19. Átkódolás

Sok mindent új módon kell megtanulnunk. Ez bonyolult dolog, hisz a megtanulandó elsajátítása nehéz, mindenekelőtt azért, mert a már egyszer megtanultat nehéz elfelejtenünk. A mesterséges intelligenciák egyik előnye, hogy gond nélkül képesek felejteni. Tőlük tanuljuk a felejtés fontosságát. Az átképzés erőszakkal jár, hisz azt követeli meg tőlünk, hogy az emlékezet működését megváltoztassuk. A mi hagyományunk az emlékezetet a halhatatlanság fészkének tekinti: a zsidók számára például áldásos életcél valaki emlékezetében megmaradni. Most meg kell találnunk, hogy legalább olyan fontos az emlékezet kitörlése is. Át kell értékelnünk a halhatatlanságot és a halált, a hírnevet és a névtelenséget.

A most felbukkanó újdonságok miatt változásra kényszerülő dolgok között első helyen áll a folyamatszerű, előrehaladó, lineáris gondolkodás, vagyis az egyenes vonalú írásban kifejeződő gondolkodásmód. Emlékezetünkből törölnünk kell az ábécét, hogy helyet csinálhassunk az új kódnak.

De talán lehetséges lenne az új kódot megtanulni anélkül, hogy az emlékezetünkben őrzött régit kitörölnénk. Nem alig kihasznált emlékezet-e az agyunk, amelyben még elég hely van az új számára is, s nem érvényes-e ez fokozottan az óriási mesterséges intelligenciákra, amelyeket még csak most kezdtünk építeni? Nem azt mondja-e a dialektika, hogy a túlhaladott nem törlődik ki, hanem csak átalakul? Elképzelhető-e hát, hogy a jövőben az új kód az ábécén alapul, az ábécét magába olvasztja és új szintre emeli, úgyhogy - analfabéták helyett - szuperalfabétákká válunk?

Ez elképzelhetetlen. Az új kódot az emlékezetünkben nem tárolhatjuk az ábécé mellett, mivel ez a kód nem tűri az ábécét. Az ábécével szemben imperialisztikusan türelmetlen. Nem tűri el, hogy a háta mögött tovább fusson egy másik gondolkodás, amelynek lényege a kép bírálata. A digitális és betűrendes kód közötti viszony nem egyszerűen dialektikus ellentét egy képteremtő és egy képbíráló kód között, amely során ez az ellentmondás valamiféle szintézisben feloldódhatna. Jóval inkább egy új tér-idő-tapasztalat felbukkanásáról van szó, s ezzel együtt egy új tér-idő-fogalomról, amelybe a régi tapasztalatok és fogalmak nem olvadhatnak bele. Nem dialektikusan, hanem inkább a Kuhn-féle „paradigma” módjára kell felfognunk a dolgot: nem az ellentétek szintézise jön létre, hanem inkább egy váratlan és előtte elképzelhetetlen szintváltás. A digitális kóddal egy új tér-idő-tapasztalat születik meg. Minden előtte meglévőt - akár az új paradigmák - meg kell semmisítenie: minden tapasztalatot, amely a mindenütt „jelenvalóság” és az „egyidejűség” régi fogalmával nem ölelhető fel. Az efféle tapasztalatba az ábécé nem emelhető bele, ezért ki kell oltódnia.

A digitális kód által termelt képek mindenhol (még a Föld túloldalán is) egyidejűleg vannak jelen. Ezek a képek mindig (még az elképzelhetetlen távoli jövőben is) lehívhatók és jelenlevők lesznek. Esetükben a „jelen”, „jövő”, „múlt”, de mindenekelőtt a „távolság” és „közelség” fogalmak új értelmet nyernek. A relativitáselmélet az új jelentések megtanulásában ugyan segítségünkre lehet, de ezeket egzisztencializálnunk kell. Ha ezt megpróbáljuk, akkor jóval nagyobb hatást gyakorol ránk az időfolyam átfordítása, mint a tér beolvadása a képekbe: többé nem a múltból a jövőbe, hanem a jövőből a jelenbe vezet az út. A „jövő” és a „lehetőség” szinonimákká válnak, az „idő” azonos lesz a „valószínű”-vel, a „jelen” pedig a lehetőségek megvalósulása lesz képek formájában. A „jövő” a lehetőségek multidimenzionális bokrává válik, amely ágaival a lehetetlenig fut ki, gyökerében pedig mint jelenbeni kép valósul meg. A „tér” nem más, min ennek a bokornak a topológiája. A digitális kód által lehetővé válik e „bokros” lehetőségek képbe való átültetése. E képeket bírálni nem azt jelenti, hogy leleplezzük azt, amit ellepleznek, hanem azt, hogy megmutassuk, mely lehetőségek valósulnak meg bennük, s melyek nem. A lineáris, történeti, betűrendes gondolkodás illetéktelen az ilyen kritikára és meg kell szűnnie.

Kísérleteznek azzal is, hogy a betűrendes gondolkodást átmentsék a digitálisba, hogy továbbra is lehessen írni. Emellett például így lehet érvelni: jóllehet igaz, hogy a lineáris gondolkodás a maga lineáris logikai szabályaival (mint például a booli logika vagy a szabad akarat történeti tudata) nem felel meg a multidimenzionális és emellett kvantikus gondolkodásnak, de az egyenes vonalú történeti idő a maga kauzalitásával és haladó jellegével nem lehetne-e egyike az új tér-idő-tapasztalat számtalan dimenziójának? Nem tapasztalunk-e az új képek tapasztalása közben történelmet is? Nem mondható-e el tehát, hogy az új (relativisztikus, fenomenologikus, kibernetikus stb.) időtapasztalat (és térkiszorítás) valamiképp a történetit, az alfabetikust is magában foglalja? Elvárhatjuk-e ezután, hogy megmarad az írás, még ha csak azért is, hogy az újat leírja? Ezek azonban igazán megalázó kísérletek arra, hogy az írásnak szerény helyet biztosítsunk a jövő kultúrájának szövetében.

Mindebből kiderül, milyen nehéz is felejteni. Hisz minek kellene az eljövendőt leírni - amivel ez az esszé is kétségbeesetten próbálkozik? A jövőt leírni annyit tesz, mint azt a régi gondolkodásba belegyömöszölni, megmutatni, hogy az eljövendő szükségszerűen (kauzálisan) a régiből ered, tehát a régiből magyarázható.

Az újban éppen az az új, hogy leírhatatlan, s ez annyit jelent, hogy értelmetlenség az új megmagyarázására irányuló törekvés. A felvilágosodás már lefutott, s az újon már nincs mit magyarázni. Semmi sötét nincs benne, átlátszó, mint a háló. Semmi sem rejlik mögötte. A magyarázat az újban bukfencet vetett. El kell kezdenie magát magyarázni. Az ábécé a tisztázás kódja. Ha tehát tovább írunk, akkor csak azért, hogy az ábécét megmagyarázzuk, az írást leírjuk. Más megmagyaráznivaló és leírnivaló egyébként nem létezik.

Az ilyen mentési kísérletnél a történeti gondolkodás kritikai képessége a tét. A betűrendes gondolkodásnak azért nem szabad megszűnnie, hogy az új képekkel kritikusan szembeszállhassunk. De a „kritikát” is újra kell tanulnunk. Régi összefüggésében a bírált elemeire szaggatását jelentette. Így bírálja például az ábécé a képeket, amikor azokat piktorémákba, pixelekbe tördeli, hogy átkódolhassa és sorokba rendezhesse. Az új képek azonban ilyen módon nem hagyják magukat elbírálni. Ezek szintetikusak, vagyis már előbb izolált pixelekből állítódtak össze. A digitális kód egy már előbb teljesen átkritizáltat, átkalkuláltat szintetizál. A régi értelemben vett kritika e képek esetében semmi mást nem deríthetne ki, mint hogy elektronokból komputálták őket. Ha ez a kritika ezen felül még a szintetizáló szándékát is bírálni szeretné, végső soron ott is csak komputált elektronokat találna. A régi kritika, az egységes darabokra tördelése, tátongó intervallumokba, a semmibe vesznék - méghozzá teljesen hiábavalóan. Hisz már jó előre nyilvánvaló volt, hogy az újban nincs semmi tartós, ami kritizálható lenne. Egészen új kritikai eljárásra van itt szükség, méghozzá olyanra, amely a „rendszeranalízis” fogalmával csak hozzávetőleg írható körül. Erre azonban a betűrendes gondolkodás mindenképp alkalmatlan. Ebből következően nem vagyunk az új képeknek kritikátlanul kiszolgáltatva, ellenkezőleg: ki fogunk dolgozni módszereket elemezhetőségükre és re-szintetizálhatóságukra. Ilyen módszereken már javában dolgoznak. A régi kritikai gondolkodás megmentésére irányuló kísérlet nemes ügy ugyan, de tökéletesen téves.

Meg kell tanulnunk digitálisan írni, ha ez a fajta feljegyzési módszer egyáltalán még írásnak nevezhető, s még egyáltalán elmondható, hogy a régi újba való átkódolásáról van szó. Ha a digitális kódot íráskódnak s az írás előtti képalkotás és az alfabetikus szövegkészítés folytatásának tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy meg kell tanulnunk mindent átkódolni: nemcsak minden eddig leírtat, hanem minden ezután írandót is. Az egész irodalmat, kultúránk összes tényleges és imaginárius könyvtárát digitális kódba kell átkódolnunk, hogy betáplálhassuk a mesterséges intelligenciákba és onnan idővel lehívhassuk. Minden megírásra várót, minden, a szövegeinkben előforduló még befejezetlen gondolatmenetet át kell kódolnunk az új kódra. Mindenesetre, ha az ember a digitális kódban egy egészen új gondolkodásmód kifejeződését látja, amely már nem nevezhető írásnak, akkor azt is mondhatjuk, törölnünk kell az összes lényeges és imaginárius könyvtárat minden vívmányával s minden rejtett tartalékával együtt a emlékezetünkből, hogy helyet szorítsunk az újnak. Alapjában véve azonban ez a két megfogalmazás ugyanoda fut ki: meg kell tanulnunk egész történelmünket újragondolni. Előre és visszamenőleg is. Mindenképp szédítő feladat.

Hogy mennyire szédítő, kiderül, ha beleképzeljük magunkat a jövőbeni „olvasó” helyzetébe. Tegyük föl, már az egész világirodalmat sikerült digitálisan átkódolnunk, mesterséges intelligenciákba táplálnunk, és eredeti alfabetikus formáját már megsemmisítettük. A jövőbeni „olvasó” ott ül képernyő előtt, s lehívja a tárolt információkat. Már nem a leírt sor hosszában való passzív felszemezgetéséről (felszedegetéséről) van szó. Jóval inkább a szolgálatunkra álló információelemek keresztkötéseinek aktív összefűzéséről. Az „olvasó” az, aki a tárolt információelemekből a számára szükségeset egyáltalán előállítja. Ennél az információgyártásnál az „olvasó” különböző kötési módszerekkel rendelkezik, amelyeket a mesterséges intelligencia ajánl neki (jelenleg a „Menü”-nek nevezett lehívási módszer), de alkalmazhatja saját kritériumait is. A jövőben számolhatunk egy új tudományággal (a „dokumentáció tudománya” ennek előfutára), amely az információs bitek lehívásának és összekötésének ismérveivel foglalkozik. Hogy mi jön ki egy ilyen „olvasás” közben, lássuk egy példán:

Tegyük föl, hogy az „olvasó” a tudománytörténet iránt érdeklődik, tehát egy információsor iránt, amely a mostani olvasó előtt kronológiai sorrendben áll. Jelenlegi olvasás- és gondolkodásmódunk szerint mondjuk „Arisztotelész” „Newton” előtt található. A jövőbeni „olvasó”-nak ezzel szemben a digitálisan kódolt „Arisztotelész” és „Newton” egyszerre áll rendelkezésére. ő ezért a két rendszert egyszerre hívhatja le, méghozzá úgy, hogy fedik és kölcsönösen zavarják egymást. A newtoni rendszerben például a „tehetetlenség” összeütközik az arisztotelészi „motívummal”, az arisztotelészi rendszer „igazság”-elve pedig beleütközik a newtoni rendszer okláncolatába. Az „olvasó” a két egymást befedő rendszert úgy irányíthatja, hogy köztes stádiumok jönnek létre, amikor is az arisztotelészi rendszer éppúgy előállhat a newtoniból, mint az az arisztotelésziből. Az „olvasó” arról ugyan értesül a rendelkezésére álló adatokból, hogy a newtoni rendszer valójában újabb, mint az arisztotelészi, de a „történelmet” akár meg is fordíthatja.

Ezt a példát azért választottuk, hogy megmutassuk, a jövőbeni „olvasó”-nak módjában áll az információelemek különféle keresztkötései között akár lineáris, történeti kapcsolást is véghezvinni. Többek között tudománytörténetet is kiolvashat az adatokból. De a történelem, amely egy efféle „olvasás” során megjelenik, nem éppen az, amit mi ma a történelem fogalmával illetünk. Történeti tudattal - annak tudatával, hogy egy drámai és visszavonhatatlan időfolyamba menekülünk - a jövőbeni „olvasó” már nem rendelkezik. Felette áll és saját időfolyamait kötözi össze. Nem a sor hosszában halad, hanem saját hálóját fonja.

Az irodalom átkódolása az új kódba szédítő feladat. Megköveteli tőlünk, hogy gondolatvilágunkból átlépjünk egy idegen világba: a beszélt nyelv világából az ideografikus képekébe, a logikai szabályok világából a matematikáéba, s mindenekelőtt a sorok világából a pontok alkotta hálóéba.

Valószínűleg addig nem láthatunk hozzá az átkódoláshoz, amíg ki nem dolgozunk egy átültetési elméletet és átültetési filozófiát. Ettől viszont még távol állunk. De megfigyelhetjük, hogy az átkódolás már mindenfelé megkezdődött. (Természetesen, a képzelet területét kivéve, az átkódolt szövegek törlése még nem.)

A szövegek filmre, lemezre, tévéműsorra, komputerképre való átkódolása közt az a legfigyelemreméltóbb, ami a tudományos szövegekkel történik. A logikai és matematikai gondolkodáson nyugvó állítások képekké válnak, e képek pedig mozgóvá és színesekké. Így ültetődik át a tudományos gondolkodás az új kódba anélkül, hogy rendelkeznénk egy megfelelő átültetési elmélettel. Összehasonlítva ezzel az ismeretelméleti veszéllyel, a regények megfilmesítésében vagy a költemények tévéképernyőre való transzponálásában rejlő politikai és esztétikai veszélyek elhalványodnak.

Az átkódolás esetében két, egymással ellentétes tendencia figyelhető meg. Egyfelől vannak olyanok, akik nem szívesen tanulják meg az átkódolást, mivel nem hisznek az újratanulás szükségszerűségében. Másfelől vannak emberek, akik rávetik magukat minden leírtra és leírandóra, hogy azt digitálisan átkódolhassák, mert vagy kalandot látnak benne, vagy egész egyszerűen taszítja őket a sok irkafirka. E két véglet között ott állnak azok, akik tudatában vannak mind az átkódolás, illetve az újratanulás szükségszerűségének, mind pedig a nehézségeinek. Az átültetés elméletét és filozófiáját ezektől az emberektől várhatjuk. Ha ez megszületik, a betűrend szerinti kultúrából az új kultúrába való jelenlegi átmenet a gondolkodás- és életkörülmények tudatos meghaladásává válhat. Ha viszont nem születik meg, akkor az analfabéta barbárságba való süllyedéssel számolhatunk.

Ezzel azt vethetjük szembe, hogy mindig is borotvaélen táncoltunk, s eközben sosem vágtuk meg magunkat - ami arra enged következtetni, hogy az a bizonyos penge valószínűleg tompa, mint a bot. De nem éppen az éles helyzetek átélése a felelős azért, amit szabadságnak nevezünk? Előrenézve ott a borotvaél, hátratekintve ott a lassan görgő massza, s mi nézzünk csak előre? Az ábécéből az újba való átmenet nekünk, betűvetőknek szakadék fölötti veszélyes kötéltáncnak tűnik. Unokáinknak valószínűleg már csak kényelmes séta lesz. Mi azonban nem vagyunk saját unokáink, akik az újat játszva sajátítják el az óvodában. Vissza kell hát térnünk az óvodába?