Utószó

Az új kiadásoknak tulajdonképpen át kell gondolniuk a régit, és az újonnan átgondoltaknak a régihez kell hozzáfűződniük. Ennek az utóiratnak nem kell ilyen hozzáfűzőlegesnek lennie, mivel az előtte álló szöveg egy esszé. Az esszé kísérlet arra, hogy másokat átgondolásra késztessen, hogy hozzáfűzéseket mozdítson elő. Ez az oka annak, hogy e szöveg diszken is megjelent: olyan hólabdát kell görgetnie, melyben a hozzáfűzések egyre jobban elfedik az eredetileg előadottakat. Az új kiadások folyvást elágazó sorozata alakul így ki, melyben egyre újabb átgondolások fedik el a megelőzőeket. Egy esszé kiadásakor tehát nem arról van szó (mint a kísérletek esetében), hogy igazoljanak vagy megcáfoljanak valamit, hanem arról, hogy dialogikusan mindent újra átgondoljanak. Ez a második kiadás ezek szerint annak bizonyítéka, hogy még mindig egy írásról, nem pedig egy utóiratról van szó. Nem is oly egyszerű tehát az írásból az utóiratba kitörni. Az esszének ez a sikertelensége meggondolásra érdemes:

E szöveg megfontolásaiból következően az írásból csak két irányba lehetséges a kitörés: vissza a képhez, vagy előre a számokhoz. Vissza az imaginációhoz, vagy előre a kalkulációhoz. E meggondolások során kiderül, hogy kerülő úton egymásba érnek: a számokat képekké lehet komputálni. Az ember megkísérelheti, hogy a textuális írás gondolatköréből az elképzelő kalkuláció körébe törjön ki. Ha ez sikerülne, akkor a számoló és imaginatív gondolkodás feloldódna a textuálisban. Ez esetben az írók elnyelték, megemésztették volna a matematikusokat és a képkészítőket, és ezáltal maguk is új gondolatsíkra kerültek volna. Ez azonban itt nem sikerült.

Ennek magyarázata sajnos nagyon is egyszerű: a kísérletekre egy író vállalkozott, akinek matematikai kompetenciája ehhez nem elegendő. Azt gondolhatják, hogy ezt előre tudhatta volna. A dolog azonban úgy áll, hogy azok, akik kellő matematikai kompetenciával bírnak, meg sem próbálnak kitörni az írásból, mivel már előzőleg megvetően félretolták. A kísérletre ezért kell az inkompetencia (az elkerülhetetlen kudarc) tudatában vállalkozni. Az esszéisztikus gondolkodásnak éppen ez adja drámaiságát: tudatában van saját illetéktelenségének és illetékesebbekhez fordul, hogy azok folytassák tovább a kísérletet.

Az illetéktelenség tudása nem feltétlenül hátrányos. Közben ugyanis az ember önmagában derülhet, és ezáltal előbbre viheti a kísérletet. Tehát nem „ridendo castigat mores”, hanem „ridendo castigat se ipsum”. És ez talán mégsem vallott egészen kudarcot, hisz ehhez a második kiadáshoz vezetett.

1989. június