10. Olvasási módok

A józan emberi ész (amelynek tudvalevőleg sosincs igaza) szerint az írás megelőzi az olvasást, mivel az olvasáshoz valami írottra van szükségünk. Ez nem igaz. Már jóval az írás feltalálása előtt olvastak* (például borsót). Az írás maga is csak egy olvasási mód: egy kupacból, mint a szemeket, írásjeleket válogatunk ki, hogy sorokba, szálakba nyújthassuk őket. Az „olvasni” („legere, legein”) annyit jelent, mint kicsipegetni, szemezni. Ezt a szemezgetési tevékenységet „elektion”-nak nevezik, a hozzá szükséges képességet „intelligenciá”-nak, a szemezgetés eredményét pedig „eleganciá”-nak és „elit”-nek. Nem az írástudók az első „entellektüelek”, ők csak az erre a történeti időszakra jellemző értelmiségiek, akik elegánsabban szemezgetnek, mint a korábbiak. Ha elfogadjuk, hogy az olvasás megelőzi az írást, a szemezgetés pedig a szálazást (vagyis a kalkulálás a komputálást), akkor a józan emberi ész számára rejtett nehézségek előtt állunk.

Az intelligencia képesség, hogy a halmazból valamit kicsipegessünk. ősember elődeink, akik kiszedegették egymásból a bolhákat, intelligens lények voltak. A tyúkok is intelligensek: kiszemezik a kukoricát a kupacból. Az író ember a tollasok közé sorolható. Tolla van és csipeget. Olvasni pedig két módon lehet: kritériumok szerint (tudjuk, mit kell csipegetni), vagy válogatás nélkül. Az első módszert „kritiká”-nak nevezik, a másodikat az angolok a „to read” szóval illetik, amely „találgatás”-t jelent. A tyúkok kritizálósak: az „ehető/nem ehető” kritériuma szerint csipegetnek. Ez a megkülönböztetés azonban megakadályozza a tyúkokat az írásban: feleszik a magokat - ahelyett, hogy felfűznék. A mi ősember elődeink ezzel szemben valószínűleg a kiszemezett bolhákat sorokba rendezték, mielőtt fölfalták volna őket. Emellett szól, hogy a köveket is egymás után sorba rakták, s ez arról árulkodik, hogy bármilyen kellemetlen is, de a kritikai gondolkodás megelőzte az írást. Akik azt bizonygatják, hogy a kritikai gondolkodást az írás hívja életre és követeli meg (akárcsak e könyv egyik argumentuma), a tyúkok láttán felülvizsgálhatnák nézeteiket.

Nem minden szemezhető: vannak (meg)olvashatatlan dolgok is. De minden kicsipegethető, hogy aztán kiszemezhető legyen. Ez a csipegető csőr élességétől függ és a tudomány ezt a csőrt egyre finomabbra köszörüli. Ha azonban a tudomány számára alapvető ismeretelméletet e módon fogalmazzuk meg, gondok támadnak. A csőrnek szét kell csipegetnie, hogy aztán szemezgethessen. Ha a csőr egyre finomabb lesz, akkor a szemcsék egyre kisebbek lesznek, mígnem szemezhetetlenné válnak. Ha a tudomány mindent szemezhetetlenné vált szemcsékbe kalkulál át, akkor a világ újra olvashatatlan lesz. A kritika, amely megelőzi az olvasást és állítólag lehetővé teszi azt, túl egzakttá válhat és ezáltal megakadályozhatja az olvasást. Ez is kellemetlen. Mindez mintha az „olvasatlanul hagyás”, „a titok” javára szólna - miközben mi, legalábbis Kant óta, az emberi méltóság gyökerét a kritikai képességben látjuk.

A kritikai olvasás (ahogy például a tyúk megkülönbözteti a kukorica- és a homokszemet) egyben értékelés is. A kukorica jó, a homok nem jó. Ha van összefüggés az „interpretáció” és a „pretium” (ár és/vagy érték) között, akkor a tyúk interpretál. A kritikus olvasó szembetalálja magát a megfejtésre („to read”) váróval. Eközben nem a közmondásbeli vak tyúk szemezgetéséről van szó (amelyik, mint tudjuk, időnként szintén talál szemet), hanem jóval inkább egy elvben minden értéket elutasító olvasási módról. A tudomány azt állítja magáról, hogy így olvas. Állítása szerint számára a kukorica- és a homokszem azonos értékű, s mindkettő egyformán szemezhető. És a tudomány még egy lépéssel tovább megy: azt állítja, hogy a rejtvényfejtő olvasás fejlődés a kritérium szerintihez képest. Az érték meghaladásában és a talányfejtés diszciplináris használatában az olvasás tökéletesedése ismerhető fel. A kultúrtudományok, amelyek az általuk (le)olvasott jelenségeket interpretálják, tökéletlen tudományok a természettudományokhoz képest, amelyek elutasítják az általuk leolvasott jelenségek interpretálását. De ez is kellemetlen. Mert azt a látszatot kelti, hogy a kritikai képesség - távol attól, hogy az emberi méltóság alapja lenne - inkább a tyúkok sajátja, nem pedig az embereké. A természettudósok állítását alaposan szemügyre kell vennünk.

Az ember „eredetileg” mindenevő volt. Maga körül és magában mindent interpretálva olvasott: fákat és álmokat, csillagokat és a kávézaccot, a madarak röptét és saját máját. Mindezt felbecsülte és nagyra becsülte. Aztán tétován és lépésről lépésre megtanulta a talányfejtő olvasást. Fokozatosan eltávolított minden árcédulát a jelenségekről, és a kiszemezendő magokat értékmentes számjegyekkel látta el. Ez az árcédulákat eltávolító fejlődés pedig a világ külső kerületeiből indult ki, hogy egyre közelebb jusson a világ középpontjához, magához az olvasó emberhez. Az árcédulák először a kövekről és a csillagokról tűntek el. Így keletkeztek az első értékmentes tudományok, az asztronómia és a mechanika. Aztán a magvak érzéktelenítésével a kémia, a biológia, a szociológia stb. formájában egyre közelebb jutottak az emberhez, míg végül a talányfejtő, értékmentes olvasás gondolataink, érzéseink és akaratunk legtitkosabb szegletébe is behatolt, hogy onnan minden értéket, minden interpretációt kiűzzön. A talányfejtés szigorú tudománya abban áll, hogy az olvasandó világból minden puhány interpretációt eltávolítson. Egy értékmentessé vált világban nincs mit kritizálni. Senki sem szent és senki sem lator, ha kiolvashatjuk belőle, hogy azért szent és/vagy lator, mert a légköri nyomások hatására cselekedett és/vagy nem tudott az anyjával hálni.

Ha mármost a talányfejtő olvasás az egyetlen helyes olvasási mód, és ha minden interpretáló, értékelő olvasás primitívnek, tyúkeszűnek tekintendő, akkor aztán tényleg rábízhatjuk az olvasást a mesterséges intelligenciákra. Azok kevésbé tyúkeszűek, mint mi, nem esnek örökké az értékelés kísértésébe, egyszerűen keményebbek. Ami minket illet, lemondhatunk az olvasásról és az olvasni tanulásról. Az olvasással pedig az írásról, erről a szálazó-nyálazó olvasási módról is.

Mi is valójában a különbség a kritikai és a talányfejtő olvasás között? Itt áll előttünk egy halom, olvasásra váró mag. A kritikai olvasás kicsipegeti a jó magvakat belőle, míg végül csak a rosszak képeznek halmazt. A talányfejtő olvasás számára nincsenek jó és rossz magvak, de ennek az olvasási módnak is ki kell szemeznie néhányat, a többit pedig a kupacban hagyni. A végén aztán a talányfejtő olvasás előtt is két halmaz áll, például a kis és a nagy szemű magvak halmaza. Noha a „kicsi/nagy” nem érték (hanem tömeg), nem árcédula (hanem számszerű adat), mégis lennie kell egy kritériumnak, amely alapján különbséget teszünk kicsi és nagy között. Létezik is egy ilyen kritérium. „Mércé”-nek hívjuk. Egy mag a mércéhez való viszonya szerint lehet kicsi vagy nagy. Ez a mérce hitelesített, azaz nullponttal van ellátva, amelytől kezdve minden további pont fel van jegyezve. Egy mag nagy vagy kicsi, attól függően, hogy milyen távolságra van a nullponttól. Így a talányfejtő olvasásról kiderül, hogy rejtetten kritérium szerinti. Kritériuma a nullpont. A szigorú tudományok nem értékmentesek, hanem minden értéket egy abszolút nullponthoz viszonyítanak. Számukra a kijelentés, hogy egy mag „önmagában véve” nagy (vagy jó vagy szép), nem jelent semmit, de azt ki kell jelentenie, hogy relatíve nagy.

Ezzel az érdeklődés erre az abszolút nullpontra tolódik. Adjunk neki bármilyen pozitív nevet, hogy a szigorú tudományok méréseinek a titkára rájöhessünk. Nevezzük ezt a nullpontot „igazság”-nak. Ez „null”-pont, mivel végső, soha el nem érhető, ezért üresen álló pozíciót jelent. Ebben a szövegösszefüggésben felesleges ennek jelentőségén törni a fejünket. Legyen az „igazság” akár az, ami végül kiderül, akár az, amit végül leleplezünk, vagy az, amit az „adaequatio intellectus ad rem”-nek (a csőr hozzáigazítása a magkupachoz) köszönhetően végül elérni próbálunk - az igazság is elérhetetlen határeset marad. A talányfejtő olvasó ehhez a határesethez próbál közelíteni. Popper ezt „falszifikálás”-nak nevezi. Az ember addig szemezgeti a „fals” magokat a kupacból, míg végül (az idők végezetével) már csak az „igazak” maradnak meg. És lásd: az igazság elérhetetlen, s mégis valahogy eleve az ember birtokában kell lennie. Különben hogyan azonosíthatnánk a „fals” magokat hamisakként, s hogyan szemezhetnénk ki őket a kupacból. A talányfejtő olvasásról kiderül, hogy éppoly „primitív”, mint a kritérium szerinti: akárcsak a tyúkok, a tudósok is eleve tudják, mely magvakat kell kiszemezni.

A döntő mozzanat itt Newton mondata, a „hypotheses non fingo” („én a hipotéziseimet nem találtam ki”). A „fingere” igének („úgy tenni, mintha”) három főneve van, a „fikció”, a „figura” és a „fogás”. Newton szerint hipotézisei nem fikciók. Azt azonban nem tagadhatja, hogy segédfigurák az igazság nyakoncsípésében, és hogy éppolyan fogások, mint a többi figura, például a parabola, a hiperbola, az allegória, az egyenlet és a metafora. A talányfejtő olvasás, noha elutasítja, hogy valamilyen előzetes értékeket feltételezzen, mégis fiktív jellegű. Leonardo ezért beszélt a „fantasia essata”-ról.

A tudomány állítása gyenge lábon áll. A talányfejtő olvasás is titokban kritérium szerinti, s a tudomány éppúgy értékel, ahogy a művészet és a politika. Akárcsak a művészet és a politika, maga is fikció. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs értelme éles határt vonni tudomány, művészet és politika között. Fogadjuk el, hogy a tudományban a politikai-normatív mozzanatok mellett fiktív, művészi, költői mozzanatok is munkálnak, és hogy a művészetben és a politikában az igazságot keresik. Le kell szoknunk az értékmentes olvasás (tudomány) és az interpretáló olvasás (művészet és politika) közötti különbségtételről. Rilkével együtt be kell látnunk, hogy a túl sikeres megkülönböztetés hibájába esünk. Ha viszont jól tanulunk, meglepetések várnak ránk. A tudomány, a művészet és a politika, ha egyszer egységes olvasási módba tömörülnek, a világból és belőlünk eddig nem sejtett dolgokat olvashatnak ki.

A tudománynak a művészettel és a politikával való elkerülhetetlen összekapcsolódásában persze az a kellemetlen, hogy a jövőben hiába akarunk különbséget tenni fiktív és nem fiktív között. Ha a tudomány is a fikciók egyikeként lepleződik le, akkor minden értelmét elveszítette az, hogy „valós valóság”-ról beszéljünk: „valós” éppen az, amit a fikciók olvasnak fel. Nyilván Nietzsche is erre gondol, amikor azt mondja, hogy a művészet többet ér a valóságnál. Kritikai képességünk - s ezen valószínűleg a fikció és a valóság megkülönböztetését értjük - elvész, ha a talányfejtő olvasás leplezett kritérium szerinti olvasásnak bizonyul. Akkor rájöttünk a kritikai olvasás titkára, és már nem kritizálhatunk többé: a kritikai olvasás alapja a kritizálhatatlan hit.

A tyúkok azt hiszik, hogy a kukoricamag jó. A tudomány relativizálja ezt a hitet: a kukoricamag evésre jó (a homokszem pedig strandhomoknak). Ez azon a tudományos hiten alapszik, hogy a valóság értékmentes. Ha ezt a hitet bíráljuk, kiderül, hogy a valóság olyan, amilyennek hisszük. Ez a harmadik hit pedig már bírálhatatlan. Mert az ember tudja, ahhoz, hogy kritizálhasson, újabb hitre van szüksége. Az ember csak valamilyen hit alapján olvashat. Minden kritikai olvasás egy kritizálhatatlan hitből indul ki. Nélküle semmi sem kritizálható, nem is olvasható. Ezt a kritizálhatatlan hitünket vesztettük el. Ezzel együtt pedig egyáltalán a kritizálási és olvasási képességünket. Nincs többé értelme írni és olvasni tanulnunk. Nincs már mit olvasnunk és a fortiori nincs mit írnunk.

A talányfejtő olvasásról, ahogy azt a tudomány az interpretáló, kritikai olvasás alternatívájául felkínálja, kiderült, hogy titkos kritikai olvasás. Ezzel az olvasás alapja, az olvashatóságba (az első feltétel nélküli megfejtésébe) vetett hit rendült meg. Mégis lehetséges ebből az olvasási válságból egy egészen új olvasási módot kibontanunk, hogy a jövőben mégis tovább olvashassunk. Eddig a „to read”-et talányfejtésnek fogtuk fel. Wittgenstein joggal mondja, hogy rejtélyek nem léteznek. Hitünk elvesztése után tényleg képtelenek vagyunk arra, hogy a világban és magunkban felismerjünk egy olvasásra és megfejtésre váró talányt. A „to read”-et azonban fordíthatjuk „kitalálás”-nak is, s „talány” helyett a „puzzle”-ra, az összerakójátékra is gondolhatunk. A „to read” tehát azt is jelentheti, hogy a magokat úgy szemezzük és rakjuk össze, hogy abból valami értelmes dolog jöjjön ki. Ez az új olvasási mód most kezd kikristályosodni: a „komputálás” olvasási módja.

Az új olvasási mód esetében döntő, hogy a világot és mi magunkat értelmetlennek (abszurdnak) tekintsük, és hogy a világot és magunkat szemcsézve, e szemeket utóbb valami értelmes dologgá rakjuk össze. A kitaláló olvasás az értelmetlen „ősszöveg”-nek értelmet kölcsönöz. Eközben a jelentésvektorok visszafordításáról van szó: az olvasó nem von ki értelmet az olvasottból, hanem ő maga az, aki az olvasottnak értelmet ad. Az új olvasó (és a mesterséges intelligenciák) számára odakint és idebent nem léteznek jelek, amelyek bármit is jelentenének: semmi sem áll mögöttük. A részecskékből odakint és idebent kiolvasott, szemezgetésre és összeállításra váró mozaikok (mint például a szintetikus képek) visznek csak értelmet ebbe az egész értelmetlenségbe. A mozaikok fikciók, figurák, fogások, és mindegyikük valóság, amelyen belül az elaggott olvasási módok feladása után élnünk kell.

Ezáltal minden kritika elérte eredeti célját, a felvilágosítás tökéletes győzelmet aratott, s már nem marad más kritizálható vagy tisztázható dolog. Minden világossá vált, de mindenekelőtt annak ténye, hogy valamennyi kritérium, érték és mérés „ideológiai”, és hogy a kiolvasható dolgok (a jelentések) mögött semmi sem áll. A teljesen felvilágosított tudatnak nincs már szüksége arra, hogy „intelligens” legyen, és valamit ki akarjon olvasni. Bátran koncentrálhat az alkotó összeolvasásra. A régi olvasási módból az újba való átmenetkor a történeti, értékelő, politikai tudatból átugrunk a kibernetikai, értelemadó, játékos tudatba. A jövőben ezzel a tudattal fogunk olvasni.