16. Íróasztalok

Mielőtt az íróasztalt az azt felváltó jövőbeni berendezésekkel hasonlítanánk össze, érdemes tiszta helyzetet teremtenünk. Egy üres asztal több mint pusztán fából készült és négy lábra támaszkodó deszka vagy egyfajta leegyszerűsített, mesterséges málhás szamár. Ezeken túl egy elérhetetlen ideál is: az ember újra meg újra elhatározza, hogy megszabadítja terhétől, és egyszer végre mindent letisztáz rajta. És az ember irigykedve nézi a televízióban a hatalmas és üres íróasztalokat, amelyek mögött az állítólagos hatalmasságok ülnek. Ha helyükbe képzeljük magunkat, másképp nézünk a hatalomra és az íróasztalra. A „hatalom” szó a „hat” ige főnévi alakja. A román nyelvekben a megfelelője a „tud” igéből alkotott főnév. Hová hathatnak vagy mit tudhatnak még a hatalmasságok, ha az asztal, amelynél ülnek, üres? A tőlük eredő lehetőségek és potenciálok nem futnak-e ki a semmibe? És nem éppen az íróasztalon elintézésre váró szervezett káoszban valósítják-e meg önmagukat? A hatalom fenomenológiájának a több évszázados antifenomenologikus viták után abból kellene kiindulnia, hogy itt az ellenállásban megvalósuló lehetőségek előretöréséről van szó. A hatalom tehát nem eleve valóságos valami, amelynek az ember engedelmeskedik vagy szembehelyezkedik vele, hanem a hatalom keresi az ellenállást, hogy egyáltalán valóságossá válhasson. Az ellenállás megtagadása (például az üres asztal esetében) megsemmisíti a hatalmat, s nem kell Gandhinak lenni ahhoz, hogy ezt belássuk. Elég magunk elé képzelnünk egy üres asztallapot.

A hatalom akarása az, amely arra csábít bennünket, hogy a papírboltba menjünk és mindenféle íróeszközt gyűjtsünk be, a készletet mindig újra feltöltsük és teletömjük vele az íróasztalt. Eközben nem egy általában vett hatalomvágyról van szó, hanem egy speciális hatalomnak, méghozzá az úgynevezett toll-hatalomnak az akarásáról. Még ha a hatalom fajtáinak egész sora létezik is, ezt a fajta hatalmat általában a kard hatalmához szokás hasonlítani. A tollból kisugárzó erő, a belőle eredő lehetőségek és potenciálok (a toll tere) különleges szerkezettel rendelkeznek, ámbár egy szabályos tolltér-elmélet még várat magára. Ha a mágneses erőterébe vasforgácsok kerülnek, tudjuk, miként valósul meg ez az erő. Még ha olyan mélyen hatolunk is be a toll terébe, mint az elektromágnesébe, hiányozni fognak a megfelelő Einsteinek. Valószínűleg azért, mert - szemben a „természetessel” - az ideológia tere ideológiailag mindig egységessé válik, mielőtt részleteiben megvizsgálhatnánk. Jó példa erre az a marxista kísérlet, amely minden hatalmi teret - így a tollét is - dialektikusan egy alapterületre (a gazdasági „alap”-ra) vezet vissza. Az efféle redukció tudvalevőleg Einsteinnek sem sikerült, mivel a különböző területek ismertté vált részletei ennek ellenszegültek.

Azt, ami az írót arra csábítja, hogy betérjen a papírkereskedésbe és megszerezze a toll hatalmát, ebben az esszében már részben megtárgyaltuk, még ha tolltér-elméletet ezzel nem is állítottunk fel.

A vágy, hogy a köröket sorokba simítsuk ki és e sorok segítségével elérjünk másokat, a papírbolt irányába csábítja az írót, hogy a toll hatalmát megragadja. Hogy e sajátos hatalomvágy a nyugati kultúra formájában megvalósult, és ilyen értelemben a toll hatalmi területe a társadalom „alapjá”-nak tekinthető, közel áll nézeteinkhez - ami nem zárja ki, hogy más szemszögből más hatalmi területeket tekintsünk alapnak. Ennek a specifikus hatalom iránti vágynak a kiindulópontja az íróasztal.

Az átlag íróasztalon káosz uralkodik: papír, mappa, gémkapocs, hamutartó, írógép, telefon és sok más holmi fekszik rajta, ezeket pedig asztali lámpa világítja meg.

Nincs átlagos íróasztal, a „káosz” ügyében pedig a megegyezés még csak most van folyamatban. Az átlag íróasztal elméletileg minden íróasztal absztrakciója, s minden íróasztal-fenomenológiának - annak a felfuvalkodottságnak a tudatában, hogy ezt az íróasztalt itt és most az átlagossal vetjük egybe - itt és most a konkrét íróasztalból kell kiindulnia.

„Káosz”-on (átmenetileg) itt olyan helyzetet értünk, amelynek szerkezetét még nem tekinthettük át, vagy olyan helyzetet, amely azután keletkezik, hogy átláttuk szerkezetét. Más szóval: ott uralkodik „káosz”, ahol a rend még nem szilárdult meg, és ott, ahol a rend tökéletes.

Az asztalomon uralkodó káosz megegyezik a természettudományok univerzumában uralkodó káosszal. Aki tudatlanul közelít hozzá, zavaros összevisszasággal találja magát szemben. Aztán elkezd ebben összefüggéseket, e zűrzavarban módszert felfedezni. Amikor az íróasztalomnál ülök és írok, egy csodálatra méltó világegyetemben találom magam: minden a maga helyén és szolgálatra készen áll. Magam eközben íróasztalom Arisztotelészévé és Newtonává válok: minden íróeszköz az őt megillető helyén található, ahová, ha onnan elkerül, vissza is kell jutnia. Ha ismerjük az asztalon a rendet, akkor minden íróeszközt a jelenben, a múltban és a jövőben pontos helyhez köthetünk. Ám ha magamtól és az íróasztalomtól eltávolodva a köztünk fennálló bonyolult viszonyt áttekintem, egyre heisenbergibbé válok: amit én az íróasztalomon rendnek hittem, durva leegyszerűsítése annak, amit magam vetítek ki az íróasztalomra. Ez akkor derül ki, ha mondjuk egy gombostűt kezdek keresni rajta. E tekintetben az íróasztalomon káosz uralkodik.

Én hatalomra török, vagyis bele a káoszba, hogy két fehér géppapírt és egy indigót a gépbe fűzzek. Tekintetem nem irányul sem a papírra, sem az írógépre, hanem fölöttük az írásra váró szövegre. Az egész íróasztal egy lenézett eszköz. Egyelőre szentesíti a még homályos cél. Semmiféle hatalmi törekvés nem képes elkerülni a cél szentesítését. Legfeljebb azt kísérelheti meg, hogy eközben ne nézze le az eszközt, hanem nézzen vele szembe. Eközben igen furcsa zavar áll be: minél jobban figyelek a papírra és az írógépre, annál jobban elmosódik a megírásra váró irat. Az íróasztalra irányuló tekintet kiszorítja a látószögből a szöveget. Ezért a tehetetleneknek a hatalomhoz intézett felszólítása, hogy mielőtt bevetnék, vegyék figyelembe az eszközt, már magában is tagadás: a hatalmat arra szólítják fel, hogy impotens legyen. S valóban, az íróasztalra irányuló figyelem az írás ereje helyett annak impotenciájáról árulkodik. A régi mondás, a „respice finem” valószínűleg azt jelentheti, hogy mindig tartsuk szem előtt a halált, de tanácsként arra is szolgálhat, hogy nézzünk át az asztal felett: ne hagyjuk magunkat az eszköztől lebénítani.

Ha azért ülök le az íróasztalomhoz, hogy azt szemügyre vegyem (ahelyett, hogy írnék), jaj nekem. Mindenekelőtt két okból: mert két antiíróeszköz is áll rajta - a telefon és a rádió, két földönkívüli betolakodó az írás univerzumában -, s mert a toll hatalmáról - amely a kötetlen „szellem” hatalmának formája kíván lenni - kiderül, hogy kötődik az íróeszköz alattomosságához.

Ha megvizsgáljuk az íróasztal eme két földönkívülijét, az a benyomásunk támad, hogy itt az írásba való két egymással szembenálló informatizációs betörésről van szó. A rádió háttérzenét ad és az írást szolgálja. Ha a telefon a maga idióta kitartásával csörög, félbeszakítja az írást. Úgy hihetnénk, hogy a ránk törő informatizáció idióta módon zavarja ugyan az írást, de a toll hatalma a maga szolgálatába állíthatja őket. Ez téves következtetés. A rádióból kiszüremlő zenei aláfestés nem az a tiszta zörej, amelytől az írás során keletkező információk szárnyra kapnak (a kommunikációelmélet beszél erről), hanem az írás kicsúfolása. A rádió az író fülébe suttog: az általad előállított információk végső soron nem az olvasónak szólnak, hanem az én fekete dobozomra irányulnak, hogy ott maguk is háttérzörejjé váljanak. A kitartóan csörgő telefon pedig nem pusztán félbeszakítja az írást, hanem teljesen megszakítja, hogy elmondhassa: általam egy új hatalom jut szóhoz, amely ellen a tollad úgyis hiába küzd.

A hatalmasságok televízióban mutatott üres íróasztalai, láthatóan vagy láthatatlanul, a telefon elemeit hordozzák. A nagyhatalmak esetében ott a piros telefon. A hatalmasságok azért ülnek az íróasztalnál, hogy a telefont használhassák - nem pedig azért, hogy írjanak. Ezt a szerepet hatalomnak tekintjük. Felvetődik a wittgensteini kérdés: mi értelme van annak a mondatnak, hogy „Ez egy íróasztal, de nem írásra szolgál”? A két földönkívüli az íróasztalon bénítólag hat, mivel a toll hatalmával egy időben a „hatalom” fogalmát is semmissé teszi.

Ha az asztalon található többi tárgyra irányítjuk figyelmünket, akkor kérdésessé válik az írásnak mint szimbolikus manipulációnak a meghatározása. Írás közben tényleg a puha anyag (software), például a betű és az általa jelölt nyelv ellen küzdök-e, vagy pedig mindenekelőtt a kitartóan szakadozó gépszalaggal, az ujjamat becsípő kapcsokkal és a reménytelenül keresgélt, elkallódó papírokkal küszködöm csupán? Aki még nem áztatta könnyekkel kenyerét (keserves küszködésben a makrancos írógéppel), az nem ismerheti a toll égi hatalmát. Az irodalomkritika az írásban valami túlvilágit lát, nem pedig evilágit, kivéve az olyan szélsőséges eseteket, mint a Gulagon írottak.

Az írás tehát mégiscsak munka, méghozzá nem annyira „szellemi” (a „munka” szó használata itt kérdéses), mint inkább fizikai? Az író nemcsak elegáns ujjbegyeit használja, hanem közönségesen a kezét, a fogát és a nyelvét is munkába kell állítania?

Hirtelen úgy tűnik, az informatikai forradalom megmentés lehet. Ha ugyanis az asztalokat vizsgáljuk, ahogy azt az úgynevezett irodakellékek reklámjaiban bemutatják - ezeket a hófehér, laboratóriumi tisztaságú asztalokat a papírfecniktől mentes apparátusokkal, amelyeknél mosolygó, elegáns kisasszonyok ülnek -, majd összehasonlítjuk a saját íróasztalunkról szerzett tapasztalatainkkal, akkor olyan őshüllőnek érezzük magunkat, amely a harmadkori mocsarakban hempereg. Nem mi, hanem a mosolygó kisasszonyok a „szellem” elkötelezettjei. Az íróasztalánál görnyedő író az anyagi ellenállás, amellyel szemben ők szárnyalnak. Igazából ezek a lányok kezelik a software-t, és szellemibbek nálunk.

Persze, amint a tekintetünket az eszközökről ismét a szövegre irányítjuk, amint a joggal „butának” nevezett tárgyakat megvetjük, újra elönt bennünket az a lelkesedés, amely a „toll hatalmának akarása” fogalomban testesül meg. A lelkesedésbe azonban némi keserűség is belopta magát. A dolog, amit megvetünk, tényleg buta, de a reklámplakátokon olyan intelligens íróasztalokat láttunk. Talán azért vagyunk annyira elragadtatva az írástól, mert az íróasztalunk ennyire buta? És amilyen mértékben okosodnak az íróasztalok, olyan mértékben válunk mi, íróemberek egyre butábbakká? Ez az egzisztenciális kérdés, amely a papírkereskedésben vetődik föl és az íróasztalon válik nyomasztóvá, ezentúl végigkíséri minden írásunkat. Tetten érhetjük szövegeinkben, s most már nem hallgattatható el. Az átmenet - ahogy Serre mondaná, a „North-Western Passage”* - előtt álló íróasztal már nem őrizhető meg, amióta kiderült, hogy helyzete kérdéses. Ebben a földindulásban mind a négy lába megremegett. A szegény szamár már menthetetlen.

A papírkereskedést és az íróasztalt egybefogó tekintet lehetővé teszi, hogy az írás bukását a politika bukásaként fogjuk fel. A papírbolt - ahogy minden kiállítás és bolt - esete bizonyítja, hogy a város, s vele együtt a nyitott tér (a publicitás tere) eltűnésre van ítélve. És különösen megmutatkozik a papírkereskedés esetében, hogy a papír eltűnésével együtt ez a fajta ténykedés is megszűnik. Az íróasztal viszont azt bizonyítja, hogy a toll hatalma a semmibe ütközik, és már képtelen megvalósítani önmagát - ahogy a hatalom fogalmát is kiszorítja az automatikusan irányított funkció fogalma, s ennek következtében minden politikai gondolkodás (amely hatalmi kategóriákban való gondolkodás) megszűnik az írás utáni szituációban. A papírboltot és az íróasztalt végigpásztázó tekintet nyomán az író mindenféle politikai elkötelezettsége nevetséges tévedésként lepleződik le. Ezért nem ajánlatos a jelen íróinak e tekintet megkockáztatása. Ez a betekintés emellett még a cél és az eszköz között fennálló ismert aránytalanságot is új perspektívából tárja föl. Az egész íráskultúra alatt az eszköz kicsi és megvetett volt, míg a cél nagyszerű és nemes. Nevetséges az „Isteni színjáték” elért céljának megítélésekor Dante lúdtollára gondolni. Ebben az esetben a cél kétségkívül szentesítette az eszközt. Ma már azonban más a helyzet. Ha az intelligens íróasztalon összegyűlő hihetetlenül bonyolult eszközöket szemügyre vesszük, majd összevetjük őket a céllal, amelyet állítólag szolgálnak, akkor inkább azt mondhatjuk: az eszköz szentesíti a célt. Elég betérni a papírboltba, hogy rájöjjünk: A kínált eszközök nagyszerűbbek a megírásra váró jegyzeteknél, amelyet állítólag szolgálnak. Jóval több értelem rejlik egy ilyen eszközben, mint a segítségével létrejött irkafirkában. Az eszköz annyira okos lett, hogy a cél már fölösleges. Az eszköz öncélúvá vált. Minden eszköz öncéllá válása és a célok ellehetetlenülése egyenlő a „médiakultúrá”-val. Ez különösen a termonukleáris fegyverkezésben válik nyilvánvalóvá: az eszközök olyan hatalmasak, hogy már nevetséges a céljuk iránt érdeklődni.

Ezzel már annyira az íróeszközökre irányítottuk a figyelmünket, hogy a „kor szellemé”-vel összhangban az írás célját is elhanyagoltuk. Van-e még értelme a célt firtatnunk, amikor a kiegyenesedett sorok meghátrálnak a pontokból összeálló puzzle előtt?