20. Aláírás

Vissza kell térnünk az óvodába. Vissza kell mennünk azoknak a szintjére, akik még nem tanulták meg az írást és az olvasást. Ebben az óvodában a komputerekkel, plotterekkel és más efféle „gadgetekkel” infantilis játékokat kell megtanulnunk. A különféle komplex és rafinált apparátusokat, évezredes szellemi fejlődés eredményeit gyermeteg célokra kell alkalmaznunk. Egy olyan lealacsonyodásról van szó, melynek alá kell vetnünk magunkat. A kisgyerekek, akikkel a gyerekszobán osztozunk, felülmúlnak bennünket ama készségükkel, mellyel az együgyű és rafinált dolgot kezelik. A nemzedéki hierarchiának ezt a megfordulását terminológiai tornászmutatványokkal igyekszünk álcázni. Nem elmaradott idiótáknak, hanem haladó komputerművészeknek nevezzük magunkat, amikor esetlenül játszadozunk és megkíséreljük a nagyot adni magunk előtt és azok előtt is, akik továbbra is írnak és régi módszerekkel gondolkodnak, miközben játszadozásainkhoz tudós és magasröptű kommentárokat írunk alfabetikusan. De ez senkit sem téveszt meg. Mindaz, amit Miniteljeink, Apple-jeink és Commodorjaink előtt ülve teszünk, olyannyira primitív, hogy semmiféle szimpózium, munkatalálkozó vagy szeminárium sem téveszthet meg afelől, hogy ez valójában a gondolkodás karikatúrája.

Hagyományunk erre a szándékolt visszaesésre igazolást kínál. Hisz például nem javallotta-e Jézus, hogy kisdedekké váljunk, ha a mennyek országába akarunk jutni? Csakhogy nem olyan egyszerű a fáradsággal elért, erőfeszítésekkel igazolt és védett tudatsíkot kioltani. Jézus korában bizonyára a görög tudomány és művészet, a zsidó istenbölcsesség és kazuisztika leépítéséről volt szó annak érdekében, hogy helyt adjon egy egyszerűbb hitnek. Az eredmény, mint tudjuk, a primitivitásnak, a barbárságnak és a dekadenciának az a kevercse volt, melyet középkornak neveznünk. Visszatekintve, ebben a kevercsben mégis egy nagyszerű fejlődés csíráját látjuk. Ez hozta újra elő - reneszánszként - a lebontott görög gondolkodásmódot és - reformációként - a lebontott zsidó gondolkodásmódot. Számunkra azonban nem adott a kellő távolság a primitivizálódástól és dekadenciától, hogy felismerhessük benne a nagyszerűség csíráját - bármennyire érezzük is benne. Nem valamiféle remény princípiumától vezettetve térünk vissza az óvodába, hanem alapvető kétségbeesésünknél fogva, nevezetesen azon kétségtelen bizonyságból: ezen az úton nincs tovább.

Tehát lemegy a függöny azon a színpadon, amelyen az írásos kultúra drámája, a szellemnek az obskurantizmus elleni harca lejátszódott. E dráma során rettenetes jelenetek zajlottak: amikor az ellenfél, történetesen a nácizmus bevette a színtér centrumát; amikor maga a protagonista fordult ki borzalmasan magából az inkvizíció formájában. Az ilyen jelenetek a letűnő kultúra mindennemű elkötelezettségét kérdésessé teszik. És mégsem tudunk könnyű szívvel búcsút venni ettől a drámától. Nagyszerű színjáték volt és mindig magával ragadó. „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.”

Amikor az ember több mint háromezer éve a Földközi-tenger keleti szegletében elkezdett írni, az életvilág a miénkhez képest kicsiny és korlátok közé szorított volt. Életkora néhány nemzedéknyire terjedt, és voltak emberek, akik első kézből beszélték el eredetét. A világ ugyan meglehetős kiterjedéssel bírt, ám gyalogosan is be lehetett járni. De bármeddig jutott is az ember e körön belül, emberfeletti erőkre akadt, és ezek kegyetlen bosszút álltak, ha nem áldozott nekik és nem vetette magát elébük. Ezek az emberellenes erők mindenütt fenyegető képek formájában vették körül. Ezért aztán az ember csak ritkán és kedvetlenül hagyta el a falu óvó környezetét, az embertelen élővilágnak azt az emberi kivágását, melyet kulturálisan meghódított. A kultúrából a kalandba merészkedve szörnyekre számíthatott. Ha egy idegen érkezett a faluba, akkor az a bizonytalannak a lakható megszokottba való betörését jelentette. Az emberek így, közösségbe húzódva töltötték viszonylag kisszámú életéveiket. Haláluk pedig emberi vagy emberfeletti kéz tette volt, melyet a túlélőknek meg kellett bosszulniuk.

Az alfabetikus sor áttörte ezt a szoros mágikus kört. Tátongó távlatok nyíltak meg. A világ eredete messze túlkerült az emberi mértéken, és már csak 15 milliárd évnyi, egzisztenciálisan semmitmondó fogalommal mérhető. A világ kiterjedése a mérhetetlenbe tolódott, hogy aztán az elképzelhetetlenbe görbüljön. Bármilyen irányba induljon is az ember, legyen az nagy vagy kicsiny, ha elég messzire megy, ürességre lel. Nemcsak hogy átlátjuk a bennünket meghatározó emberfeletti erőket (méghozzá mind a négyet: a nehézségi erőt, az elektromágneses, az „erős” és a „gyenge” magerőt), hanem ezentúl részben a szolgálatunkba is állítottuk őket. Ezen a széles, üres és részben szolgálóvá vált világon növekvő fürgeséggel és gyorsasággal mozgunk. Ezenközben csak egymással kerülünk összeütközésbe. A halált pedig addig tartóztatjuk, amíg csak bírjuk, hogy aztán agyonhallgassuk vagy szétbeszéljük. Az életvilágnak ez a hatalmas átalakulása, amely háromezer éve még teljesen valószínűtlen volt, az alfabetikus sorok műve.

Elmondható, hogy az alfabetikus sorok és a rajtuk keresztül folyó gondolatok felvilágosodást hoztak a mágikus-mitikus életvilág fojtott homályába. Ablakot nyitottak e világba, hogy a kritikus gondolkodás fényét beengedje. Az alfabetikus áttörés végső következményét azonban még nem méltattuk. Ablakok nyitásával vette kezdetét, később azonban a kritikus gondolkodás ajtókat is beépített, amelyeken keresztül ki lehetett jutni és tapasztalatokat lehetett szerezni. Végül pedig a falakat is ledöntötte. Jelenleg minden irányból a kritikai gondolkodás világos fénye árasztja el a tájat. Az egyes embert is a bensőjéig menően ezek a hideg röntgensugarak világítják át. Ez azt jelenti, hogy nem maradt semmi olyan, amit fel lehetne világosítani. A kritikai gondolkodás sugarai nem találnak semmit, amiben megtörhetnének. Az ürességbe vesznek.

Ezzel az alfabetikus írás (és gondolkodás) elérte (és meghaladta) eredeti célját. Ahhoz, hogy tovább tudjunk gondolkodni, új kódokhoz kell folyamodnunk. Ha az ember azt állítja, hogy a lineáris tudat túllőtt a célon és azon van, hogy a semmibe vesszen, akkor történelemkritikát űz, tehát megint csak lineáris a gondolkodás. Ebben az esetben ugyanis azt állítja, hogy a történelem olyan folyamat, amely az előtörténet szűkös teljességéből az utótörténet ürességébe vezetett.

A történeti tudat célkitűzése egy különös ok folytán elérhetetlen: csak a történeti tudat számára léteznek célok (egyenes vonalú), míg a többi tudatsík cél nélküli. Ha tehát a történeti tudat cél nélküli síkok felé irányul, akkor téves következtetésre jut. Az ember csak a történelmen belül képes célokat követni, a mítoszban vagy az új tudatsíkon nem. Csak ebben az értelemben mondható el, hogy a történelem „túllőtt” a célon: a céltalanság új formája fakadt belőle. Ez azt jelenti, hogy a történelem nyugodtan folyhat tovább és követheti céljait (melyeket soha nem tud elérni), ám az, aki az új tudatsíkon áll, e célok mindegyikére fentről pillant le, mivel már nem érdeklik.

A történelem előtti tudatsík képkódokban, a történelmi alfabetikusan, az új pedig digitálisan fejeződik ki. E síkok közt szakadékok tátonganak. Minden olyan alfabetikus kísérlet, mely a szakadéknak a „digitális” irányába történő áthidalására irányul, kudarcra van ítélve, mivel saját lineáris, célratörő struktúráját viszi bele a digitálisba és ezzel elfedi azt. Ennek jegyében a tudat fentiekben javasolt alfabetikus modellje használat után kiradírozható. Erre az alfabetikus esszére ez annyiban érvényes, amennyiben megkísérli az íráson túlmenő írást. Az általa szállított időleges segédegyenest kellő bizalmatlansággal kell az újra alkalmazni, aztán pedig törölni.

Amennyiben ez az esszé megpróbált volna túlírni az íráson, úgy használat után kiradírozandó. Amennyiben az írás túlment volna az íráson (ebben, magától értetődően, nem lehetett elég messzemenő), akkor úgy olvasandó - két értelemben is -, mint az írás aláírása: az írottak jóváhagyása és a végpont előtti utolsó iratrész.

Ezzel szemben először is azt lehet felvetni, hogy az írásnak nincs szüksége jóváhagyásra. Kétségkívül dölyfös dolog, ha egy író ember veszi magának a bátorságot és a szellem ezen ősrégi és nagyszerű artikulációját a saját nevében kívánja aláírni. Ámde nem szokás-e manapság petíciókat és tiltakozásokat köröztetni, és az íveken aláírások ezreit gyűjteni? Ez az esszé, ez az aláírás is a sok ezer aláírás egyikeként, a megvádolt írás érdekében benyújtott petíción szereplő aláírásként, a fenyegető másodlagos analfabetizmus elleni tiltakozás aláírásaként, egyszersmind elfojtott sírásként szeretne olvasói elé kerülni. De hogy is lehetne elfojtani a sírást, amikor az írás temetésére kerül sor - még akkor is, ha tudata hártyavékony felületén az ember meg van győződve róla, hogy a sírás nem helyénvaló?

Az utolsó írásmű - ez nevetséges, mondják majd. A jövőben bizonyára írásművek áradata zúdul ránk a nyomdákon és a technikailag fejlett sokszorosító apparátusokon keresztül. Ennek az esszének a szerzője is, a bizonyossággal határos valószínűséggel további írásműveket fog készíteni: nem tehet másként. És végül, e szöveginflációra tekintettel mégiscsak van értelme utolsó írásművekről szólni. Ez az esszé ennek feltárására törekedett.

Vannak emberek, akik írnak, mert az a véleményük, hogy ennek még van értelme. Vannak továbbá olyanok, akik már nem írnak, inkább visszatérnek az óvodába. Végezetül olyanok is vannak, akik úgy írnak, hogy tudatában vannak ténykedésük értelmetlenségének. Ez az esszé ugyan az emberek első és második típusa számára íródott, ám a harmadik típusúaknak van ajánlva.