Napok óta vizsgáljuk a művészet különös sorsát a változó világban. Az utolsó száz évben a művészetek olyan viharos változásokon mentek keresztül, melyekkel csak a technika vetekedhet. Ezek a változások lehetőséget adnak arra, hogy a művészetre vonatkozólag egyre általánosabb törvényszerűségeket fogalmazzunk meg, miközben a művészeti tevékenység specifikuma egyre élesebben rajzolódik ki. Az itt ismertetendő ún. Marly tézisekben megpróbáltam azokat a radikális következtetéseket levonni, melyek tudomásulvételét a művészetek folyamatos és gyorsuló változásai kikerülhetetlenné teszik. Azonban mielőtt rátémék az általános megfogalmazásokra, előbb röviden elemezni szeretném a hazai szellemi hátteret, azokat a jellemzőket felsorakoztatni, melyek a művészetek különös történetét hazánkban az elmúlt évtizedekben még különösebbé tették. Annál is inkább, mert Magyarország szellemi határhelyzetének elemzése további tanulságokat ígér. Ott, ahol a régihez való ragaszkodás a büszke hűség erkölcsi erejével bír, és ebből a pozícióból ütközik folyamatosan a változásokkal - ott lehet, sőt kényszerítő következetesen átgondolni azokat az új jelenségeket, melyeknek értékelése másutt az ellenállás hiánya miatt esetleg elsikkad. A szellemi változásoktól izolált társadalmakban magától értetődően ilyen probléma fel sem merül.

Magyarország népe zömében a társadalmi változásokra sem volt felkészülve; elvárta a művészektől, hogy a tradíció védelmében lépjenek föl: a változó világban az állandóságot képviseljék. Ez alól a követelés alól a művészek nagy része nem tudta és nem is akarta kivonni magát, így alakult ki nálunk a maradiság bizonyos heroizmusa. A jellemerő megnyilvánulása volt - és még napjainkban is az - a változásokkal szembeni ellenállás, a tradicionális műfajok, hagyományos művészi ideálok tisztelete. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a társadalmi változásokat hozó politikai erő ezt az ellenállást támogatta, valószinűleg abból a megfontolásból, hogy az állandóság, a stabilitás érzését a megváltozott körülmények között - ha már megváltoztak - különösen kell ápolni. Ebből származott az a helyzet, hogy a változásokkal együtt mozgó és azokat alakító művészek nálunk különösen hátrányos helyzetbe kerültek egzisztenciálisan és főleg erkölcsileg. Az újságok tág teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes, gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és kritikáknak. Mindezekből hasznos lenne egy szöveggyűjteményt összeállítani.

Indulat nélkül vizsgálva ezeket az indulatos kirohanásokat, ha tévedésen vagy sajnálatos öncsaláson alapulnak is, az erkölcsi felháborodás őszinteségét nem lehet tőlük elvitatni. Mély meggyőződés fűti ezeket a megnyilvánulásokat, és a mögöttük megbúvó személyes érdekeken messze túlmutatnak. A jó ügyekhez való hűtlenség valóban visszatetsző, és a jó művészet minden korban jó ügy volt. A kimunkált, kiteljesedett meglevőhöz képest mindig frivolan, könnyelműen hatott az új jelentkezése. Az utolsó száz év folyamán akárhányszor is bizonyult tévedésnek ez az elutasító magatartás, mindig újratermelődött. A válság a gyorsuló változások időszakában tovább mélyült. Az előző nemzedékeknél egy irányzat érvénye legalább egy emberöltőig kitartott; legalábbis azok számára, akik kezdeményeztek és maguk harcolták ki saját felfogásuk vagy irányzatuk elismerését. Az utóbbi évtizedekben már ez sincs így: a hatvanas évek vezető mesterei sorra szüntették be előző tevékenységüket, elsősorban azért, mert önmaguk előtt veszett el tevékenységük folytatásának hitele. Ez a hetvenes évek legfőbb művészi tanulsága. Ekkor kezdődött meg a művészet általános önvizsgálata és ezzel párhuzamosan a művészeké: ide eljutni nem éppen zsákutca, mint azt sokan első pillanatban szeretnék hinni. Innen nem visszafelé vezet az út. A mai művészek számára nincsenek tartós, kialakult diszciplínák, és emiatt szinte naponta kell a művésznek önmagát kérdőre vonnia, hogy tulajdonképpen mit is művel. Ez a kérdés a művész teljes egzisztenciáját kell hogy megmozgassa.

A katona számára ilyen kérdésfeltevés nem létezik: parancsnokai kijelölik az ellenséget, és azt is, mit kell vele tennie. A kijelölt feladatot lehet jól és kevésbé jól végrehajtani, de még itt is adódnak pillanatok, mint a Patyomkin páncéloson, mikor a kivégzendők odakiáltanak a puskájukat rájuk szegező matrózoknak: „KIRE LŐTÖK?” A matrózok leeresztik puskájukat; a feladat elvesztette evidenciáját. Mai szóval: a feladat metaszinten vált problematikussá. A mai művésznek el kell viselnie, hogy hivatása metaszinten problematikussá vált, és műveiben erre reflektálnia kell.

Azok a változatos művészi tevékenységek, melyeket sokan úgy fognak föl, mint a világ divatáramlatai közötti elvtelen helyezkedést, voltaképpen a művészet mibenlétét firtatják és a létrejött művek tekinthetők úgy, mint elfogulatlan javaslatok a művészet jövőbeli hivatására. Ezt az álláspontot nem könnyű elfogadtatni, és az ilyenfajta tevékenységet még sokáig fogja kísérni a megbélyegzés és a rosszallás moraja. Ebben az erkölcsi présben, mégis, legalább önmagunk számára kategorikusan meg kell fogalmaznunk tapasztalataink és információink alapján, mit tartunk a művészetről.

Erdély Miklós: A művészet mint üres jel. In: A képzőművészet a változó világban. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elméleti tanácskozása. 1980. 76-78. Újraközölve In: E. M.: Művészeti írások (Válogatott művészetelméleti tanulmányok I.). Szerk.: Peternák Miklós. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991. 122-124.; Németül: Kunst als leeres Zeichen (Ford.Hans-Ulrich Moritz). In: GedächnisRaume. Hommage für Miklós Erdély. Filme, Installationen, Performances, Vortraege. Künstlerhaus Bethanien, Berlin, 1992. 38-40.; Angolul: Art as Empty Sign (Ford. Varga András Bálint). in. uo. 39-41.; Primary Documents. A Sourcebook for Eastern and Central European Art since the 1950s. Ed. by Laura Hoptman and Tomás Pospiszyl with the assistance of Majlena Braun and Clay Tarica. The Museum of Modern Art, New York, 2002. 97-99.