Ted Nelson nyitott hypertext-publikációs hálózatának, a Xanadunak újra elhalasztották a megnyitását. A Literary Machines-ben és másutt is ismertetett verzió elkészült ugyan, de bizonyos fontos szoftver hiányosságai miatt egyelőre félre kellett tenni. Az új, egyfelhasználós back-end szerver prototípus Smalltalk program nyelvben van megírva, és ez fordítódik C nyelvre, úgyhogy majdnem minden gépen futtatható lesz majd. Ezek a technikai kérdések merültek fel Ted Nelson (gyönyörűen hímzett szatén-zakós) világkörútjának első megállóján, a svéd Linköpingben, a Multimédia 90 konferencián tartott előadásán, 1990. szeptember 10.-én.
Ted Nelson: „1987-ben a kompjúterszakma azon kis része, amely tudott a Xanaduról, megdöbbenve fogadta a hírt, hogy az AutoDesk Company (amely a CAD programok világpiaci értékesítésének az 57%-át birtokolja) megvette a projektet. Mégjobban megdöbbentek volna, ha tudomásukra jut, hogy hány millió dollárt fektetett bele azóta az AutoDesk. Pontos összeget nem mondhatok, de elárulhatom, hogy nem keveset.”
Most a teljesítményen és az azzal kapcsolatos paraméterek fejlesztésén dolgoznak annak érdekében, hogy az on-line adattovábbítás/szolgáltatás minél gyorsabbá váljék. A FEBE (frontend back-to-end terminál hozzáférés*) protokollt is véglegesíteni kell még. 1991-re várjuk a Xanalógiai tároló-szerver LAN-verziójának (Local Area Network = helyi hálózat) a piacra dobását az AutoDesktől származó néhány programmal (a Macintosh-verziót Mark & Miller írja, úgyhogy feltehetőleg jó kezekben vagyunk).
Az első Public Access (nyilvános hozzáférésű) Xanadu szolgáltatóhely Palo Altoban lesz 1993-ban, majd a Chico State University-n hat hónap múlva egy hasonló installáció követi. Később további amerikai államokban is megjelenne, mielőtt világszerte hozzáférhetővé nem válik.
Mi a Xanadu?
Valószínűleg csak egy asztrológus vagy egy napfolt-szakértő tudná elfogadhatóan megmagyarázni, hogyan pattant ki a Xanadu gondolata Ted Nelson fejéből mindössze két hét leforgása alatt, 1960 őszén. Ekkor született meg ugyanis ennek az elkövetkező új paradigmának az alapja, és vette kezdetét az Egységes Adatstruktúra Kora (Age of the Unified Data Structure).
Az Egységes Adatstruktúra egy teljesen új, elsőrendű paradigma, Nelson saját találmánya, annak ellenére, hogy az addigi vívmányai nagyjából látnoki intelmekből álltak, új jelentést adott a vaporware fogalomnak, amikor megírta a történelem talán legszívesebben plagizált könyvét, a Computer Lib -et. Nelson többek között még arról is hírhedt, hogy teljesen megzavarta a tapasztalatlan kompjuteres fiatalság világos gondolkodását. Felötlik egy hasonló vád esete, amikor Szókratész vesztét egy demokratikus fordulattal saját társai okozták. De vajon valóban a társai voltak-e?
Ha ezt netalán a Xanadun olvasnád, komoly esélye lenne annak, hogy a mondatnak soha nem érsz a végére. Helyette inkább egy Szókratészre vonatkozó szócikkre ugrasz át, majd az athéni demokrácia forrásanyagaira és a későbbi kommentárokra. Sőt: a mostani ismereteink szerint emberi civilizációnak nevezett, valaha leírt, elsuttogott, elsürgönyözött vagy filmre vett összes nyom/feljegyzés (rekord), gombnyomással azonnal elérhetővé válik egy saját számítógépről, vagy valamelyik szolgáltatóhely nyilvános Xanadu termináljáról.
Pontosan ezt igéri Nelson paradigmája: a babiloni táblákat, az alexandriai tekercseket, a Nemzeti Futball Liga szavazatait, Einstein, Curie vagy Springsteen szalvéta-firkáit, mind egyetlen LOGIKUS, könnyen elérhető helyen, egy adott sávszélességű telefonvonal végén.
Ez a Xanadu dióhéjban, mely úgy tűnik, harminc év lelkes fantáziálása után végre megvalósul. Amivel szembesít, az egy egészen újfajta irodalom, egy transzkluzív fragmentumokból felépülő írási és publikálási rendszer.
Az új irodalom
Tehát mik is azok a rejtélyes transzkluzív fragmentumok? Ted Nelsonnak egy kész definíciója van a két évvel ezelőtt kitalált fogalomhoz: a transzklúzió egy dokumentum beiktatásának, idézésének olyan módja, amikor nem veszti el aktuális (vagy az azt követő) kontextusát, és az új szöveg (vagy film, hiperfikció, dokumentum, bármi más) részévé sem válik fizikailag. Így áttekinthetővé válik minden újonnan megformált vagy felvett szöveg, adat, hang, kép, mint leendő sablonos bekezdések, vagy fragmentumok formájában megnézhetők, fogyaszthatók vagy új munkákba beilleszthetők.
Így ezek a részletek olcsón, azonnal és elvben mindenki számára hozzáférhetők lesznek, mert nincs senki, aki eldöntheti, hogy ki lehet méltó kommentátoruk. Manapság az idézés, hozzáadás, vagy egy munka parafrazeálása mindig a hozzáférhetőség, az idő és a keresésbe fektetett energia függvénye, egy olyan folyamat, amely lényegénél fogva korlátozza a hozzáadások és hozzáadók számát. De ennek nem kell feltétlenül így lennie.
Vegyük például az irodalmat. „Itt van ez az irodalomnak nevezett, régen kitalált, hihetetlenül hatékony eszköz, amelyet nem látunk, és nem ismerjük fel hatékonyságát, nem is tekintjük rendszernek, mert ANNYIRA jó. Csak elfogadjuk, hogy ilyen.”
De mi is ez az „irodalom”? Tulajdonképpen „egymással kapcsolatban álló gondolatok rendszere”, az emberiség összegyűjtött krónikája, a legkorábbi időktől kezdve felhalmozott írások. Olyan feljegyzések, amelyekre minden generáció épít, számon tart, katedrálisok kapuiba kiszegez, kisajátít, átrendez, máglyán eléget, összehajtogat, formáz és megcsonkít. Általában csak akkor tudatosul ennek az irodalomnak egy kis szelete, ha fizikai kapcsolatba kerülünk vele, kitartóan tanulmányozzuk, bár már rég vissza kellene adni, megjegyzéseket írunk margójára, halat csomagolunk bele, vagy éppen felháborít a metrón, vagy összekapcsozzuk, kartotékoljuk és végül elfelejtjük. Végső soron tehát általában a papírból készült dokumentumok kezelését jelenti.
Nos, amikor Ted Nelson azt mondja, irodalom, „nem papírt, papír dokumentumokat ért alatta, de még szöveget sem feltétlenül”. Minden mai „felemás” (információkezelő) rendszer azon a feltétélezésen alapul, hogy a papír az alap és a kívánt végcél. Nelson szerint „a papír mindössze egy olyan tárgy, amelyre a múltban információt permeteztek [É]. A mai irodákban például egy kinyomtatott verziót átfut egy titkárnő, egy kis fehér festéket tesz arra a részre, ami hibás, és kijavítja, mert a papírt helyessé tenni jelenti az objektivitást. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kompjúter fájlok soha nem tökéletesek, mindig csak megközelítőleg helyesek.” Így „amíg egy dokumentum papír-permetes változata a végcél, senki sem törődik igazán ugyanazon információ kompjúter-verziójának hitelesen és helyesen tartásával.”
Publikálás a Xanaduval
Aztán ott van a kivitelezés számtalan lehetőségének a kérdése. Sok lehetséges változat van, de mintha összeegyeztethetetlenek lennének egymással. A szöveg-dokumentumok szavak papíron. A filmdokumentumok, ezeket „filmeknek” nevezzük, filmen rögzített képsorok. A hangdokumentumok, szavakból és zenéből állnak, hanglemezen zenei háttérre rögzített szavak. Ezek mind a rögzített információ átadásának különböző formái. Mindezek Nelson számára a „szó-kép kontinuumhoz”, ugyanazon birodalomba tartoznak. Ezért van szükség olyan eszközökre, amelyekkel ennek megfelelően kezelhetők. „Ez paradigmaváltást jelent, amely egyben a változáshoz való újszerű viszonyulást is jelent.”
Nelsont mindig is elbűvölte és nagy hatással volt rá Tomas Kuhn A tudományos forradalom struktúrája című munkája. Kuhn szerint „a tudományos ellenfelek közötti nagy viták tulajdonképpen a paradigma-határokról szólnak. Ha a paradigmát rendezett térnek, behatárolt területnek tekintjük, akkor egy radikálisan új gondolat veszélyt jelent az adott paradigmára nézve. A régi és az új paradigma közötti távolságot Kuhn „paradigma-szakadéknak” nevezte el.”
Gondoljunk csak bele: a WYSIWIG [What You See Is What You Get], az „azt kapod, amit látsz”, a legostobább propaganda, buta, védekező reakció egy kompjúter korlátozására. Ebből a szemszögből a kompjuter nem más, mint papiros-szimulátor, a képernyő pedig a kétdimenziójú papír ereklyetartója. Azzal, hogy felismerjük az uralkodó papír-mint-paradigma korlátait, a jövendő új irodalomra készülünk fel. Egy olyan irodalomra, amely egységesen és könnyen elérhető, egyenlő jogú hozzájárulást enged meg azzal az irodalommal szemben, amelyet előállításának és elosztásának technológiai hátrányai korlátoznak.
A nyitott hypertext publikálásban „bárki teljesen szabadon közölhet olyan dokumentumokat, amelyek más dokumentumokhoz kapcsolódnak, vagy idéznek. Hangsúlyozom: bárki; különben a rendszer szintjén el kellene dönteni, hogy ki érdemes erre, és ki nem, és ugyebár sem nekem, sem másnak nincsen semmilyen alapja ezt eldönteni. Az egyetlen alternatíva azt állítani, hogy mindenki méltó a közreműködésre, és elvben bárkinek a hozzájárulása örvendetes lehetőség.”
Mi az, ami ehhez a hálózathoz hozzáadható? Például egy tetszés szerinti esszé valaki más szóbeli megjegyzéseivel ellátva (hogy hogyan, az egy „front-end input” probléma) vagy egy videó-képsor kinagyított képekkel és jegyzetekkel vagy egy képernyőnyi adathoz csatolt ábra, valakinek a forradalmi meglátásai, valamennyi azonnal elérhető módon a hálózaton, attól a pillanattól kezdve, hogy odakerült.
Mindezek a bővítések, a technika fejlődésével egyébként egyre nővekvő napi hálózati sebességen továbbított szokásos byte-folyam formájában lesznek elérhetők. Ez a hálózat majdnem az egész, valaha rögzített szellemi örökségünket tartalmazza, és akkorára gyarapodhat, hogy korlátlan számú szimultán használót enged meg, és korlátlan számú szerverből, dokumentumból, kapcsolatból, transzklúzióból és fragmentumból áll. És mindez a teljesítménycsökkenési görbe logaritmikus „lágy folyosójába” [soft corridor] illeszkedne be, úgy, hogy a „dokuverzum” méretének a növekedésével az átviteli idő nem növekszik arányosan.
Valóban, ha a dokumentumok tömegének a megduplázódásával a késés (továbbítási idő) is duplájára nőne, akkor elképzelhetetlen lenne „a manőverezés ebben a kiterjedt és állandóan növekvő rengetegben”. „A görbe csökkenését éppen ezért az egész adatstruktúra és algoritmus tervezésekor figyelembe kellett venni. Így a Xanadut tulajdonképpen visszafele kellett tervezni, egy ilyen hálózati növekedés teljesítmény-követelményéből kiindulva, beszámítva az egyes szerverek késését, ahol már a fénysebesség a figyelembe veendő lépték.”
Egyszerűbben szólva: minden publikált dokumentum szinte azonnal elérhetővé válik bármelyik nyilvános Xanadu terminálról vagy bármely megfelelő típusú összekapcsolt terminálról. Természetesen az egyszerűbb otthoni kompjúterek is tudják majd a Xanadu egy front-endjét futtatni, de például nem tudnak minden típusú dokumentumot kezelni (pl. videóanimációt stb.). De állóképet így is elő lehet majd hozni egy-egy videóból, a hozzátartozó szövegfolyammal együtt, egyazon monitoron, vagy egy nagy felbontású TV-képernyőn.
1960-ban, amikor Ted Nelson az egyetemen a „Kompjúterek a társadalomtudományban” című előadást hallgatta, úgy érezte, hogy itt egy alapvető félreértés van: „ezek nem kompjúter-terminálok, hanem remek filmvetítők, a képernyők mögött pedig rekeszek vannak a mögöttes gondolatok számára.”
ÉS tényleg, a filmek világa és a szoftver-tervezés között sok a hasonlóság. Az utóbbi, a kreatív írás, rendkívül strukturált forma. Igazából Ted Nelson szerint a szoftver-tervezés a filmművészet egyik ága. „A film-analógia nem csupán analógia, hanem tényállás. A szoftver-írást filmiskolákban kellene tanítani. ÉS vajon ki más lett volna a század legnagyobb szoftver-írója, mint Orson Welles - ha értette volna, miről is van szó. A szoftver-írás filmes képzelőerőt kíván, az írás, a diagramok, az animációban rejlő lehetőségek és ezek kapcsolatának az átlátását, És Welles kitűnő író volt...”
Egy stand felállítása
Térjünk vissza a hypertext-publikáláshoz. „Nagyon fontos a (világosan elkülöníthető) dokumentum fogalma. Tulajdonképpen társadalmi és pszichológiai mechanizmus. Rendben, megtartjuk, mert az irodalom olyan dokumentumok rendszere, amely működik. A Xanadu biztosítja a betöltést, a tárolást és a szállítást. Csatolásokkal és transzklúziókkal gazdagítják a rendszert, jelezve a korábbi implicit kapcsolódásokat. Nem kell többé azzal kezdenünk egy írást, hogy „ez és ez a szerző ezt és ezt mondta, és most be szeretném bizonyítani, hogy téved”, a Xanaduban egyszerűen csak hozzá kell tennünk: „ez és ez a szerző mondta...”, és máris odaugorhatunk és megnézhetjük.” Ted Nelson a Xanadut „az irodalmi emlékezet olyan mágikus helyeként fogja fel, ahol soha semmi sem vész el, minden megőrződik.”
E rendszer egyik legfontosabb aspektusa az automatikus szerzői jogdíj regisztrálása minden letöltött részlet után. „Valamennyi dokumentum egy pénztár-egységet fog tartalmazni, de a rendszer csak akkor működik, ha az ár alacsony. Ellenkező esetben a felhasználók a papírváltozatot fogják egymásnak adogatni. Ha viszont a szolgáltatás olcsó, akkor mindenki megengedheti magának, hogy újabb és újabb anyagot hívjon le a rendszerből.” Valóban, egy-egy dokumentum lehívási és megtekintési árának jóval alacsonyabbnak kell lennie bármilyen más módszer áránál. A dokumentum megtekintéséért járó jogdíjat minden letöltött dokumentum szerzője megkapja az anyag byte-nagyságának függvényében.
Egy dokumentum publikálása tulajdonképpen a Xanadu tárolóhely-forgalmazóval kötött szerződés megkötéséből áll, amelyben a szerző beleegyezik, hogy bárki szabadon összekötheti az anyagát az övével, vagy belefoglalhatja saját dokumentumába. Nelson elmagyarázza, hogy „efölött nincs senkinek ellenőrző hatalma”. Ezzel szemben tökéletes kontrollja van mindenkinek saját dokumentumának integritása fölött, és utasításokat is adhat olvasójának a használattal, megközelítéssel kapcsolatban. Az utasítások betartása persze ellenőrizhetetlen, de ez nem baj, a lényeg az, hogy a felhasználók megvásárolják az elérési jogot, és minden alkalommal fizetnek érte.
Egy anyag Xanadun történő publikálásakor a szerző tulajonképpen a szolgáltatónak fizet egy kis összeget minimum három évi tárolásért (mely három különböző szerveren történik, a backup és az arányos távolság-tartalom-eloszlás miatt). A szerző dönti el, mikor és hol kerüljön valami publikálásra, és egyedül ő felelős a tartalomért. Ha a dokumentum olyasmit tartalmaz, ami „sértő másokra vagy a kormányra nézve, vagy törvényellenes, a szerzőt, és nem a szolgáltatót terheli a felelősség.” A szolgáltató jogi pozíciója egy nyomdai kivitelezőével vagy egy kamionsofőrével azonos.
Hogyan lehet tárolóhely-forgalmazóvá válni, ami felér majdnem a pénznyomtatási engedéllyel? A Ted Nelson tulajdonát képező Public Access Xanadu szervezet nemzeti szabadalmazó szervezeteket fog meghatalmazni, amelyek aztán szabadalmazzák vagy koncessziót adnak az egyéni működtetőknek, vagyis a tárolóhely-forgalmazóknak. A koncesszió a terjeszkedés leggyorsabb módja a vállalkozás fölötti kontroll elvesztésének a kockázata nélkül. ÉS itt véget ér a varázslat, a többi a valóság: „egy Xanadu stand felállításához kell kb. 200.000 dollár és rengeteg, napi 10-12 órás MUNKA, kimondottan a McDonald’s szabály szerint: a tulajdonos mindennapos, személyes részvétele kötelező. Persze különböző helyeken más és más módon oldják meg a részletkérdéseket. Apropó: az ügyvédem is azt mondja, hangsúlyozzam, hogy ez nem egy üzleti ajánlat, hanem elvi téma.”
Bár a cél „egyetlen, az egész világot kiszolgáló hatalmas szerver kreálása az egész világ számára”, ez nem jelenti azt, hogy az összes hálózati szervernek egyformának kell lennie. Ellenkezőleg, sok különféle szerver-típus lehetséges, és ténylegesen is sokfélék lesznek: „különböző típusú dokumentumokat kezelő szerverek, külön a grafikai képeknek, a rendes dokumentumoknak stb.”, és mindegyiken ugyanaz a back-end szoftver fog futni, amely fragmentumokat szállít a hálózaton és számon tartja a jogdíjakat. Maga a Xanadu szervezet nem lesz sem a közölt anyag megalkotója, sem publikálója, nem fogja maga abrakolni a hálózatot. Erre a célra egyéni vállalkozókra van szükség.
Ha például egy leendő Xanadu-szolgáltató úgy gondolja, hogy az időjárás-előrejelzésre van igazi kereslet, akkor felállít, mondjuk, egy „Időjárás” nevű szervert a hálózaton, és meggyőzi az időjárásjelentés-készítőket, hogy tegyék közzé a birtokukban lévő információikat a szerveren. Ezzel felhasználókat tud a szerverére csalogatni, és rászoktathatja őket, hogy bizonyos információkat meghatározott gyakorisággal, bármilyen célból, formában vagy kontextusban lekérjenek.
Így a következő bevétel-tendencia valószínűsíthető (feltéve, persze ha van valódi piaci kereslete ennek az információtípusnak): az időjárásjelentések szerzői (tulajdonosai) publikálják az információt a mennyiséggel arányos díj fejében. A szolgáltató viszont arra fog törekedni, hogy a befektetése minél jobban megtérüljön, tehát megpróbálja vonzóvá tenni az anyagot a közönség és további potenciális forgalmazók számára, akik megfelelő téma- vagy műfajspecifikus tárolóhelyeket keresnek publikálás vagy helybérlés céljából. A szolgáltatónak saját érdeke, hogy a tárolt időjárási adatokra vevőket, felhasználókat találjon, és az információk használatát előmozdítsa, hiszen végső soron ő kap a használat (küldés és lekérés) után százalékos nyereséget. Másrészt semmi sem akadályozza meg a szerzőket abban, hogy saját anyagukat reklámozzák. A szerzők jogdíjat kapnak anyaguk használata és mérete arányában, és így megtérül a publikálási és tárolási költségük, sőt remélhetőleg nyereségesek lesznek. Végül a felhasználók megtekinthetik/használhatják a szerzők anyagait, és a jogdíj töredékéből is részesülhetnek, ha az adott dokumentumot összekapcsolják másokkal és/vagy maguk is publikálják (újra: egy bizonyos összegért, stb., stb.).
Mitöbb: saját terminállal nem rendelkező felhasználó is kaphat hozzáférést bármelyik Xanadu standnál, tallózási, olvasási és nyomtatási lehetőséggel. A berendezés elsősorban nagy felbontású, jó minőségű, gyors, ergonometrikus terminálokat és az azt kiegészítő egyéb felszereléseket jelenti, egy futurisztikusan dekorált térhatású környezetben, ahol a „vállalkozás parancsnoki hídján egy kellemes polieszter-öltönyös segítő alkalmazott áll” (nem vicc!!). A havi díj az alapdíjból, a csatlakozási idő díjából, adatszolgáltatási díjból (amely a lekért anyagok szerzői jogdíjait tartalmazza), tárolási díjból (ha Xanadu lemezeket bérelnek - például magán jellegű adatok tárolására, levelezésre, stb.) és az esetleges publikálási díjból áll, MÍNUSZ a használó által publikált anyagokért járó jogdíjak (ha azt mások olvassák, más dokumentumokhoz csatolják, transzkludálják stb., stb.).
A rendszer tényleges felállítása előtt nehéz egy átlagos felhasználó havi költségeit előrejelezni. Nelson azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy a rendszernek anyagilag mindenki számára elérhetőnek kell lennie. Nem aggasztja a potenciális felhasználók hiánya sem. „A legnagyobb gondja az óriásira felduzzadó kereslettel való megbirkózás. Százezrek akarják használni a rendszert már HOLNAP. Az első Xanadu standnak mindössze harminc kimenete lesz (modemes telefonvonalak, még húsz másik terminállal az üzlethelyiségben), és hat hónap alatt a hálózat maximum ötszáz vagy ezer kimenetre nőhet, ami nem elegendő azon felcsigázott érdeklődők számára, akik már várnak a szolgáltatásra. Émég kevésbé azok kiszolgálására, akik majd használni akarják.” „Az az igazság, hogy máris van több mint ötven ember, aki száz dollárt fizetett egy-egy Xandle-ért, vagyis felhasználói névért” a még létre nem jött hálózaton, amivel még az is megtörténhet, hogy kútba esik.
Az írott dokumentumok kezelhetetlen tömegéhez hasonlóan - máris rengeteg anyag elérhető on-line a létező elektronikus hálózatokon. De legalább a Xanadu is ott lesz, és „a potenciális publikálóknak szónokol és térít, a legelőnyösebb pozíciót keresve az induláshoz. A szabadúszó fotósok tábora lesz az egyik csoport, amelyet megkörnyékez. Jócskán van közlendőjük, de csak egy csatornájuk: a folyóiratok és újságok. Kiadóról kiadóra járnak, sok pénzt ölnek portfólióikba, amelyet a szerkesztők vagy megnéznek, vagy nem. A Xanadu viszont egy új, azonnali lehetőséget ad a közlésre, és a hozzáférésre.” Fényképezőgép tulajdonosok, figyelem!
PAX front-end demo
Miután mindez elhangzott, gyors próbát tettünk egy (azt hiszem) MacroMind Directorban készült demóval egy színes Macintosh monitoron. Először azt láthattuk, hogy nézett ki egy 1960-as Parallel Textface verziójú animációs sorozat egy korabeli alfanumerikus nagybetűs képernyőn, majd későbbi, oldaluk mentén összkapcsolt statikus, QFrame szöveg-fájlokat néztünk meg. Ezután „egy előre elkészített demo következett, ahol csak bizonyos részek működtek, ezért tudni kellett, hova lehet kattintani, végül egy gyors, nagyon egyszerű, modern Xanadu front-end demo következett, amely már sokfajta képi megjelenítést tett lehetővé.” A bejelentkező képen három téglalap alakú gomb volt, amelyek vízszintesen helyezkedtek el a fekete viewport felső felében, Journal, Projects és Publications felirattal. A bal szélen egymás alatt pedig a ToDo, Schedule és Coresp (így írva) gombok.
A Project gombra kattintva a képernyőn kinyílt egy menü, amely a következőket tartalmazta (hozzá kell tenni, hogy messziről alig lehetett kivenni, ezért nem is biztos, hogy pontosan így volt):
Mutasd a dokuverzumot
Mutasd a személyes gyűjteményt
Válaszd ki a cél-készletet
Mutasd a kapcsolódási készletet
Specifikációk újraegyeztetése
Mutasd az egyes linkeket
A következő kattintás:
Mutasd a dokuverzumot: egy térhatású sötétséget mutatott, apró, változó méretű (maximum négy karakteres) téglalapokkal.
Mutasd a személyes gyűjteményt: a dokuverzum egy alkészletét mutatta, vagyis a fehér specifikációk eltűntek.
Válaszd ki a cél-készletet: egy fehér négyzet alakú ablakot nyitott ki a képernyő alsó felében a kiválasztott dokumentum nevével (egy lehetséges dokumentum-lista?), majd a szerző neve kisebb, különálló téglalapon. Egy harmadik ablakszerűségben, az első négyzet alatt, pedig „Technikai specifikációk” vagy valami hasonló típusú dokumentum állt.
Mutasd a kapcsolódási készletet: vékony kék vonalak jelentek meg, amelyek legyezőszerűen, a dokumentum négyzetéből mutattak a monitor jobb széle felé. Egy kis téglalapon a már létrejött kapcsolódások száma volt olvasható: pl. negyvennégyezer hatszázvalamennyi.
Specifikációk újraegyeztetése (a specifikációk nincsenek megadva): a legyezőt keskenyebbé tette, lecsökkentve néhány száz vonalra. Végül a Mutasd az egyes linkeket feliratra, majd valamelyik vonalra kattintva újra egy ablakszerűség nyílt ki a fő-négyzet alatt, a központi kapcsolatot létrehozó nevével és a kapcsolat jellegével (pl. technikai megjegyzés). Nos, valaki feltehetőleg rákérdezhet a megjegyzésre vagy valami más információra a dokumentummal kapcsolatban (méret, dátum stb.) a back-endről, ha van ilyen a közelben (mert, mondjuk, ismerősen vagy megbízhatónak hangzik a kapcsolat létrehozójának a neve? vagy bármilyen aznapi szublimális-érzés-szelekciós módszerrel válogatva).
Hát ennyi volt. A következő képen nagy kékes PAX (Public Access Xanadu) felirat jelent meg, az A betűben egy zoom-os utcaképpel. A PAX-ot Welcome Home felirat keretezte felülről, Everybody alulról. Hát, Én nem tudom. Nem tudhatom. Most pedig el kell mennem azt az átkozott polieszter öltönyt felpróbálni.
* Minden Xanadu link a kapcsolat mindkét végéről nyomon követhető. (vissza)