11. Kibetűzések

A „Ziffer” („számjegy”) szó az arab „sifr” („üres”) szóból ered. A „chiftre” és a „zero” is ebből vezethető le. Az arabok voltak azok, akik bevezették nálunk a számjegyeket - és mindenekelőtt a nullát. Nincs halmazelméleti ismeretekre szükségünk ahhoz, hogy tudjuk, a számjegyek üres tokok, amelyek valamiből mennyiségeket szemelnek ki. Így például a „2” számjegy egy üres tok, amely párok kiszemelésére szolgál, az „a” jel pedig egy halom specifikusan kiejtett hangzó kiszemelésének üres tokja. A „2” és az „a” közötti különbség csupán az, miből szemelgetnek: a „2” (ideogramma lévén) ideák tömegéből szemelget, míg az „a” a beszélt hangok tömegéből. Az irat, a szöveg jegyek sorából áll, legyenek azok betűk vagy más írásjelek, s ezeket olvasni annyit tesz, mint betűzni, vagyis a jelekben foglalt halmazukat (tartalmukat) kiszemelgetni belőlük. Az írás betűk segítségével tartalmakat szemel ki, az olvasás pedig a már kiszemeltet szemeli újra ki. Ez az, amit sifrírozáson és kibetűzésen értünk. A nominalista nézet szerint a jelek, a típusok, az univerzáliák puszta konvenciók, és a magvakat akár tetszőleges formájú tokokba is kiszemezhetnénk. A jelek éppen csak kényelmes tokok. E nézet problematikáját és jelenlegi újrafelbukkanását a „realizmus” több évszázados uralma után ebben az esszében már előzőleg tárgyaltuk.

Az írásjelek nem hevernek csak úgy szanaszét körülöttünk, akár a merőkanalak vagy a poharak, hanem rendszerbe szerveződnek. A magok szemezésekor ugyanis fontos, hogy a speciális típusoknak speciális tokjuk legyen. Az ilyen jelrendszereknek szabályaik vannak, amelyek a jelek közötti viszonyt rendezik el. Ezeket a rendszereket „kódok”-nak nevezzük. Beszélünk például betűrendes kódról vagy az arab számok kódjáról, e két kód összekapcsolódását pedig alfanumerikus kódnak nevezzük. A „kód” szó a latin „caudex”-ból ered, ami „fatörzs”-et jelent, ahogy a német „Buch” (könyv) szó is egy fa, a bükkfa nevéből ered. A betűk egy kód jelei.

Mielőtt egy iratot elolvasnánk, tudnunk kell, milyen kódot használtak hozzá. Előbb dekódolnunk kell, mielőtt hozzálátnánk a kibetűzéséhez. Ez nem mindig egyszerű vállalkozás. A lascaux-i barlangrajzok mellett és alatt található iskolafirkákban csak a számítógépnek sikerült a kódot felismernie, míg Rio de Janeiro hegyén az eső vájta nyomokat hosszú ideig kódnak (föníciai betűknek) hitték. Egy Földre pottyant marslakó egy adott jelenség esetében a betűeloszlás szabálytalanságainak különös szabályosságából jöhetne csak rá, hogy itt egy kódolt üzenetről van szó - tehát az információelmélet segítségével. A számítógépek ilyen Földre pottyant marslakók. Champollion, a hieroglifák kódjának megfejtője egy komputer volt, „avant la lettre”. Minderre azonban a szokványos olvasás közben nincs szükségünk. Az alfanumerikus kód kulcsát megkaptuk az iskolatáskával együtt. Nyugodtan korlátozódhatunk tehát a szövegek kibetűzésére.

A kibetűzés a tartalmak kiszemezése tokjukból, annak kibontása, amit a jelölő beléjük helyezett, implikált. És ez nemcsak az egyes betűk szintjére, hanem a kodifikált üzenet minden szintjére vonatkozik. Ha a tartalom erősen tagolt (mint például a herakleitoszi töredékekben, Nietzsche aforizmáiban vagy Wittgenstein Tractatusában), akkor a kibetűzés komolyabb vállalkozás. Általában azonban betűzés közben szemünk végigfut a sorokon, és a tartalmat minden nehézség nélkül kicsipegeti. Mint tudjuk, ez hiba. Mert eközben nemcsak bizonyos „rejtett”, a tokba mélyen beültetett tartalmak sikkadhatnak el, hanem - s ez még rosszabb - a jelölő az orrunknál fogva vezethet bennünket. Ugyanis az a-t o-nak tüntetheti fel, hazudhat, mi viszont figyelmes olvasással átláthatunk a szitán. Eszerint különféle kibetűzési módszerek léteznek, ezek mindenesetre: az óvatos kibontás, a sietős átfutás és a gyanakvó szaglászás. Az elsőt „kommentáló”-nak, a másodikat „szófogadó”-nak, a harmadikat „kritikus”-nak nevezhetnénk, miközben tudatában kell lennünk annak, hogy mindenféle betűzés az olvasó kritikus hozzáállását előfeltételezi: Lenniük kell kritériumoknak, amelyek nyomán az olvasó a jelet mint olyant felismeri és kibetűzi. Ha most a szaglászó betűzést „kritikai”-nak nevezzük, akkor azért, mert a kritikai hozzáállás módszerré válik benne.

Az iratokat kibetűzőkhöz intézik. Az író kinyújtja a kezét mások irányába, hogy egy betűzőt elérjen. Az írás politikai gesztusa nem általában az emberek, hanem a kibetűző megragadását célozza. Ebből következően a kibetűzést és a lebetűzést, az iratolvasást és az iratírást az imént ajánlott kategóriákba sorolhatjuk. Vannak szövegek, amelyeknek az a célja, hogy kommentálják őket. Mások szófogadást, megint mások kritizálást várnak el. Nem sok kategória van, amely ennél találóbban osztaná fel az irodalmat. De ezeket valószínűleg aligha használták, mert az irodalmat az író, nem pedig az olvasó szempontjából szemlélték. Az olvasó, joggal, semmibe veheti az író szándékát, vagy kételkedhet benne. A kommentárt igénylő (például tudományos) vagy kritikára váró (például költői) szövegeket is elfogadhatja, ugyanakkor pedig minden szövegtípust kritizálhat is. Ha az író szövege olvasatlan marad, vagy még inkább, ha a szöveget saját szándékával szemben „falsul” betűzik ki, az írás tragikus aspektusa kerül előtérbe - az író sarokba szorítva érzi magát. Ez az oka annak, hogy sorsa, amely a szövege, félelemmel és remegéssel teli; s telve tehetetlen aggodalommal. Mást ugyanis nem tehet, mint hogy passzívan várja, vajon rátalál-e szövege kibetűzőjére, aki, „jól” olvassa majd el. Ezzel az interszubjektív kapcsolatoknak egy olyan aspektusáról szólhatunk, amely az írás esetében különösen nyilvánvalóvá válik.

a) Kommentálás: a szó „együttgondolkodás”-t jelent, amennyiben a „mens” szót „gondolkodás”-nak fordítjuk. A német nyelvből hiányzik a „mens”, a „mind” vagy a „mente” által jelölt fogalom. Ez megfelel az írás gesztusának, ennek a félkész terméket előállító gesztusnak, amely elvárja, hogy az olvasó fejezze be, azaz kommentálja; hogy az olvasó együttgondolkodjék az íróval, hogy az elgondoltat végiggondolja, hogy a szöveg sorait meghosszabbítva végigírja. Kézenfekvő példa a kommentáló olvasásra a Biblia, vagy még inkább a Talmud, ahol minden oldalon az egymást követő kommentárok a magyarázott szövegrészt excentrikus körökként körülölelik. A Talmud egy-egy oldala egy szöveg megelevenedett sorsa. A példa azonban rámutat a kommentár banalizáló szerepére is, az üzenet profanizációjára (kiszélesítésére). Azt a bibliai mondatot, hogy „Megemlékezzél a szombat napról, hogy megszenteljed azt” (mely már a fordítás által is profanizált megfogalmazás), oly gyakran és oly hosszasan kommentálták, mígnem kimerítették a tartalmát. Ezt a szöveget túlírták és túlbeszélték. Ez is az írás tragikus aspektusa: azért írunk, hogy kommentálják, s ha ez sikerül, akkor a leírt a banalitásokban felőrlődik.

b) Szófogadás: alapjában csak azok a szövegek várnak el szófogadást, amelyek viselkedési modelleket (kell-propozíciókat) közvetítenek. Az előírások problematikája abban rejlik, hogy egyfelől minden kell-propozíció átültethető ha/akkor-propozícióba, másfelől egyáltalán minden kijelentés, legyen az indikatív ismeretmodell vagy optatív élménymodell, rejtett kell-maggal rendelkezik. Az az indikatív kijelentés például, hogy „a Föld kering a Nap körül” és „a Nap kering a Föld körül” erőteljes kell-maggal rendelkezik, amelyért akár élet-halál harcot is lehet vívni (lásd Giordano Brunót). Hogy egy szöveg kell-propozícióvá válik-e kibetűzés közben, legalább annyira függ az olvasó szándékától, mint az írójáétól. Egyenesen nevetséges, hogy tudományos szövegeket „szcientifikusan”, viselkedési modellekként fejtenek meg. Ez a szófogadó olvasás, amely a tudósokat akaratuk ellenére tekintéllyé avatja, a szöveg sorokba rendezett struktúráján nyugszik. A szem követi a sorokat, be kívánja fogadni az üzenetet. Ily módon akarva-akaratlanul minden író ember autorrá és autoritássá válik. A szöveghűség, a szolgaságnak ez az alattomos formája, különös torzulásokhoz vezethet. Nemcsak a gyors átfutás, hanem a lassú előrehaladás is a szöveg engedelmes követését jelenti, s a sorok silabizálása közben az olvasó számára a szó szerinti értelmen kívül minden szövegszint elvész. A betűkhöz való hűség (például egyes kabbalista irányzatoknál vagy vallási és politikai tendenciáknál) már a szolgai olvasás végső határa, textolatria, amelynek veszélye minden írás mögött ott leselkedik. Azok, akik a képtotalitarizmustól félnek, figyelembe vehetnék ezt a gyilkos írástotalitarizmust is.

c) Kritizálás: a „kritika” és a „kriminalitás” szó a görög „krinein”-ből és a latin „cerneré”-ből ered, amely körülbelül „törés”-t jelent, „széttörés”, „betörés” értelemben. Ezt a kettős jelentést már a felvilágosodás (de különösen Kant) óta ismerjük, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy a kritikát a kritizált, a kritizáltat pedig a kritika tekintette bűnösnek. Aki egy szöveget kritikusan olvas, az a szöveg íróját bűnözőnek tekinti és bűncselekményt követ el ellene. Az egész folyamatot áthatja a kriminalisztika légköre. Az olvasó vagy detektív, vagy gyilkos lesz, és - mint egyes bűnügyi regények esetében - a gyilkos maga a detektív is lehet. Az író mindig vétkezik, mivel mindig hazudik, még ha ennek nincs is tudatában. A kritikus olvasó lefüleli az írót, amikor a sorok által kijelölt irány ellenében az íróba, a kontextusába, a tudatalattijába tör be. Így jön rá arra, hogy az, amit az író igaznak tartott, valójában osztályideológia, szublimáció vagy akármilyen tényszerűen kimutatható előítélet. Ezenkívül a kritikus olvasó azt is kiderítheti, hogy az író tudatosan hazudik. Ilyen megfejtés az újságoknál fordulhat elő, amelyek szolgai, nem pedig kritikai olvasásra számítanak és eredményesen hazudhatnak, mint a vízfolyás. A kritikus olvasó mindig betörő, mert az író feléje nyújtott kezét, ahelyett, hogy testvérileg megszorítaná, visszalöki, hogy az írót belülről törje szét. Sok író azonban éppen ilyen kritikát vár el, mivel ekkor derül ki igazán, mi ment benne végbe írás közben. Egyszerre vágyik kommentárra és kritikára, ami persze lehetetlen elvárás. Mert a kommentár a szövegből indul ki, míg a kritizálás a szövegbe és azon át hatol. A felvilágosodás története e behatolás előrehaladásaként írható le: kezdetben a felvilágosodás szövegek ellen irányul (Kant esetében mondjuk tudományos és filozófiai, Rousseau esetében politikai és esztétikai szövegek ellen), aztán betör az íróba (példa rá Marx és Freud), hogy végül, mint például a frankfurti iskola esetében, a hazugságok hazugság általi kiirtásába torkolljék. Ilyen szempontból is sikeresnek tekinthetjük a kritikai olvasást, a felvilágosodást. Minden szöveg, beleértve a kritikusat is, kritikailag betűzhetővé vált, s minden sor maga ellen fordul, hogy mint Uroborosz, a saját farkába harapjon.

Az ember két alapvető okból ír: személyes indítékból (hogy rendbe szedje gondolatait) és politikaiból (hogy másokat informáljon). Jelenleg már eléggé fel vagyunk világosodva ahhoz, hogy e motívumokról számot adjunk. Amint az az írásrenden is jól látható, a gondolatok rendezése mechanikus eljárás, és rábízható a mesterséges intelligenciákra. A olvasó, akinek írunk, kommentátor (aki a leírtakat túlbeszéli) vagy követő (aki tárgy módjára aláveti magát a szövegnek) vagy kritikus (aki azt ízekbe szedi) - ha egyáltalán olvasóra találunk. Innen ered az írás abszurditásának érzete, amely sok írót elfog és nyomaszt, s nem csupán külső tényekre vezethető vissza, mint a szöveginfláció és a megfelelőbb kód felbukkanása. Jóval inkább annak a következménye, hogy az írás tudatára ébredt saját elkötelezett és kifejező gesztus voltának. Nem annyira a kultúra színterére, jóval inkább az önmagába vetett pillantás döbbenti rá az írót, hogy ütött az utolsó órája.

Íme egy példa e világvége-hangulatra. Miközben gépeltem, kétféle dolgot kíséreltem meg: az írás bukásáról szóló gondolataimat rendbe szedni és másokkal közölni. Azonban már a bizonyossággal határos módon valószínű, hogy gondolataim rendezése közben hibát követtem el, ami, ha egy számítógépbe programoztam volna be, kiküszöbölhető lenne. S azt is biztosan tudom, hogyan olvassák majd a szövegemet, ha a szöveginfláció ellenére egyáltalán valaki is elolvassa. Ugyanis vagy túlbeszélik, vagy átfutják, vagy kimutatható lesz, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, de hazudtam. Ami a fentiekre érvényes, érvényes az iménti példára is: Uroborosz. És ennek ellenére mégis megírtam ezt a könyvet. Ez a „mégis” láthatatlan címként ott lebeg minden manapság írott szöveg fölött.

S mi okuk lenne az íróknak panaszra? Elvégre, mielőtt íróvá válnának, maguk is olvasók - végül is az olvasás nemcsak ontológiailag, hanem életrajzilag is megelőzi az írást. Minden, amit leírnak, kommentáló válasz a felületesen vagy kritikusan olvasott szövegekre. Az olvasók azok, akik a szövegeket különféle módon összekötik. Ha az író olvasóként mások szövegeit összeköti, nem csoda, hogy egyszer, fölvilágosultan, saját szövegét is odaköti - már megírása közben. Elvégre elsajátította saját lebetűzésének kibetűzését. Ami megmarad, azok csak üres tokok. A „jel” szó visszanyerte saját eredeti puszta jelentését, ha tudjuk, hogy írás közben csupa nullát jegyzünk.

Ezen a nullponton azonban nem akadhat el az írásról és az olvasásról való elmélkedésünk. Ha ezen az úton nem megy, máshol kell próbálkoznunk.