A LÁBBELI
Pár évvel ezelőtt 1997-ben vettem Kanadában egy frankó kosaras cipőt, nagyon szerettem, most azt mondom, hogy ez a cipő műtárgy lett. Elküldöm a ballábast, hogy állítsd ki ezzel a szöveggel és a mellékelt gyógyászati, lábgombásodást megelőző szer reklámlapocskájával együtt.
Történt egyszer, hogy fociztunk és a Boriszov Gabinak nem volt megfelelő cipője. Én nem tudtam, hogy az ő lába gombás, mert nem adta tudomásomra. Kölcsön adtam neki, hogy legyen miben fociznia, bele izzadt a cipőmbe, amelytől nekem is gombás és büdös lett a lábam.
1997 óta büdös lábú vagyok. Próbáltam már sokféleképpen megszabadulni a rajtam élő társadalomtól: hintőporral, ciánnal, napfénnyel, kapszulával.
Az idén nyáron egy nappal később érkeztem az AnnART-ra, így lemaradtam arról a lehetőségről, hogy bekerüljek a NEMZETKÖZI MŰVÉSZLÁBSZAG GYŰJTEMÉNYBE.
Az első nap minden művész kapott egy pár cipőbetétet, amelyet a fesztivál végéig kellett hordaniuk, majd kézjegyükkel ellátva visszajuttatni a közgyűjteményébe. Egy dobozban tárolják őket. Az ökomenikus lábszaggyűjtemény szag erősségében jóval keményebb, mint az én egypár lábam szaga.
Ebből is érezhető, hogy az érzékek elsősorban mennyiségileg és nem minőségileg hatnak az emberre.
BMZ
1999.08.28.
