Előbb-utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak
Hajdu István új kötete

Kalcedon – a kétely, a kétség, a kettősség, a hármasság és a négyesség
(Erdély Miklósról)
vázlat

Albertus Magnus szerint a kalcedon kő távol tartja a kísérteteket. Buzgón bízom abban, hogy Erdély Miklósé is a helyén marad, nyugton hagy most, vagy ha nem, akkor legalább nem tagadja meg áldását attól, ami itt el fog hangzani.

Kálcedon vagy Khálkédon Kis-ázsiában, a valaha volt Bithüniában, Konstantinápollyal szemben a Boszporusz partján emelt ősi kikötőváros; ma Kadiköy néven ismert törökországi település.

451-ben zsinatot tartott - tartatott itt I. Leo pápa és Marciánusz császár, mely - ha nagyon leegyszerűsítjük is a dolgot - a niceai zsinattal megkezdett folyamatot zárta le: Az ember tragédiájából is ismert homo uszion-homo iuszion ellentét véres vitájára tett pontot: kánonná emelte a trinitást, eretnekeknek nyilvánította a monofizitákat, s kimondta:

„Valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus egy és ugyanaz a fiú; ő ugyanaz, aki tökéletes istenségében és tökéletes emberségében; ő ugyanaz, aki valóban Isten és valóban értelmes lélekből és testből álló ember; ő ugyanaz, aki az Atyával egy lényegű istensége szerint és velünk egy lényegű embersége szerint: minden szempontból hasonló hozzánk a bűnt kivéve; aki az idők kezdete előtt született az Atyától istensége szerint, ugyanő született a végső kor napjaiban az Istenszülő Szűz Máriától embersége szerint; egy és ugyanő: Krisztus, Fiú, úr, egyszülött, akit két természetben, de nem összevegyülve, változatlanul, de nem megosztva vagy szétválasztva ismerünk meg; anélkül, hogy az egyszülés által a két természet különbözősége bármi módon előtűnnék; hanem inkább úgy, hogy mindkét természet jellegzetessége épségben megmarad, és nem tagozódik két személyre, hanem egy és ugyanő: egyszülött fiú, Isten, Ige, úr Jézus Krisztus, ahogy azelőtt a próféták róla szóltak, és minket maga Jézus Krisztus oktatott és az Atyák hitvallásban ránk hagyományozták.” (Denz. 148)

A khálkédoni zsinaton mindezzel nem csak az nyilváníttatott ki, hogy Jézus Krisztus kettős phüszisz egy hüposztásziszban, hanem az is - bár talán ez nemcsak hogy kevésbé lényegesnek tetsző, hanem látszólag akaratlan gesztus is, más tekintetben viszont hihetetlen jelentőséggel és következményekkel bíró aspektus -, hogy e dogma elemei már a (zsidó) próféták könyveiben is megjelentek; következésképpen a trinitás vitathatatlan és kontinuus igazság.

Erdély Miklós 1980 március 18. és 20.-a között a Bercsényi klubban installációt állított fel, melynek mintha nem lenne kanonizált címe, de többnyire A kalcedoni zsinat emlékére, vagy A kalcedoni zsinat címen ismert. A megnyitón a művész kommentálta művét – a szöveg Előadás a kiállításról címen később meg is jelent -: egy felfordított fém tepsin állva felolvasta a khálkédoni zsinat legfontosabb határozatát (nem sikerült megtalálni, honnan másolta ki, a szöveg mindenesetre pongyolábbnak hat az imént idézettnél, melyet éppen ezért olvastam fel, valamint hiányzik belőle a prófétákra való – szerintem nagyon fontos utalás), s miközben olvasott, cipőfűzői kanóc módjára égtek, mintha Erdély valami archaikus bomba vagy önmerénylő lett volna, vagy – más nézőpontból - saját, az avantgardizmus önpusztító tendenciáiról mondott szavait akarta volna illusztrálni. Erdély az installációt néhány nap múlva a genti Museum van Hedendaagse Kunst-ban is bemutatta.

Hihetnénk, pontosabban hihettük 1980-ban, hogy A kalcedoni zsinat pusztán újabb, persze nagyon elegáns példát ad arra a látványos technikára mellyel a hetvenes években oly gyakran éltek a korai interdiszciplinaritás protagonistái - Erdély is –, miszerint: távoli, esetleg látszólag össze nem illő elemek egybekarolásával szinkronizáltak vagy diakronizáltak tartalmakat; és az első pillanatban úgy tetszett, hogy épp ezért az installáció nem is tartalmilag, hanem formailag jelentett alapvetően újat korábbi munkáihoz képest. Erdély szemérmesnek rémlő interpretációjában olybá tűnt, mintha csak a korábbi Isten-munkák, a Méretkáromlás: Isten pici, az Isten-Isten vagy az Istenkoncept folytatása lenne egy teljesebb formában, ám ezeknél a munkáknál tartalmilag is sokkal jelentősebb az idézett mű, hiszen az első nagy összegzésként tekinthető ez a Bercsényi-beli installáció; olyan műegyüttesként, mely a felhasznált anyagokat illetően, s az általuk sugallt - látszólag - igen bonyolult tartalmat tekintve is szintézis-szerűen „működött” a továbbiakban.

Azt mondtam, látszólag volt bonyolult a tartalom, s ezt illik megmagyarázni, már csak azért is, mert az hiszem, vagyis az a benyomásom, hogy a Bercsényi-beli munka, s a többi üveges-kátrányos-maceszes, nyolcvanas évekbeli mű egy végül is igen „egyszerű” helyzetre utal, helyzeten alapszik, helyzetből növeszti ki önmagát: s ez az ambivalencia.

Erdély a megnyitón felolvasott szövegével szeretet-teli módon elébe ment az esetleges interpretációnak: a zsinati határozat felolvasása után elmondta, miért használta fel az üveget, a kátránypapírt, a maceszt, az ólmot és a telexpapírt, majd leszámolt a hetvenes évekkel, a hetvenes évekkel, mint az alapvető csalódások korszakával, megmagyarázta, mit jelent 99,99999-es számsor, a teremtéssel járó pazarlás, a világ selejtszerűsége, majd újra beszélt anyagainak szimbolikájáról. Számomra azonban a megvilágosító érvényű mozzanat - s a mű megértése, megérthetősége nekem itt kezdődik -, tehát a katartikus pillanat a macesz szerepének, a kovásztalan kenyérnek mint a „jogosultság” szimbólumának feltárása volt;

Vagyis annak a kétszer kettős helyzetnek a megragadása értelmezi a művet, melynek egyikében ő maga, Erdély Miklós mintegy elfogadja a trinitás érvényét saját magára nézve is, másrészt pedig a kovásztalan kenyéren, a kovásztalan kenyérben megpecsételi az új szövetséget.

Erdélynek mindig is nagyon fontos lehetett, annak látszott az üresség, az üres jel, a hiány értelmezése, s a vágyból, hogy ez sikerülhessen, én azt a következtetést vonom le, miszerint Erdélyt nem is annyira az érdekelte, hogy mi az üresség, hanem mi az, ami a teliség és az üresség között van; mi az ambivalencia - anyaghasználata, anyagainak jelkép teremtő tartalma is mind-mind az ambivalencián alapulnak -, tehát, hogy miből fakad, mit eredményez az ambivalencia. A lényeget illetően és végképp: döntést kellene hoznia önmagával kapcsolatban. Már csak azért is, mert az ambivalencia azt jelenti, hogy két, ellentétes érzelem utal, irányul egy, ugyanazon tárgyra, s eléggé nyilvánvaló vált, hogy a mű tükrében az ambivalencia tárgya maga Erdély.

Ha szigorúak akarunk lenni, akkor a khálkédoni zsinat - mint nem üres jel, mint nem üres idézet, mint nem üres hely, Erdélyben az ambivalenciát oldotta fel: nem ellentétesek az érzelmek, vagyis most már a tudás(ok), amely(ek) egyetlen „tárgyra”, a hármasságra utalnak, de azon belül is kiváltképp Jézusra. Jézus Krisztus kettőzött kettőssége elfogadott és állandósított, s amikor Erdély Jézus istenemberségével vagy emberistenségével kezd foglalkozni, akkor a maga, önmaga öröklött és született, másrészt ezerszer kinyilatkoztatott és kinyilvánított kettősségére mutat rá⁽¹⁾ az Előadásban a macesz használatának indoklásával, s azzal az üvegtáblára írt szöveggel, mely valószínűleg ugyancsak Khálkédonban fogalmazódott: „A két természet(forma) a másikkal közösségben teszi a magáét: az Igéből az Ige, a testből a test cselekedete következik.

Az egyik csodákkal fényeskedik, a másik elszenvedi a jogtalanságot.” (Denz.144)

Az Előadás expressis verbis hivatkozhatott az 1980-ban „üres”-nek (vagyis pusztán konceptuálisnak) látott hetvenes évekre, az ürességben (vagyis a konceptuális művészet mazochizmusában) meglelt végső tanácstalanságra és csalódottságra is. És talán arra is, de ez tényleg csak halvány, hitvány és rebbenő sejtés: ki ő valójában művészként, ki ő csodatevő igeként és jogtalanságokat elszenvedő testként.

Az a gyanúm, hogy Erdély Miklós ezzel a munkával lépett, szállt túl igazán önzsidóságát és önmagát önillető vagy önkörnyező ambivalenciáján, továbbá a tudományba vetett hitén, miközben igyekezett annyira nagyvonalú lenni, hogy ezeket nem kimondva vagy ki nem mondva, túlfilozofálva a helyzetet, átlibbentette saját magát egy rögtönzésekkel teli, de mélyen invenciózus esztétikai síkra.

E pillanatban persze magam is érzem, hogy túlságosan sok igazolatlan és bizonyítatlan állítással álltam elő, tehát:

- úgy gondolom, az az érv, amit Erdély az Előadásban a macesz használatának igazolására előadott, csöndes, személyes és szemérmes csúsztatás volt. Természetesen a szónak nem a ma használatos politikai-médiatechnikai értelmében, hanem úgy értve, hogy Erdély egyszerűen megpróbált kicsusszanni önmaga elől: nyilvánvaló, hogy a halott vagy szervetlen anyagokkal szemben a kovásztalan kenyér képviseli a műben az életet, ám Erdély különös, és váratlan módon nem akarta vagy tudta kimondani azt, hogy az ólommal keresztbe öntött macesz őt magát, az ambivalenst reprezentálja; magyarázni akart valamit, ami egyáltalán nem szorult volna sem magyarázatra, sem kommentárra, hiszen neki, mint mindenkinek, bármihez, bármilyen anyaghoz, szimbólumhoz joga volt, a magyarázat csak valamifajta félelemmel teli szemérmet, vagy alapvető kételyt lehetett hivatva leplezni. (Gyanúmat alátámasztja a jelképessé humorizált történet, miszerint az installáció képpé – ikonná? – tett közepe néhány nappal később leszakadt, mint az egy év múltán, az Apokrif előadásban elhangzott. Ugyanígy, ugyanilyen céllal magyarázódott – improvizatívnak tetsző álnaivitással - nem sokkal később a Südstrand című wilhelmshaveni munkában a bitumennel „illetett”, „meghatott” macesz szerepe, mely példát ad Erdély utólagos, rögtönzött, kényszeredett kommentár-technikájára, amikor is a mű szomorúan és kénytelenkedve elzárkózik a későbbi magyarázat parvenüsségétől csak azért, mert önmaga természetesen jobb és gazdagabb, mint a kommentár.)

- mindez persze úgy is értelmezhető – s talán hiteles adalékkal igazolja-tágítja az iménti magyarázat-próbát -, hogy Erdély ugyanazt az utat igyekezett bejárni, amiről Jung ír a trinitásból a kvaternitásba vezető út elemzése során fantasztikus tanulmányában, a Kísérlet a Szentháromság dogmájának értelmezésére⁽²⁾ címűben.

- az Erdélyt oly rég foglalkoztató azonosság és másság, az Egy és a Más kettőssége a homo uszionban oda-vissza kap már már blaszfémikusan ornamentális illusztrációt, melynek következtében az indigó – ebben az esetben a telexpapír – megdicsőül; kitöltetlen, bianko turini lepelként int vissza önmagának.

- azt hiszem, az Előadásnak az a tétele, miszerint a hetvenes évek a csalódások évtizede volt, féligazság. Az űrhajók tényleg nem találták meg Istent, és Isten bizonyított hiányát sem; nem tudom, de elhiszem, hogy a természettudományban sem történt semmi, a művészet viszont nem volt annyira szegényes, mint az az Előadásból sugallik. Inkább arról lehet szó, hogy a transzavantgarde fölhabzásával Erdély számára is nyilvánvalóvá lett, hogy a korábbinál felhőtlenebb, gátlástalanabb, korlátozatlanabb, s mondjuk durván: szabadság-látszatában átláthatatlanabb, kontrollálhatatlanabb művészet-akarás jön divatba, s ez elől nincsen menekvés, még ha föl is kell adnia a „státuszban” maradást, a szcéna-létet, a lassan kialakult művész-tudósi, vagy tudós-művészi imázst, melyre Erdély hol lelkesen, hol spleenes cinizmussal, de erőteljesen törekedett.

Barokkosnak és nagynak kellene lennie -, derült ki az általános praxisból, miközben valószínűleg tudta, hogy számára megnyugtatóan inkább az a puritán gesztus-rendszer működtethető, mely Joseph Kosuth 1965-ös Clear Square-jét, Mario Merz vagy Larry Bell 1975 körüli installációt köti össze Kounellis vagy Beuys „szerves” misztikájával.

„…a hihetetlen kvantitatív pazarlás, ami a világmindenségben és még az életben is őrződik, egy olyan Teremtőt mutat, aki ha meg akarja teremteni az embert, ahhoz olyan mennyiségű anyagot dob ki, ami aztán a véletlen segítségével feltétlenül produkál valahol egy ilyen intelligenciával megáldott lényt. Akár deistán, akár materialistán gondolkozunk, feltétlenül a véletlen szervező szerepét kell föltételeznünk, mert a véletlen képes nagyon hosszú idő alatt, nagyon sok permutáció révén – úgy látszik – létrehozni lényegesen intelligensebb szervezeteket, mint amit a mi agyunk el tud képzelni.” – mondja Erdély az Előadásban.

Úgy tudom, Khálkédon leghíresebb szülötte Xenokrátész, a filozófus és matematikus volt. Platón tanítványa és követője nagyjából ezer évvel a zsinat előtt született. Xenokrátész Platónnak a Timaioszban kifejtett hármasság elméletét fejlesztette tovább püthagóreus-misztikus irányba: szerinte a világ egy férfiúi és női princípium egyesüléséből származik. Az előbbi, a Monász, azonos az Atyával, Zeusszal, az Ésszel, az utóbbi a Düász, a Kettősség. A keletkezett világ három részre oszlik: az égbolton belüli, érzékelhető dolgokra, az égbolton kívüli, intelligibilis ideákra és magára az égboltra, mely az előbbi kettő keveréke.

(Előadás – elhangzott az Erdély-szimpozionon.
Műcsarnok, 1998 október 28.)