiélését a művészeti piacba való integrálódás helyett, egy világméretű, eslősorban postai úton terjedő kommunikációs lánc létrehozásában és működtetésében oldották meg. A láncszemeket alkotó egyének (networkerek) kis küldemények formájában szabadon kommunikálhatnak a lánc bármely más tagjával, a gyakorlatban is megvalósítva a Szabadság – Egyenlőség áhított világát, s a Fluxus által előtérbe állított „minden művészet – mindenki művész” elvet. E művészek anélkül is egy szeretetteljes család tagjainak érezhetik magukat, hogy valójában sohasem látták egymást, így személyes összejövetelük mélyebb problémák megvitatására is alkalmat ad.
Az első Decentralized Wordlwide MAil-art Congress 1986-ban került megrendezésre Günther Ruch és H.R.Fricker (Svájc) ötlete nyomán, s azóta minden olyan rendezvényt, amelyen kettő, vagy több networker/mail-art művész vesz részt, kongresszusnak neveznek. Ezek a kongresszusok olyan előre megszervezett, kitüntetett események, ahol a hálózat egyes tagjai személyesen, vagy postai úton, esetleg elektronikus eszközök segítségével (például faxon) vesznek részt, és akár egy előre kitűzött téma köré csoportosulva, akár ad hoc módon, de közösen hoznak léter műveket. 1992-ben H.R.Fricker és P.W.Kaufmann szervezésében világszerte több mint 50 Decentralized Worldwide Networker Congress zajlott le, köztük a budapesti az Artpool Művészetkutató Központban. Az itt személyesen résztvevők szabadon felhasználhatták a színes és fekete-fehér fénymásolót a kongresszusra beérkezett faxok átalakítására, s az így létrejött műveket természetesen bárkinek tovább küldhették telefaxon. Az esemény terméke a kis kiadvány (Faxzine) illetve a Liszt Ferenc téren megtekinthető kiállítás.
Természetesen a kiállítás műfaját tekintve is eltér a kongresszustól, annak hangulatát ugyan visszaadhatja, de a folyamatosan, ömlesztve beérkező illetve elküldött anyagok fénymásolatait szükséges valamiféle rendbe kényszerítenie. A művek itt már nem csak mint kommunikációs produktumok, hanem mint kiállítási tárgyak egzisztálnak, így célszerű ebből a szempontból értelmezni őket.
A terembe belépőt, mintegy mottóként Jean-Noel László faxműve fogadja, a felirat (COMUN ICA) több értelmezési lehetőséget rejt magában: egyrészt utal a mail-artban és networkerek számára oly fontos kommunikáció fogalmára, másrészt a faxot használó művészek (International Copy Artist) közösségére (communa) is.
A kiállítási terem közepére helyezett asztalon a kongresszusra érkezett mail-art küldemények találhatók elszórva (levelek, rajzok, fotók, bélyegek, színes és fekete-fehér fénymásolón készült művek, kollázsok, matricák, alternatív magazinok, háromdimenziós képet mutató diák),a falakon pedig a kongresszusra érkezett faxművek, ezek fénymásolatai, illetve a helyszínen készül fénymásolt és faxmunkák találhatók. A fal így módon emlékeztet a nagyvárosok utcáinak falait rétegesen beborító felületekre, arra a speciális térre, ahol egybemontírozódik a kézzel írt üzenet, az együttesek koncertjét hirdető plakát, a commerciális hirdetés, s az élet értelmét megtaláló szekták üdvösséget hirdető felhívásai.
Érdemes egy pillanatra megállnunk a felhasznált eszközöknél: mi lehet a viszonya a művészethez az olyan szinte tökéletes hasonlóságot biztosító sokszorosító eljárásoknak, mint a telefax (talán a facsimile – hasonmás – szóból eredeztetve?), vagy a xerox (ún. száraz, kontaktus nélküli képátviteli eljárás), melyek végtelen számban képesek megszólalásig hű hasonmásokat generálni, ezáltal megszüntetik az eredetiség fogalmának értelmét.
Talán épp ezért az egyediség, egyéniség fogalmának visszavétele, visszacsempészése fogalmazódik meg a tematika szintjén a legtöbb faxon, oly módon, hogy magát az emberi testet, ennek részeit, főként a fejet és az arcot emelik vizsgálódásuk középpontjába. Leggyakoribb az önarckép használata (Guy Stuckens), főként átalakított formában (Daniel Daligand mint Mikiegér – a kommersz társadalmi szimbólumok ironikus kifordítása gyakori a mail-art művészek körében). A százszámra sokszorosítható, akár már manipulált önarcképeket, fényképeket az alkotó önmaga reklámozására, a személyes image hatalmának kiterjesztésére használja fel. Így az önarcképek sorozata önálló faxküldemény témája is lehet (így láthatunk kilenc darab, cigarettázó Peter Schummant), akár oly módon is, hogy a sorozat egy átalakulás dokumentuma (a Fuck Transmission küldeményén a művész fejéből fokozatosan egy ősember feje bontakozik ki). A mosolygó arc, mint identifikációs eszköz, s a médiahasználatra vonatkozó reflexió kapcsolódik össze Tót Endre művén (I am glad if I can fax), s találkozhatunk egy másik művész identifikációs jegyének (Schimamoto kopasz tarkója) parafrázisával is (Tsubouchi). A művész arcának közvetlenül a fénymásolón létrejövő, majomszerűen eltorzuló lenyomatát találhatjuk meg Didier Vé faxán és Lengyel András színes fénymásolatán, ez utóbbi a kiállítás során párhuzamba is kerül egy II. Ramszesz múmiáját ábrázoló rajz fénymásolatával, melyre még egy a „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog” szlogent végtelenségig generáló primitív számítógépprogramot is feljegyeztek.
Számos csoportképet is felfedezhetünk a teremben, a közösség (communa) elvet erősítendő a résztvevőkről készült fotók összeállnak csoportképpé, s ez a fotó a fénymásolókkal végzett manipulációk (például a folyamatos, csíkokkal történő csúsztatás) kedvelt tárgyává válik. (Ilyen, az alakokat fiktív módon azonosító Networker Classroom tűnik fel Ruggero Maggi faxán is).
A legkedveltebb emberi testrész a kéz, talán épp azért, mert ez áll közvetlen kapcsolatban a tárgyalkotással (művészettel), feltűnik Lengyel András színes fénymásolatán, vagy Lilian A. Bell négy karos kompozícióján (e mű átalakítása szerepel mint téma az Árnyékkötők számítógépes grafikával foglalkozó csoport műveiben is).
Az emberi test egyik legdominánsabb jegye a nemiség, így nem meglepő, hogy a meztelen nők, mint Playboly-nyuszik több fénymásolat tárgyai. Ezeken eredetüket nem titkoló képeken a domborodó formák egyrészt beteljesítenek egyfajta szent funkciót, hiszen általuk a Szépség mutattatik fel (a mail-art annektálja köreibe a szépséget?), másrészt személytelenítik, eltárgyiasítják azt.
A talált újságok egyszerű felhasználásánál több relevanciával bír számomra a faxon érkezett Pauer rajz-sorozat, az Intim telepunci telefaxon, a karikatúra jellegű, óriási férfi nemiszervet körbeugráló, illetve megmászó aprócska nők, a direkt kommunikációt demonstráló szeretkező párok. (Ezt a tréfás, ironikus gesztust más faxműveken is megtalálhatjuk, például G.Bleus: SMELL MY HAIR üzenetén, vagy a szentendreiek csoportját ábrázoló, logikai lehetetlenséget demonstráló faxon: Nem tuunk faxolni.) A nemiség inkább csak mint finom utalás van jelen Sugár János térben elszórt kicsiny tojásain.
Bár tartalom (téma) és forma (módszer, technika) elválasztása nehezen legitimálható interperetációs megközelítés, most mégis néhány szót szeretnék szólni az elkészült művekre általában jellemző technikai megoldásokról, hiszen ezek árulnak egy számunkra a legtöbbet e műfaj és művészet kapcsolatáról.
A faxmunkák nagy része a kollázstechnikát alkalmazza (Fricker – Artpool – Magyar Narancs), s ily módon kifejezetten tagadja azt az Albertitől Wölfflinig általánosan elfogadott elvet, hogy a műalkotás olyan mikrokozmosz, melyhez szükségszerű önmagábazártsága miatt nem lehet semmit sem hozzátenni és természetesen elvenni sem. A helyszínen készült munkák szabad prédának tekintik a beérkezett műveket, s így az egyediség helyett a közösségi alkotást állítják középpontba. (E gondolat természetesen nem most, hanem az avantgarde törekvésekkel együtt jelenik meg a művészetben, s felbukkanása a transzavantgarde eredeti remekmű kultuszával szembeni ellenállásal magyarázható.)
Ahogy a montázselven alapuló művek felülete homogenizálttá válik (például P.Pellini faxán találkozik egy birka, Einstein és egy szeretkező pár), úgy tűnik el az esztétikai érték, a kvalitás szempontja a networkerek műviből, miután helyébe lép az egymás iránti tolerancia és a kommunikáció elvének középpontba emelése.
A fénymásoló speciális tulajdonságait használják fel az olyan módszerek, mint a durvítás (a másolat további másolása rasztereződéshez vezet, pl. Bohár András), a fokozatos nagyítás (a kép szétesését hozza magával, ez történik például a színes csoportképekkel) és az olyan kézi manipuláció, mitn a másolás közben elvégzett csúsztatás (így Judith Hoffberg esernyőinek folyamatos torzítása során azok elnyúlnak, kígyóznak, hullámzó felület hatását keltik.) E kísérletek olyan módon irányulnak az eredetiség fogalmának visszavételére, hogy a percepció új formájának keresése közben létrehoznak egy új valóságot is, s ezáltal megjelenik egy új művészeti forma.
A faxok egy részén e művészeti ág legfontosabb értékét, a kommuikációt és a networkben megvalósuló sémáit láthatjuk viszont: TELECOMMUNICATION: INDIRECT FAX TRANSMISSION. E faxokon már felsejlik a küszöbön álló jövő, amely egy olyan új világot ígér, ahol a számítógéppel telefaxon keresztül összekapcsolt video, s az ezeken történő képmanipulációk mindenki által elérhetők és befogadhatók lesznek. S az így létrejövő globális falu barátságos világában tovább alkothatnak, kommunikálhatnak egymással a hálózat növekvő számú networkerei.
Felhasznált irodalom: – COPY ART, Zürich, 1988 – COPY CONNECTION, Art Nürnberg 7. – György Péter: A gép és a művészet, in: Új képkorszak határán, Számalk, Budapest, 1989. – Perneczky Géza: A Háló, Héttorony, Budapest, 1991 – Roszak, Theodore: Az információ kultusza, Mérleg, Bp. 1990.