7. Előírások

Hogy valami fogalmunk legyen az informatikai forradalommal megjelenő gondolkodásmódról, figyeljük csak meg az apparátusok kezelőit, milyen új jeleket ültetnek az elektromágneses mezőbe. Ezek a gombnyomogató emberek. Céljuk az apparátusok beprogramozása. A „program” szó a latin „praescriptio” és a magyar „utasítás” görög megfelelője. Írnak-e még (vagy már megint) ezek az emberek? Igazuk van-e a mai reakciósoknak, amikor azt bizonygatják, hogy alapjában véve semmi sem változik, hogy a „lényeg” mindig ugyanaz marad? Ámde kinek írnak ezek az emberek? ők már nem egy végponton túl egy másik embernek írnak, hanem jóval inkább apparátusokon apparátusoknak. Vajon az eddigi fejtegetések nem mutatták-e meg, hogy az írás „lényege” a másik ember megszólítása? Ezeknél az embereknél tehát megváltozott az írás „lényege”: ez már egy más írás, s ebből következően új nevet is kell kapnia: „programozás”. A maradiak számára ez nemcsak kellemetlen, hanem elborzasztó is.

Próbáljuk meg az újtól való iszonyt először az ártalmatlanabbnak tűnő oldaláról megvizsgálni. Az emberek ugyanis többé nem betűrendben írnak, hanem más, úgynevezett bináris kódokat használnak. A mesterséges intelligenciák (még ha csak átmenetileg is) egyelőre buták ahhoz, hogy betűket silabizáljanak ki. Noha az új számítógépkódok különösen egyszerűek (éppen csak annyira, amennyire a mesterséges intelligenciák), mégsem könnyű használni őket. Szerkezetileg egyszerűek és működésükben bonyolult rendszerek. Az emberek nagy része még nem tanulta meg kezelni őket, ezzel szemben az ábécét mindenki ismeri, a könyvnyomtatás következménye pedig az írás-olvasás általános, demokratikus alapon történő elsajátítása volt. Az új számítógépkódok újra írástudatlanná tettek bennünket. Kialakult az írástudók új kasztja. Az új iratokat (a számítógépprogramokat) ugyanaz a titokzatosság lengi körül, mint a betűrendes írást a könyvnyomtatás feltalálása előtt. Ami megfejthetetlen, az szörnyű titok, az ember térdre esik előtte („supplex turba”) és megpróbál kitérni előle (az aranyborjú a két kőtábla előtt). Magától érthetően mi sem könnyebb, mint felfedni a titkot. Csak a titkos kódot (a rómaiak és a zsidók esetében az ábécét, a mi esetünkben pedig a számítógépkódot) kell megtanulni. De az újtól való iszonyunk éppen ezt teszi lehetetlenné. Csak szorongástól mentes gyermekeink tanulják meg játszva. Mással kell hát próbálkoznunk, tipografikus gondolkodásmódunknak kell a poszttipografikus „írás” titkát megfejtenie. Mivel ez az esszé maga is betűrendes, meg kell próbálnia, hogy a programoktól való szorongástól megszabaduljon.

Ha „program”-on iratot értünk, amely nem embereknek, hanem apparátusoknak szól, akkor mindig is, már az írás föltalálásától és az apparátusok megléte előtt programoztunk. Mindig is írtak úgy embereknek, mintha azok apparátusok lennének. Az embereknek viselkedési modelleket írtak elő. És ezek az előírások afféle vörös fonalat képeznek annak a diskurzusnak a mindig új szálakkal gazdagodó szövetében, amelyet nyugati irodalomnak nevezünk. Ha ezt a fonalat a nyugati történelem egységes szemléletének a vezérfonalaként tekintjük, a fejlődést a következőképpen ábrázolhatjuk: a kezdetektől, Hammurapi táblái óta az előírások „parancsolatok”; aztán a duodecim tabularum óta „törvények” lettek belőlük, amelyek később „dekrétumokba”, „rendeletekbe” és más parancsformákba ágaztak szét; az ipari forradalom óta csatlakoztak ezekhez azok az előírások, amelyek az embereknek a gépekhez való viszonyulását érintették, vagyis a „használati utasítások”; mígnem végül az informatikai forradalom óta ezek a „programok”, azaz a gépeknek szóló előírások betetőzték a fejlődést. A programok tehát nemcsak egészen új írásmódok, hanem egy tendencia beérései is, amelyek már az első írásokban is benne rejlettek.

Az előírások imént vázolt vonala (s ezzel a Nyugat benne artikulálódó története is) többféleképpen értelmezhető. Például deszakralizációs tendenciaként. A „parancsolat” (mondjuk a tízparancsolat) szent volt, a szerzője isteni szerző. Emberfeletti tekintélyről volt szó, amely az emberekből bábokat (apparátusokat) csinált. A „törvények” (mondjuk az alkotmányos alaptörvények) összeállítója, ha nem isteni eredetű is, mindenesetre mitikus szerző volt (a „nép” például), s ez a mitikus autoritás manipulálta az emberek viselkedését. Minden későbbi előírásnál egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy emberek készítik őket más emberek manipulálására. A „használati utasítások” esetében kiderül, hogy minden előírás célja az emberek viselkedésének gépesítése, automatizálása. Ezért minél automatikusabbak a gépek, annál rövidebbek a használati utasítások - mígnem a teljes automatizáció esetében feleslegessé nem válnak. Helyükre ekkor a programok lépnek. Ezek esetében már nem embereknek, hanem helyettük gépeknek adnak előírást. Ebből kiderül, hogy az előírások (és a nyugati történelem) tendenciája egy teljesen profán viselkedésre irányul, s ha ezt a célt elérte, feleslegessé válik az embereknek bármit is előírni, illetve őket manipulálni. Automatikusan úgy viselkednek majd, ahogy viselkedniük kell.

Az előírások vonalát éppígy tekinthetjük az értékcsökkenés, a viselkedés tudományosítása tendenciájának is (ha „tudomány”-on értéktől független gondolkodást és cselekvést értünk). A „parancsolatok” olyan viselkedést írnak elő, mely „örök” értékekhez igazodik, a „törvények” egy „emelkedett” értékrendre irányuló viselkedést, majd minden következő előírás egyre kevésbé kötődik értékekhez, míg végül a használati utasítások már csak a funkcionális viselkedésre vonatkoznak. A viselkedés erősödő depolitizálásáról és funkcionalizálásáról van tehát szó, amely jól kiolvasható az előírások mondattani felépítéséből. Felszólító („kell”) propozíciókból funkcionális „ha/akkor” propozícióvá válnak. A „Tiszteld apádat és anyádat” parancsolatából a „Ha tyúkhúsleveskonzervet kíván fogyasztani, ezt és ezt tegye a konzervvel” használati utasítása lesz. A cselekvés ezen fokozódó értékcsökkenésének tetőpontját a programokban éri el. A logikai analízis alapján felállított számítógépprogramokban a „kell”-nek nincs szimbóluma. Ebből az következik, hogy az előírások tendenciája (és egyáltalán a Nyugat történelméé) minden viselkedés depolitizálása, és ha elérte célját, az ember és a társadalom kibernetikus rendszerként automatikusan fogja magát irányítani.

Az előírásokban rejlő tendencia mindkét értelmezése a funkcionális gondolkodás fölbukkanását sejteti: egy profán, értékmentes gondolkodási módét, amely történelmi, politikai, etikai kategóriákkal már nem közelíthető meg. Esetében más, kibernetikus, komputerizáló, funkcionális kategóriák használhatók. Ezért a programozás nem nevezhető igazán írásnak. Olyan gesztus, amelyben más gondolkodásmód jut kifejezésre, mint az írás műveletében.

Marad a kérdés, hogy a programozás előbbi demisztifikálási kísérlete oldotta-e vajon a viszolygást. A dolgot természetesen optimista álláspontból kiindulva is megközelíthetjük. Amióta az apparátusok programját előírják, az előírások terhe az emberről az élettelen tárgyakra helyeződik át; s az emberek megengedhetik maguknak, hogy tetszésük szerint viselkedjenek. Eszerint az előírásokban rejlő és a programokban kiteljesedő tendencia igazi célja a szabadság lenne. Az apparátusok gyorsabbak és jobbam viselkednek, mint az emberek: jobban állítanak össze autót, jobban varrnak, jobban ásnak és rövidesen ügyesebben szedik majd a meggyet, mint az ember. És jobban is gondolkodnak: gyorsabban számolnak, rajzolnak, döntenek. (Különös módon jobban tudnak számolni, mint meggyet szedni.) Az emberek pedig ezentúl az apparátusok programozására koncentrálhatnak. Hát nem erre a szabadságra vágytunk már a történelem kezdete óta?

Eközben két egészen különböző kétely merül fel. Az első és kézenfekvőbb kételyt könnyű eloszlatni. Ennek lényege, hogy nem minden viselkedésforma ruházható át az apparátusokra, s éppen ezek a nem automatizálható viselkedésmódok adják az ember méltóságát, mint például a „Tiszteld apádat és anyádat” parancsolatába foglalt magatartás. Ez tévedés. Mint minden, a magatartás is programozható és automatizálható. Csak magatartáselemekre, aktomákba kell bontani őket, és újra visszakomputálni. Éppen ezt a szétbontást és visszakomputálást nevezzük programozásnak. A fent említett parancsolatba foglalt magatartás ilyen típusú aktómákba szedhető: „Tápláld betegen fekvő édesanyádat rizskásával”. Az apparátusok gyorsabban, jobban és pontosabban fogják tartani magukat e parancsolathoz, mint az emberek.

Az optimizmussal szembeni másik kétely már súlyosabb. Ennek lényege, hogy az ember megszabadulása a viselkedési kényszerektől teljes szolgaságba csap át. Ha nem kényszerülünk arra, hogy valahogyan viselkedjünk (dolgozzunk, járjunk, üljünk, számoljunk, rajzoljunk), akkor minden magatartás „acte gratuit”-vé válik, azaz értelmetlen és abszurd mozgássá. Az ellenvetés szerint csak a szükségszerűséggel vívott harcban bontakozik ki a szabadság. A teljes kötetlenségben legalább annyi a szolgaiság, mint a teljes kötöttségben. Optimista szempontból azt vethetnénk ez ellen, hogy valójában minden emberi magatartás, legyen az előírott vagy nem, tekintettel a halálra (a halál szükségszerűségére), abszurd, s alapjában véve minden előírásnak mindig is az volt a célja, hogy ennek az abszurditásnak értelmet kölcsönözzön. Ha az előírásokat az emberekről áthárítjuk az apparátusokra, az emberek szabadon adhatnak értelmet az apparátusok abszurd viselkedésének (s ezzel az apparátusok funkciójában saját magatartásuknak is). Eszerint a programozás értelmezés, s a programozás mögött rejlő szándék az, hogy az emberek szabaddá váljanak a világ s önnön életük értelmezésére.

Ha kitartunk a programozástól való viszolygásunkat eloszlató optimizmusunk mellett, akkor elmondhatjuk, hogy az írás programozás általi meghaladásával elértük a történelem célját. Minden magatartás profán, tudományos, funkcionális, politikamentes lesz, s az emberek szabaddá válnak ahhoz, hogy magatartásuknak maguk adjanak értelmet. A történelem és a történelmet kialakító gondolkodásmód eltűnik. Megjelenik egy új, történelem utáni, az abszurdot értelmező gondolkodásmód. Hogy ez az optimizmus minden érintettet kielégít-e, mellékes. Ha elfogadjuk, megmarad a kérdés, hogy tényleg minden írást meghalad-e a programozás. Minden előírás programozhatóvá válik, de nem csak előírásokat szoktunk írni. Az irodalom nem csak parancsolatokból, törvényekből és használati utasításokból áll, s ezek az egyéb szálak az irodalom szövetében bizonyára nem programozhatók. Tehát továbbra is írni fogunk. Ezekben a továbbírásokban pedig megőrződik a történeti, politikai, értékelő gondolkodásmód.

Még ez a (reakciós) kifogás is tévesnek bizonyul. Az igaz ugyan, hogy nem minden irodalom áll előírásokból, magatartási modellekből. Léteznek ismereti modellek (például tudományos és filozófiai szövegek) és élménymodellek (például a költészet, s minden, amit a „belles lettres”-en értünk). Az irodalom felosztása magatartás-, ismeret- és élménymodellek szerint a klasszikus, de az ipari forradalom óta tarthatatlan „jó”, „igaz” és „szép” ideái szerint való felosztást követi. Ma már rendelkezünk olyan metódusokkal, amelyekkel az ismeret- és élménymodelleket magatartásmodellekre redukálhatjuk, amikor is minden propozíciót „ha/akkor”-propozícióra vezetünk vissza. A propozíciószámítás megengedi, hogy bármilyen természetű kijelentést funkciókra fordítsunk le. Az egész irodalom programozható.

A programozott irodalomban minden szöveget előbb visszavezetnénk az előírásokra, aztán pedig a mesterséges intelligenciák által programoznánk őket. Hogy ily módon hihetetlenül hatékony ismereti és élménymodelleket állíthatnánk elő, az kiderül a már rendelkezésünkre álló szintetikus képekből. A bináris, digitális kódolt ismereti modellek, a képernyőn felvillanó egyszerű statisztikai görbéktől a teljes elméletek komplex bemutatásáig, nyomatékosság és világosság tekintetében háttérbe szorítanak minden tudományos, alfanumerikusan kódolt szöveget. Az úgynevezett komputerművészet már most előállít élménymodelleket (fantasztikus, „lehetetlen” konfigurációkat), amelyek képek ugyan, de olyan képek, amelyek digitálisan kódolt programokon alapszanak és alfanumerikusan kódolt szövegek transzkódolásának tekinthetők. Ezek a különösen intenzív élménymodellek elsősorban programozott költészetnek és fikciónak tekintendők, s csak másodsorban „képzőművészet”-nek. Úgy tűnik, hogy mindenféle írás programozhatóságának optimista nézőpontja jogos: ha az alfabetikus írást a digitális programozás váltja föl, minden eddigi szöveg által közvetített üzenet, minden magatartás-, ismeret- és élménymodell hatékonyabban és alkotóbb módon közvetíthető az új információs médiumok által.

De ne hagyjuk elkápráztatni magunkat ettől az optimizmustól. Jóllehet sokat nyerhetnénk az eddig alfanumerikusan írottak programozásából, de a reakciósok viszolygását ne intézzük el egy legyintéssel. Valami ugyanis az alfanumerikusból a digitálisba való átkódoláskor veszendőbe menne, amit nem csak a reakciósok tekintenek az írás értékének. Elveszne a beszélt nyelv mint közvetítő a gondolkodás és az írás között. A digitális kód fogalomírás olyan értelemben, hogy fogalmakat („ideákat”) tesz láthatóvá. Azonban a betűkkel ellentétben nem jelez kiejtett hangzókat. A gondolkodás a betűrendes írás programozásakor elszakadna a nyelvtől. És ez borzasztó.

Az írás, ahogy azt az iskolában is tanulhattuk, a történeti tudat gesztusa. A programozás, ahogy ezt a mi gyerekeink tanulni kezdik, egy más természetű, jóval inkább a matematikához, mintsem az irodalomhoz hasonlítható tudat gesztusa. A kód, amelyet használ, épp annyira fogalmi, mint a számok. Hogy a matematikai gondolkodás történelmietlen, már Wittgenstein is bizonyította azon észrevételével, hogy értelmetlen azt mondani, „Kettő meg kettő az négy, hat óra körül délután”. A matematikai gondolkodás azonban szervesen beleilleszkedett az alfanumerikus kódba, a történeti gondolkodásmód lendülete magával ragadta. Most a programozás kiválik a betűrendes kódból, elszakad tőle, és elkülönül a beszélt nyelvtől. Ez pedig némi borúlátásra jogosít fel.