4. Betűk

Az alfanumerikus kódot, amelyet az évszázadok során a lineáris lejegyzésre dolgoztunk ki, különféle jelek sokasága képezi: betűk (hangok jelei), számok (mennyiségek jelei) és a helyesírás játékszabályainak meghatározhatatlan számú jele (például vesszők, zárójelek és idézőjelek). Mindezek a jeltípusok arra késztetik az írni vágyót, hogy a nekik megfelelő módon gondolkodjék: az ember másképpen gondolkodik, ha egyenleteket ír, mint amikor egy szabály szimbólumait vagy egy nyelv szavait kell papírra vetnie. Azoknak a gondolati ugrásoknak, amelyekre ennek a heterogén kódnak az írásakor és olvasásakor kényszerülünk, csak azért nem vagyunk tudatában, mert hűen követjük a látszólag vezérlő sort. Ami itt kifejtésre vár, az az alfanumerikus kódot jellemző betűknek megfelelő gondolkodásmód. Végtére is az írásokat „irodalom”-nak nevezzük (ami betűtömeget jelent), és „irodalmi” (betűből álló) kultúrjavakról beszélünk.

Kitérő: a számjegyek

Az írógép felépítése folytán a jeleket sorokba rendezi. Ebből egy a betűknek, de nem a számjegynek megfelelő rend jön létre - bizonyíték arra, hogy az alfanumerikus kódban a betűk erőszakot követnek el a számokon. Jóllehet különleges műfogások segítségével az írógépet matematikai egyenletek vagy bonyolult fizikai képletek ábrázolására is alkalmassá tehetjük, de e sorokon meglátszik, hogy a jeleket csak nagy fáradsággal és erőszakkal sikerült sorokba rendeznünk. Amikor a betűk erőszakot követnek el a számokon, akkor a betűben való gondolkodás tesz erőszakot a számszerű gondolkodáson; ez pedig a nyugati, az alfanumerikus kód által meghatározott gondolkodás egyik fontos aspektusa.

Mivel a betűk kimondott hangok jelei, a betűrendes szöveg az akusztikus kijelentés partitúrája: hangzókat tesz láthatóvá. A számok ezzel szemben képzetek, a „belső szemmel” észlelt képek jelei (a „2” mint egy pár mentális képének a jele). A számok természetesen különlegesen absztrakt képeket is jelölhetnek úgy, hogy csak a gyakorlott szem képes az illető képet kiolvasni belőlük. Tehát a betűk auditív észleleteket kodifikálnak, míg a számok optikai észleleteket. A betűk a zene területéhez tartoznak, a számok az ábrázoló művészetekéhez. A neurofiziológia közel jár az igazsághoz, amikor azt állítja, hogy a betűk más agyfunkciókat működtetnek, mint a számok, s hogy az agy két féltekéje másképp viselkedik a betűk, mint a számok olvasásakor. Az alfanumerikus kód, úgy látszik, agyficamot idéz elő, ami által aztán a betűknek sikerül a számokat elnyomniuk.

A szó és a kép (a „logosz” és az „eidosz”) közötti dialektika nemcsak az alfanumerikus kódon belüli feszültségből világlik ki, de az alfanumerikusan kodifikált szövegeknél különösen nyilvánvalóvá válik. Ha például ránézünk egy tudományos szöveg egyik oldalára, betűsorokat láthatunk, amelyeket számszigetek szakítanak meg. A tekintet a sorokat balról jobbra követi, majd a szigetnél megakad, hogy ott körözzön. A betűsor azt követeli meg a tekintettől, hogy a befogadott üzenetet valahol az agyban auditívra fordítsa: egyenes vonalú diskurzusra. Ezzel szemben a számszigetek (az „algoritmusok”) mondanivalóját a szem képes maga látni, csak az algoritmus egyes elemei közötti specifikus összekötő szálat kell követnie. Ezért a betűk olvasása egydimenziós, a számok olvasása pedig kétdimenziós mozgás. A betűk esetében diskurzusról van szó, a számoknál pedig tényállásról. Ezek szerint egy tudományos szöveg valamely oldalának ugyanaz a struktúrája és ugyanaz a funkciója, mint egy képeskönyv-oldalnak. A betűsorok az algoritmusokat (a képeket) írják le, ezek pedig a betűsorokat illusztrálják. A számszigeteket a tudományos szövegben különösen absztrakt, diskurzusnak alávetett képeknek tekinthetjük.

A közkeletű művészetkritika mindenesetre nem ezt a nézetet vallja. A művészetkritikusok a tudományos algoritmusokat nem ismerik el műalkotásnak - valószínűleg nincs hozzá elég gyakorlatuk, hogy felismerjék bennük a képzelet erejét. A hagyományos művészetkritika nemcsak vak a tudományos egyenletek iránt, hanem süket is a tudományos betűsorokra. Így aztán nem vagyunk hozzászokva, hogy egy tudományos szövegben Bach fúgáira ismerjünk, amelyek Mondrian stílusú alakzatokat fonnak körül és árasztanak el. Nem vagyunk hozzászokva, hogy a tudományos szövegeket esztétikai kritériumokhoz kössük, noha ilyenfajta tudomány kritikája ismeretelméletileg is gyümölcsöző lehetne. A következőképpen játszódhatna le a dolog:

Egy tudományos szöveg mindenekelőtt abban különbözik egy Bach-fúgától vagy egy Mondrian-képtől, hogy igényt támaszt arra, hogy „odakinn” is jelentsen valamit, mint például az atomrészecske. „Igaz” kíván lenni, megfelelni a külvilág dolgainak. S itt vetődik fel az a kissé megdöbbentő esztétikai-ismeretelméleti kérdés: mi egy szövegben a külvilág dolgainak a megfelelője? A betűk vagy a számok? Az auditív vagy a vizuális? A betű szerinti, a dolgokat leíró gondolkodás adekvát-e a dolgokkal? Vagy pedig éppen a képszerű, a dolgokat számláló gondolkodás az? Léteznek dolgok, amelyek leírást követelnek meg, s léteznek olyanok, amelyek megszámlálást? S léteznek-e olyan dolgok, amelyek nem írhatók le, s nem is számlálhatók meg - eszerint pedig a tudomány esetükben nem adekvát? Vagy pedig a betűk és a számok hálók, amelyeket a dolgokra vetünk ki, s eközben a leírásra és megszámlálásra nem alkalmas dolgok nem akadnak fenn a hálónkon? Vagy pedig: éppenséggel a kivetett betű- és számhálók segítségével formáltunk egy formátlan masszából leírható és számlálható dolgokat? Az utolsó kérdés azt sugallja, hogy a tudomány alapjában véve nem is különbözik nagyon a művészettől. A betűk és a számok úgy működnek, mint a szobrászat esetében a véső, és a kinti valóság márványtömb, amelyből a tudomány a világképet kifaragja.

A tudományos szövegek ilyenféle esztétikai-ismeretelméleti kritikája azonban jóval kellemetlenebb, mint első szempillantásra tűnik. Az még talán elfogadható lenne, ha a betűk szabályát (a „logikát”) visszavezethetnénk a számok szabályára (a matematikára). Akkor ugyanis elmondhatnánk, hogy a betűk és a számok (az auditív és a vizuális észlelési formák) ugyanazzal az alapstruktúrával rendelkeznek, s ez az alapstruktúra ott kinn valamiképp a dolgok megfelelője. Sajnos kiderült, hogy a logikát lehetetlen maradéktalanul visszavezetni a matematikára. S Gödel megmutatta, miért lehetetlen ezt még csak akarni is. El kell fogadnunk, hogy érzékszerveink és központi idegrendszerünk felépítése folytán arra vagyunk ítélve, hogy legalább két, egymással összeegyeztethetetlen „valóságban” éljünk: a betűk auditív és a számok vizuális világában. Így világossá válik, hogy a tudományos szövegek úgy kísérlik meg áthidalni a szem és fül alapvető összeegyeztethetetlenségét, hogy a szemet alárendelik a fülnek. Ez roppant kellemetlen episztemológiai állítás.

Ezalatt a számok megpróbálják felszabadítani magukat a betűk alól. Olyan forradalom tanúi vagyunk, amelyben a szem a fül uralmára tör. Még mindig a fül az uralkodó nálunk, s mindarra, amit ezzel előidéztünk, a zene a legjobb mentségünk.

Az átalakulás legjellemzőbb eszköze egy számláló. Úgy tűnik, a számítógép lassan (és visszavonhatatlanul) az ember egyik szellemi funkcióját a másik után veszi át: számol, logikusan gondolkodik, dönt, előre lát. A tudomány e számláló befolyásával világképet vázol fel, amely akár egy mozaik, megszámlálható kavicsokból („calculi”) tevődik össze, mind az élettelen természet (atomrészecskék), mind pedig az élők (gének) szintjén. Még a társadalmat is mozaiknak tekinti, melyen belül építőkockák (individuumok) előre kiszámítható szabályok szerint találkoznak és válnak szét. Saját gondolkodásunkat kvantifikálható elemek kalkulációjaként kell fölfognunk. Minden, amit eddig folyamatinak, hullámszerűnek, lineárisnak tekintettünk, pontelemekre bontható, görbékbe komputálható, aztán tetszőleges irányba (netán a jövőbe) vetíthető ki. Amikor egy problémával kerülünk szembe - legyen az fizikai, biológiai, szociális vagy pszichológiai -, többé nem próbálkozunk leírásával, hanem diagramot készítünk. Már nem betűkben, hanem számszerűleg gondolkodunk, nem a fülünkkel, hanem a szemünkkel. Azt, hogy még nevünk van és nem számunk, tekintsük átmeneti állapotnak.

Az persze nem igaz, hogy mi a számok jegyében élünk. A számok világa, amely most előtérbe került, nem ugyanaz, mint amelynek isteni voltáról a püthagoreusok beszéltek. Annál jóval primitívebb és beszűkültebb. A számok, amint az alfanumerikus kódból áttelepülnek a digitális kódba, másképp viselkednek. Többé nem komplex és alkotói képzelőerővel telített algoritmus-szigeteket alkotnak, hanem egymásra hányható halmazokat. Még az annyira egyszerű tízes számrendszert is, amelybe a számokat osztottuk, föladjuk az infantilis kettős rendszerért. A számok világának leegyszerűsítése arra vezethető vissza, hogy többé nem emberi, hanem mesterséges intelligenciák végzik a számításokat. Ezek az intelligenciák butábbak ugyan, de jóval gyorsabbak. Arra nem képesek, hogy az emberek által évszázadok során kidolgozott elegáns matematikai műveleteket elvégezzék. Erre azonban nincs is szükségük. Ezeknek a műveleteknek az volt a céljuk, hogy a rengeteg szám monoton összeadására fordított időt lerövidítsék. A mesterséges intelligenciák olyan gyorsan adnak össze, hogy az már a fénysebességet is megközelíti.

A számolás végletekig vitt primitivizálása döntő szerepet játszik a jelenlegi forradalom megértésében. A számolás, egyáltalán a számokkal való manipulálás, mechanizálható - és az ember számára már lealacsonyító azzal foglalkozni, amit a gépek is elvégezhetnek. A modern ember a számok fölött áll, nem pedig befolyásuk alatt. Ül számítógépe előtt és parancsokat oszt. Nem isteníti többé a számokat, hanem játszik velük, s azok engedelmeskednek neki. A számokhoz való ilyetén viszonyulás nem új - mindig is léteztek abakusz típusú üveggyöngyjátékok és kockák -, ezek az új keletű játékstratégiák azonban lélegzetelállítóak. A mechanikusan manipulált számok egy teljesen új képzelőerő támaszává és ugródeszkájává válhatnak a játék során. Egyelőre még kontárok vagyunk, de néhány példa jól segítheti az efféle számjátékokban rejlő lehetőségeket:

Megparancsolhatjuk a számítógépnek, hogy különböző színű kúpszeleteket vetítsen ki a képernyőre, majd forgassa meg, fordítsa ki, gombolyítsa egybe őket, vagy akár, mint a húrokat, akusztikusan rezegtesse. Tehát megparancsolhatjuk, hogy a „kúp” fogalmát élménnyé tegye. Vagy utasíthatjuk a számítógépeket, hogy testfelszíneket pontokra bontson fel, és ezekkel a pontokkal (ezekkel a huzalfonatokkal) úgy játsszon, hogy a képernyőn eddig „lehetetlennek” tartott alakzatok jelenjenek meg. Parancsunkra tehát az eddig lehetetlent is megvalósíthatja (alkotó módon működik). Vagy megparancsolhatjuk a számítógépnek, hogy áttekinthetetlen és ezért elképzelhetetlen (például fraktális) egyenleteket tegyen láthatóvá a képernyőn. Tehát parancsunkra a teljesen absztraktot konkrétan megélhetővé teszi, hogy ily módon élményekben bővelkedve kalandozhassunk.

Most, amikor a számok kezdenek felszabadulni a betűk elnyomása alól és a számolás mechanikussá válik, kibontakozhat a képzelőerő. A számok, amelyek a világos és határozott diszciplína évszázados tisztítótűzén estek át, az alkotói képzelőerő szolgálatába állíthatók, ahol, mint eddig soha, megvalósíthatják önmagukat. Élményeink, ismereteink, értékeink és cselekedeteink ezáltal a végletekig kiszélesednek és elmélyülnek. A szabad, egzakt, világos és határozott alkotói látás utópikus kilátásainak azonban néhány akadálya van. Elsősorban alkalmasint saját gondolkodási kategóriáink gátolnak meg bennünket abban, hogy ilyen kalandba merjünk bocsátkozni.

A monitoron megjelenő új képek láttán „komputer-művészet”-ről beszélünk, úgy, mintha csak egy új képalkotási technikáról lenne szó. A „művészet” kategóriával elvágjuk magunk előtt az ezekhez a képekhez vezető utat. A számítógép(-billentyűzet) az agyfolyamatokat szimulálja. A felvillanó képek szinte közvetlenül - ha a közvetlenség szónak egy olyan elidegenedett lény esetében, mint az ember, bármi értelme van - az agyból kivetített képtervek. Ezért félrevezető ezeket a nyilvánosságra hozott és egzakttá vált álmokat „művészet”-nek nevezni - kivéve, ha hozzátesszük, hogy az egész eddigi művészet pusztán tétova közelítés e képek felé. A „művészet” fogalma azonban maga is olyan kategória, amely csak érinti a képek világát. Az eddig előállított komputerképek java tudományos és technikai laboratóriumokban készült, nem pedig a benjamini aurától ihletett alkotói műhelyekben. Ezeknek a laboratóriumban gyártott képeknek legalább akkora esztétikai erejük van, mint azoknak, amelyeket „komputerművészek” készítenek. A „művészet” kategóriája és a „tudomány és technika” kategóriája közötti határt ezek a képek kiiktatják. A tudomány művészeti formának bizonyul, a művészet pedig a tudományos megismerés egy forrásának.

A perdöntőt ezekről az alig tárgyalt kategóriákról még közel sem mondták ki. Mert ha jelenleg a látás (számok formájában) uralkodni kezd a hallás felett (betűk formájában), akkor mind elméletben, mind gyakorlatban lehetővé válik az auditív észleletek numerikus manipulációja (digitalizálásuk céljából). Az ún. komputerzene ennek csak kezdetleges példája. A számok a közeljövőben hangokat tesznek láthatóvá és képeket hallhatóvá. Az „electronic intermix” csak az első lépés ebbe az irányba. Már régóta várható volt, hogy a zene és a képzőművészet közötti határ leomlik, mégpedig a matematika uralma alatt. A „komponálás” szinonimája a „komputerizálás”-nak, s a líra és a háromszög már Püthagorasz szerint is közel áll egymáshoz.

Hitetlenkedő szemünk láttára és a szemünknek alárendelt fülünk hallatára utópia születik, amelyben a számok a platóni égből átvándorolnak a mesterséges intelligenciákba, hogy képzelőerőnket szolgálják. Ez az utópia azonban nem új, mi több, ősrégi, legalább olyan idős, mint a görögök. Már ők beszéltek - legelragadtatottabb pillanatukban - a „musziké kai mathematiké tekhné”-ről mint a bölccsé válás metódusáról. Ez az utópia, ez a metódus, ez a technika most véghezvihetővé vált - anélkül azonban, hogy azt állítanánk, véghez is fogjuk vinni. Jóllehet minden folyamatot pontokba kalkulálhatunk, ezeket görbékbe komputálhatjuk, a görbéket pedig kivetíthetjük a jövőbe („futurizálhatjuk”), s ha kedvünk szottyan rá, akár akusztikailag is rezegtethetjük. Eközben azonban mindig számolnunk kell a véletlennel, amely már a bizonyossággal határos valószínűséggel meg fogja akadályozni, hogy a görbék úgy viselkedjenek, ahogy mi azt kivetítettük. A fentieket tehát ezzel a szellemi fenntartással olvassuk.

A betűk a legrégibb fennmaradt kultúrvívmányok közé tartoznak. A feltalálásuk óta eltelt három és fél ezer év alatt eredeti formájuk többször is megváltozott, de még mindig jól felismerhető: az „A”-ban a sémi bak (a héber „alef”) két szarva, a „B”-ben a sémi ház (héberül „bett”) két kupolája, a „C”-ben a sémi teve (héberül „gimul”) púpja. A betűk egy kultúrközeg képei, ahogy azt Krisztus előtt kétezerben, a Földközi-tenger keleti vidékén az ábécé feltalálói érzékelték. A betűk olyan dolgok, mint például a bak, a ház, a teve piktogramjai. S mivel ősrégiek, németül archaikusan „Buchstaben”-nek* nevezik őket, ahelyett, hogy - noha sémi vidékről valók, nem pedig egy germán bükkfaerdőből - „Buchenstäbe”-t használnának.

Ma már a betűket nem ősrégi dolgok piktogramjaiként használjuk, hanem a dolgokat megnevező sémi szavak jobbára első betűinek jeleként. De írás közben miért tesszük láthatóvá a kiejtett hangzókat? Amikor gondolatainkat írásban kívánjuk rögzíteni, vajon miért tesszük meg ezt a hosszadalmas kerülő utat a beszélt nyelven át, ahelyett, hogy mint a kínaiak vagy egyes új komputerkódok, a gondolatok jeleit, vagyis ideogrammákat használnánk? Nem sokkal egyszerűbb „2”-t írni kettes helyett? Alapos okának kellett lennie az ábécé szíriai feltalálójának, amikor a gondolkodás és az írás közé a beszédet tolva, ennyire képtelen kódot vezetett be. Érdemes lenne ennek az oknak utánajárni.

Itt most nem követjük a betűk piktogramokból rébuszokon át vezető kacskaringós fejlődési vonalát. A kérdés kauzális gyökerű: mi készteti az embert arra, hogy betűrend szerint és a beszélt nyelv közvetítésével írjon? A kérdés nagyon is aktuális, nem történeti jellegű. Vele szóhoz jut az a döntés, mellyel lemondunk az ábécéről egy, a beszédhez már nem kapcsolódó kód javára.

Az ábécé egyértelmű lemondás a fogalomírásról. Az ideogrammák minden előnye ellenére mégis betűkkel írunk.

Az ideogramma „ideák”, a belső szemünkkel meglátott képek jele. Írás közben azonban éppen a képek rögzítését szeretnénk elkerülni. Az írásnak kell ugyanis a képeket magyaráznia, elmagyaráznia. A képi, ábrázoló, imaginárius gondolkodásnak meg kell hátrálnia a fogalmi, diskurzív, kritikai gondolkodás előtt. Az ember betűrend szerint, nem pedig fogalom szerint ír, hogy képrombolóan gondolkodhasson. Ezért jegyezzük le a beszélt nyelv hangzóit.

Beszéd közben „elképzelésekről”, „képekről” beszélünk, vagyis az imaginárius gondolkodás fölött állunk s onnan szólunk le. Az ábécé mint a beszélt nyelv partitúrája lehetővé teszi, hogy ezt a beszéddel megmászott transzcendenst a képekkel szemben fogva tartsuk és megfegyelmezzük. Alfabetikusan írunk, hogy a képen túlit, a fogalmi tudatszintet igazoljuk és kiépítsük, ahelyett, hogy - mint az írás előtti beszédben - állandóan képszerű gondolkodásra vetemednénk.

Mint tudjuk, az ábécé igen gyümölcsöző találmánynak bizonyult. Olyan diskurzusokat tett lehetővé, amelyek a nem alfabetikus területeken nem jöttek létre; a görög filozófiát, a középkori teológiát, a modern tudományok diskurzusát. Az ábécé nélkül ezek a diskurzusok nem alakulhattak volna ki, mivel ezek fogalmi, kritikai diskurzusok, amelyek egyre jobban elszakadnak a képzetektől, s egyre absztraktabbakká, egyre elképzelhetetlenebbekké válnak. Eközben kiderül, hogy az ábécé nem mellőzheti az ideogrammákat. A modern tudományok diskurzusa számjegyek nélkül elképzelhetetlen. Noha az ideogrammák képek jelei, az absztrakció olyan magas fokára juthatnak el, amely a nyelvhez kötött gondolkodás számára elérhetetlen. Fölmerül a kérdés, hogy az ábécé mint a „tiszta” fogalmi gondolkodás kódja, tényleg szerencsés húzás volt-e. Lehet, hogy a gondolkodás kötődése a nyelvhez megnyomorította különleges absztrakciós képességeinket, amelyek így aztán csak a matematika és a szimbolikus logika területén fejlődhettek tovább. Lehet, hogy az ábécé meghaladása új fejlődési területeket nyit meg e képességeink előtt, mondjuk a szintetikus képek terén. Lehet, hogy az ábécé nélkül még képrombolóbbakká váltunk volna (mindenesetre a kultúránk ez esetben egészen másként festene). Mindezt fontos mérlegelnünk, amikor arról van szó, hogy az ábécét ad acta helyezzük.

Közel sem mondtunk el mindent azzal, hogy az ábécét azért találták fel, hogy ideák helyett fogalmakat írhassunk le. Hogyan magyarázható meg akkor a nyelven keresztüli hosszú kerülő út? Netán a beszélt nyelvben valami kiált azután, hogy rögzítsék - s jóval kevésbé a beszélők és hallgatók emlékezetében, vagy hanglemezen és hangszalagon, hanem inkább éppen írásban. A beszélt nyelv mintha maga sietne az írás elé, hogy írott nyelvként teljes érettséget érjen el. A beszélt nyelv az írás feltalálása után az írott nyelv előfutárának tűnik, s mintha az ábécét is azért találták volna fel, hogy az emberek végre megtanuljanak rendesen beszélni.

Manapság alig vannak ismereteink az írás előtti nyelvről. Még a gyerekszobába vagy az írástudatlanokhoz is az írás által jutott el a nyelv. Mindenesetre azért rekonstruálhatjuk, hogyan beszéltek az ábécé feltalálása előtt: „mitikusan”, ami annyit jelent „csukott szájjal”. A eredete a latin „mutus” („néma”) formájában felismerhető.

Akkoriban az emberek, mai szemmel nézve, motyogtak és dadogtak. Már társalgást produkáltak (ha „társalgáson” azt értjük, hogy az egyik ember szájából a másik fülébe hangok áramlanak), még ha ez nem is volt irányított. Nem voltak valódi diskurzusok: ellenállásba (ellentmondásba) ütköztek, visszaverődtek, körbeforogtak és hallgatásba torkolltak. A romantika óta hozzászoktunk, hogy a mitikus motyogásban bölcsességet keressünk - s magától értetődően találjunk is. Más szemszögből nézve, akkor még fecsegtek az emberek.

Az ábécé segítségével a mitikus fecsegést mederbe terelték, hogy a szöveg (ahelyett, hogy körbejárna) egyértelműen és nyílegyenesen egy kérdőjel, egy felkiáltójel vagy egy mondatvégi pont irányába fusson ki. A nyelv csak ezáltal vált kompetenssé valódi kérdések feltevésére, valódi parancsok kiosztására, valódi elbeszélésre és magyarázásra. Az ábécét azért találták ki, hogy a mitikus beszédet logikussal váltsák fel, ezáltal pedig a mitikus gondolkodást logikus gondolkodással. Azért találták ki, hogy végre egyáltalán a szó szoros értelmében „gondolkodni” tudjunk.

Gyerekek és írástudatlanok, akiket beavatnak a betűk kódjába, először betűzni és nem olvasni tanulnak. Jeleket tanulnak, hogy ezektől a jelölthöz, a beszélt nyelvbe léphessenek tovább. Először is helyesen beszélni tanulnak. S ha már ezt megtanulták, akkor a beszélt nyelv olyan jelenséggé válik számukra, amelybe a jelek segítségével behatolhatnak. Már nem a szájuk íze szerint szólnak (ezt a szószátyárokra hagyják), hanem írott német nyelvet beszélnek, oxfordi angolt, Enciklopédia-féle franciát vagy dantei olaszt. Helyesen beszélnek.

Az ábécé nem leírja, hanem feljegyzi a beszélt nyelvet, felemeli és befogja a nyelvet, hogy a saját szabályai szerint rendszerezze. Ily módon szabályozza és rendezi az ábécé a nyelv által elmondottat, a gondolkodást is. Így aztán annak, aki elsajátította az írást, a beszélt nyelv nem egyszerűen „közeg”, amelyen keresztül kifejezheti magát (miként az az írástudatlanoknál és a gyerekeknél történik), számára a nyelv jóval inkább anyag, melybe az ábécé betűit belenyomja, melyet a betűkkel szó szerint elnyom. Röviden szólva, megdolgozza a nyelvet. Mihelyt a nyelv megszűnik eszköz („médium”) lenni, s céllá kezd válni, kiderül a betűrendes írás lényege.

Az író ember arra kényszeríti a beszélt nyelvet, hogy az az írás szabályaihoz alkalmazkodjék. A nyelv védekezik. Minden nyelv a maga jellegének megfelelően védekezik. A német kétértelmű, az angol merev, a francia csalóka, a portugál alattomos. Az író nyelvformálása a formálás súlya alatt tekergőző, a keze közül kisikló, törékeny, csábító nyelv megerőszakolása. A betűkből álló szöveg hangulatát az író és a nyelv közötti szerelmi párharc adja ("odi et amo). Ebben a szerelmi párviadalban a nyelv ereje mutatkozik meg: hihetetlen dolgokra is képes.

Sajnos az irodalomkritikát, különösen a romantika korabelit, magával ragadta az a mámoros állapot, amelybe az író e csata közben kerül. És tényleg lejátszódik valami az íróban, ami hamissá válik, amint hűvös szavakkal próbálják összefoglalni. Az író a betűket, a halott jeleket a nyelv eleven testébe vájja, hogy abból életet szívhasson el, s lám: ezek a vámpírok a keze alatt önálló, kalandos életet kezdenek. Nem csoda, hogy az életadástól megmámorosodik. Az irodalomkritika ezt az író nyelvteremtő képességének nevezi.

Az információelmélet nyújtotta távolságtartásnak köszönhetően az írói eljárást másképp is vázolhatjuk, körülbelül így: az ábécé rárakja a nyelvre saját „helyesírási” szabályainak láncait. Ezáltal a nyelv eltorzul, s olyan formát vesz fel, amely korábban valószínűtlen volt számára. A „valószínűtlen” az „informatív” egy szinonimája, s így elmondhatjuk, hogy az alfabetikus írás a nyelvből már három és fél évezrede újabb és újabb információkat hoz elő. Az ábécé, föltalálása óta, minden rendelkezésünkre álló nyelvet vésegetett és csiszolt, hogy mindig friss információkat hozzon felszínre belőlük. Ezáltal e nyelvek különösen kifinomult és drága szerkezetekké váltak. Egyetlen íróember sem juthat olyan szűz nyelv birtokába, amely korábban ne fordult volna meg számtalan erőszaktevő ágyában. A nyelv elleni szerelmi párharcban az író újra feldolgozza a korábbi írók információit, új információkat teremt belőlük, amelyeket az utána jövő írónak ad tovább, hogy a maga részéről az is új információkat hozzon létre. Az írói eljárás egy évezredek óta tartó diskurzus, amely folyamatosan új információkkal szolgál, s minden egyes író közreműködik a párbeszédben. Az ábécé feltalálása erre az útra terelte a diskurzust, még ha a feltalálóknak nem ez volt is a céljuk.

Az ábécé feltalálásának okát kutatva látszólag két különböző választ kaptunk. Az egyik szerint a feltalálók szándéka ikonoklasztikus volt: nem képeket (nem is ideogrammákat), hanem hangzókat kell írás közben rögzíteni, hogy a tudat megszabaduljon a képhez kötődő mágikus gondolkodástól. A másik válasz szerint az ábécé feltalálóinak a szándéka egy lineáris diskurzus felállítása volt: írás közben hangzókat jelölünk, hogy a mitikus, körbekerengő dadogás helyett a következetes beszédnek nyissunk utat. Ha közelebbről megvizsgáljuk a két választ, megállapíthatjuk, hogy mindkettő ugyanazt állítja.

Az ábécé feltalálói a képcsinálókban és a regélőkben ellenséget láttak, és joggal nem tettek kettőjük között különbséget. A képcsinálás és a képimádás (mágia), akárcsak a sötét, körben forgó mormolás (mítosz), ugyanannak az éremnek két oldala. Az ábécé feltalálásának háttérszándéka az volt, hogy meghaladjuk a mágikus-misztikus („prehisztorikus”) tudatot, és egy új („historikus”) tudatnak biztosítsunk helyet. Az ábécét a történeti tudat kódjaként találták föl. Ha feladnánk az ábécét, ezt minden bizonnyal azért tennénk, mert a magunk részéről a historikus tudatot iparkodunk meghaladni. Belefáradtunk a fejlődésbe, s nemcsak belefáradtunk: a historikus gondolkodás őrültnek és gyilkosnak mutatkozott. Ez a valódi oka (nem pedig az ábécé technikai hátrányai), amiért készek vagyunk lemondani erről a kódról.