A „kontextus” téma a Budapesti Tavaszi Fesztivál „Búcsú a XX. századtól” c. keret-témájához kapcsolódik, de egyben kiindulópontja az Artpool század-ezred-záró programjának. Ha utazási állapotok vannak – az állandó változásban – a „búcsú” vándorló nullpont. Ennek a helyzetnek megfeleltethető – és a XX. századi művészet két nullpontja – a filozófikus-költői-konceptuális „semmi” és a festészeti monokróm. Búcsú a történeti, értékelő és politikai tudattól.

   A költői „szöveg” mindig virtuális, mert amit látunk csak egyfajta kódja annak, amit nem látunk, vagyis virtuálisan látjuk azt, amit olvasunk. A nagy média-találmányok mint a színház, majd a film, a video stb. ezt a virtualitást igyekeznek valóságossá formálni. Az emberek megtanulnak szöveget, képet és hangot együtt – vagyis tartalmat – olvasni. A médium-sokasodás következtében a médiumok elveszítik eredeti céljaikat és befolyásukat, a médiumok kora lejár. Megjelenik a világháló és az új olvasási technika – a talányfejtő (kitaláló) olvasást felváltja a komputáló (összerakó) olvasás –, amely lassan minden előző kódot átalakít. („... a talányfejtő olvasás, rejtetten kritérium szerinti. Kritériuma a nullpont. A tudomány éppúgy értékel, ahogy a művészet és politika. [...] A régi olvasási módból az újba való átmenetkor a történeti, értékelő, politikai tudatból átugrunk a kibernetikai, értelemadó, játékos tudatba. A jövőben ezzel a tudattal fogunk olvasni.”/Vilém Flusser: Az írás.)

   „A monokróm és a semmi” projekt – a kontextus nullpontok kontextusának – valóságos téri megjelenítését, a nullpont-kérdést kísérli meg érzékeltetni (van nullpont, vagy nincs, ha van, hogyan van, ha nincs, hogyan nincs). A kiállítótermek, a kék, a sárga és a piros fények színeitől válnak monokrómmá, a térbe elhelyezett egy-egy tárgy, a kék bejárati ajtó, a sárga asztal és a piros pszeudó vetítés a monokróm belső kontextusa. A semmivel való kontextus a szövegekbe vezet. A monokróm tér a filozófikus-költői-konceptuális szövegek „aurájaként” működik.

   A monokróm fény- és hang-környezetben – mint egyfajta mitikus-meditációs térben – a szövegek kifejezetten azokra a helyekre kerülnek, ahol nem várható, hogy legyen valami. A szövegek téri elhelyezése és a tér labirintusjellege lehetetővé teszi, hogy az olvasó „véletlen döntése” alakítsa ki a szövegek olvasási sorrendjét. Az „önmaga által meghatározott” olvasó a saját olvasatát olvasva bevonja magát is a kontextusba.

Érzékeltetésként néhány szöveg-kontextus:

Ray Johnson és Erdély Miklós:

– „arra kértek, hogy csináljak valamit a tiszteletemre rendezett kiállításra, én pedig azt írtam vissza egy üres lapon, hogy „Nothing” (semmi), s úgy érzem, ezzel kellett nekem részt vennem, a „semmi” szóval egy fehér papíron.”
– „A semmi nem valamiben semmi, hanem a semmiben semmi. A valami nem a semmiben valami, hanem a valamiben valami.”

Ray Johnson és Ben Vautier:

– „nekem szükségszerűen láthatatlan könyveket kellett kiadnom, „Semmiket” csinálnom és nemlétező dolgokkal foglalkoznom.”
– „Üres keret, szignálva. Műveim elpusztítása műalkotásképpen. Titkos alkotások: egy tucat ötlet, amelyet titokban tartok.”

Yves Klein és Ray Johnson:

– „Érezni a lelket, magyarázat szavak nélkül, és ezt az érzést ábrázolni, úgy hiszem ez az, ami engem a monokrómhoz elvezetett”
– „Tiszta taoizmus, tiszta zen, amihez a végén eljutsz, és én munkám közben gyakran eljutok erre a pontra. Valamikor „semminek” nevezett összejöveteleket tartottam, csak az abszolút térrel foglalkoztam, művészet nélkül, [...] kijelentések nélkül, semmi nélkül.”

Yves Klein és Ben Vautier:

– „Érezni a lelket, magyarázat szavak nélkül, és ezt az érzést ábrázolni, úgy hiszem ez az, ami engem a monokrómhoz elvezetett”
– „Yves Klein első monokrómjai után szignáltam öt festékminta-lapot”

Ben Vautier és Erdély Miklós:

– „Fontos másolni és hamisítani, mert a művészek nem szívesen csinálnak ilyesmit.”
– „Csak az jelenhet meg, ami ismétlődik, és csak az nem létezik.”

Ben Vautier és Tót Endre:

– „Rúgások mint műalkotások, igazolással ellátva. Kieszelni egy ötletet, aztán elfelejteni.”
– „Semmi sem semmi”