5. Szövegek

A betűk (amelyek alapjában véve nem egyebek, mint halott hangok és arra találtattak fel, hogy a mítoszok által szóba hozott mágiát sorokba göngyölítsék fel) a beszélt nyelvvel folytatott küzdelmük során magukba szívják a nyelv életét: a betűk vámpírok. Azon sorokat, melyek az így megelevenedett betűkből állnak, szövegeknek nevezzük. Etimológiailag a „textus” szószövetet, a vonal („línea”) szószálat jelent. A szövegek azonban félkész szövedékek: vonalakból („lánc”-ból) állnak, és nem tartják össze őket, miként kész szövetek esetében, vertikális szálak („vetülékek”). Az irodalom (a szövegek univerzuma) fércmű, mely befejezésért kiált. Az irodalom egy befogadóra irányul, akitől azt kívánja, hogy fejezze be. Az író szálakat sző, melyeket a befogadónak kell felfejtenie, hogy átszőtté váljék. Csak ezáltal nyer a szöveg jelentést. Ahány olvasója van egy szövegnek, annyi jelentéssel bír.

A közismert „habent fata libelli” (a könyveknek sorsuk van) mondat pontatlanul írja le az elmondottakat. Nem arra gondoltunk, hogy az író olyan erőknek adja át szövegét, melyek saját dinamikájuk szerint játszadoznak vele; arra gondoltunk, hogy a szöveg azért került közzétételre, hogy befejeződjék. A szövegnek tehát nincs sorsa, maga a szöveg a sors. Más szavakkal: a szöveg „jelentésteli”, és ezt a teljességet minden egyes olvasó a maga módján zsákmányolja ki (értelmezi). Egy szöveg annál jelentősebb, minél nagyobb az olvasatainak a száma. Az arisztotelészi szövegek azért jelentősek, mert mást jelentenek az alexandriai olvasónak, mint Aquinói Szent Tamásnak, Hegelnek, Galileinek vagy a 20. századi történésznek. A sors, amely a szöveg (maga az üzenet), a befogadóban teljesedik be. A befogadatlan, olvasatlan szövegek jelentés nélküli betűsorok, melyek csak akkor nyernek értelmet, ha olvassák őket.

Különös módon írás közben nem mindig jelenvaló az a tény, hogy a szövegek médiumok (hidak, melyek éppúgy támaszkodnak a befogadó, mint a küldő pillérére). Vannak, akik írás közben elfelejtik, hogy a szövegek struktúrájuknál fogva mások felé irányulnak és önmagukban jelentés nélküliek. A másiknak írás közbeni elfelejtése az önfeledtség következménye. Az író, betűivel felfegyverezve, az önmagát védő nyelv ellen küzd. Birtokba akarja venni a nyelvet - és rajta keresztül a nyelv által értetteket is, nevezetesen a gondolatait, érzéseit, elképzeléseit és vágyait. Ez a küzdelem elragadja, saját magát és mindenki mást feledtet vele. Az írás részegítő vállalkozás. Éppen az önfeledtségben írott szövegeket tartjuk az általunk bírt legjelentékenyebbeknek. Ez egyike azon nagyszámú ellentmondásnak, mely az írás bensejében les ránk.

Különböztessünk meg két szövegtípust: az egyik „kommunikatív”, közlő, közvetítő. A másik „expresszionisztikus”, kifejező, nyomás alatt írott. Az első típusra példa lehet a tudományos kommunikáció, a másodikra a líra. Ezek az extrém példák arra vezetnek, hogy a teljes irodalmat két ágra bontsuk. Egy olyanra, mely tudatosan arra irányul, hogy befogadják, és egy másikra, mely e szándéknak nincs tudatában. Az ilyesfajta irodalomkritikának azonban ellentmondanak a következő megfontolások: a legtöbb kommunikatív szöveg kényelmes befogadásra, könnyű olvashatóságra törekszik. Ezért kell „denotatív”-nak lenniük, azaz egyértelmű üzenetet közvetíteniük. Ennek következtében az ilyen szövegeket minden egyes olvasójuk azonosképpen érti. A tudományos szövegek, különösen azok, amelyek messzemenően élnek numerikus jelekkel, kényelmesen befogadhatók, még akkor is, ha a beavatatlan olvasónak úgy tűnhet, „nehezek”. Nehézségük azonban nem a szövegben, hanem az előzetesen elsajátítandó kodifikációban keresendő. Vannak persze olyan szövegek is, amelyek tudományosnak adják ki magukat és mégis „homályosak”. Ez különösen érvényes egynémely „szellemtudományi” szövegre. Az itt javasolt irodalomkritika kimutathatja, hogy az ilyesfajta szövegek formai szempontból éppen hogy nem tudományosak, csak annak maszkírozzák magukat.

Ezzel szemben az expresszionista szövegek nincsenek tekintettel befogadóikra. Megengedhetik maguknak, hogy nehezen olvashatóak legyenek. „Konnotatívak” (homályosak) lehetnek, azaz többértelmű üzeneteket közvetíthetnek. Ennek az a következménye, hogy az ilyen szövegeket minden egyes olvasójuk másként értelmezheti. Vajon ezért az expresszionista szövegek jelentésgazdagabbak a kommunikatívaknál? Az itt javasolt irodalomkritika arra a paradox következtetésre kényszerül, miszerint az irodalomnak éppen az az ága közvetít jelentésgazdagabb üzeneteket, amelyik nincs tudatában kommunikatív szándékainak.

Az irodalom ilyenfajta osztályozását azonban szükségtelen folytatni. Ugyanis a tudatosan kommunikáló szövegek is képesek rendkívüli konnotativitásra. Erre példa a Biblia, a Nyugat alapszövege. A Biblia olyan szöveg, mely arra irányul, hogy lehetőleg minden olvasója befogadja és a maga módján értelmezze. Mindenkihez szól, és minden egyes emberhez az őáltala választott módon. A Biblia sors és az is akar lenni. Ugyanakkor kifejező, nyomás alatt íródott. Ebben az értelemben minden szöveg számára minta. Lévén, hogy önfeledtségben és a másik tudatában íródott. A másik eme tudata oly messzire megy, hogy a Biblia héber „eredetije” éppenséggel arra indít, hogy mások újra és újra lefordítsák. Ennek jegyében a Septuaginta, a Vulgata, a King James- és a Luther-Biblia sorsáról mint az elveszett eredeti szerteágazó sorsairól beszélhetünk. A nyugati sors kibontakozása, miként azt a bibliaszöveg története mutatja, mintául szolgálhatna a szellemtörténet struktúrája számára, hisz a Biblia kérdésessé teszi a közismert kommunikológiai állítást: „Minél inkább kommunikál az ember, annál kevésbé informál; és minél jobban informál az ember, annál nehezebben kommunikál.”

A szövegek félkész termékek. Soraik egy végpont felé tartanak, ezen túl azonban egy olvasó felé, akitől azt remélik, hogy befejezi őket. Akár tudatában van az író ennek, akár nincsen, sőt az is közömbös, hogy - miként Kafka - kifejezetten lemond-e a beteljesítő olvasóról, a szövegek a másik keresésére irányulnak. Az ember a szövegek univerzumát magától értetődően feloszthatja különböző szempontok szerint, mégis minden szöveg közös tulajdonsága, hogy kinyújtott kart képez, mely reményteljesen vagy kétségbeesetten arra tesz kísérletet, hogy valaki felfogja. Ez az írás gesztusának az alaphangulata.

Kinek a számára vagyok jelen, amikor írok? Így szól egy szövegek uralta társadalomban a politikai kérdés: szövegeket írni (és publikálni) az ilyesfajta társadalmakban igazán politikai gesztus. Minden más politikai engagement szövegekre következik és szövegeket követ. Ha a fenti kérdés a szöveguniverzum konkrét kontextusában (és nem „in vacuo”) vetődik fel, akkor kiderül, hogy én, az író nem minden ember számára, hanem csak az általam elérhetőeknek vagyok jelen. Az az elképzelés, hogy mindenkinek írok, nemcsak megalomán, hanem egyúttal hamis politikai tudat tünete is. Az író számára csak azok a befogadók érhetők el, akik vele a szövegét közvetítő csatornán keresztül állnak kapcsolatban. Ezért aztán nem is közvetlenül a befogadóinak, hanem sokkal inkább a közvetítőinek ír. Elsősorban a közvetítői számára van jelen, ahol is az „elsősorban” szó szerint veendő: a szöveg az első sorától az utolsóig a közvetítőnek készül. Az egész szöveget az a tény járja át, hogy elsősorban egy közvetítő számára íródott. E tény mellett semmilyen irodalomkritika nem mehet el. A közvetítő nem a szövegen kívül, hanem minden szöveg középpontjában áll. Ez az ember, legalábbis a könyvnyomtatás felfedezése óta, többnyire a kiadó. A kiadó a szövegek áradatába merült raszter, akinek az a feladata, hogy a legtöbb szövegnek egyengesse a nyomdához vezető útját. A nyomtatott szövegeknek az az irdatlan áradata, amelyben jelenleg sodródunk, nem egyéb, mint egy olyan levágott szövegekből álló jéghegy csúcsa, melyeknek nem sikerült keresztüljutniuk a raszteren.

A szöveg olyan kifejezés, mely tudottan vagy tudattalanul arra irányul, hogy benyomást tegyen az olvasójára. A nyomtatásig el nem jutott szövegek olyan kifejezések, melyek rossz benyomást tettek a kiadóra. Nekik nem sikerült áthatolniuk a kiadó kritériumain (a raszter résein) és megmenekülniük. Valakire „rossz benyomást tenni” azt jelenti: nem megfelelni a kritériumainak. Ezzel feltettük a cenzúrázó kritériumokra (a raszter felépítésére) vonatkozó kérdést.

Noha mindenütt megfigyelhetők az automatikus cenzúraapparátusok megteremtésére irányuló kezdeményezések (például a tömegmédiumok szerkesztőségeiben), a kiadók ez idő tájt még nem automaták. Jelenleg a kiadók még elég rugalmasak ahhoz, hogy kritériumaikat megfeleltessék az őket megragadni törekvő szövegeknek. Még mindig léteznek olyan párbeszédek kiadók és szövegek között, melyek képesek a kiadói kritériumok megváltoztatására. (A kiadók rugalmassági foka egyébként alkalmas arra, hogy az adott társadalomban meglevő szabadság mértékeként szolgáljon.) Ez a kiadók és szövegek között zajló párbeszéd megváltoztatja a kiadói kritériumokat, de megváltoztatja a szövegeket is. A párbeszéd lényege éppen ez: hogy a résztvevő másik is mássá váljon, miközben a másikat megváltoztatja. Egy nyomtatott szöveg nemcsak megváltoztatta a kiadót (megragadta, benyomást tett), hanem maga is változott a kiadó hatására (kézbe került, nyomást gyakoroltak rá). A nyomtatott szöveg az író és a kiadó közti kézszorítás eredménye, mindkét kéz nyomát magán viseli. Az író kezét általa ragadta meg a kiadó keze. Ez a kézszorítás egyike a legmegragadóbbaknak, mivel egyszerre a legnyilvánosabb és a legbensőségesebb is: a kiadó az íróért van, az író a kiadóért, és mindketten az olvasóért.

A nyomtatott szöveg ezek szerint - ellentétben a nem nyomottal - kettős nyomás alatt áll. Az írói kifejezés és a kiadói ellenállás nyomása alatt. A nyomtatott szöveg ökölbe szorított kéz, és mindkét szándék szerint összeszorított szövegként kell jövendő olvasójába hatolnia. Így kell, azt meg sem gondolva, a benne rejlő dinamikát nem is tudatosítva, mondjuk, az olvasót „informálnia”: formát nyomnia valamibe, ami ellenállást gyakorol e nyomással szemben. Nyomtatott szövegek esetében író és olvasó arra esküdött össze, hogy olvasókat informáljon - hogy benyomást gyakoroljon rájuk. Először az író kifejező nyomása, aztán a kiadó ellennyomása, utána a nyomda nyomása, végül pedig benyomás tevése az olvasóban. Ez a szövegek gutenbergi dinamikája.

Mindenesetre a szövegek elnyeléssel fenyegető inflációjára tekintettel kérdés, hogy ez a dinamika nem vezet-e üresjárathoz. Hogy ez az üresjárat nem az írás előtt álló feladatok egyik indoka-e. A nyomtatványok garmadái, melyeket nap mint nap házhoz szállítanak, a betűőserdő, melybe a könyvkereskedésekben beleveszünk - ezek ugyan bizton nem ökölbe szorított kezek, amelyekkel írók és kiadók az informálásunkra felesküdtek. Ezek feltehetően kloroformmal átitatott vattacsomók, melyeket a kiadók állítanak elő, hogy érzéstelenítsenek bennünket (miközben ezek a kiadók gondoskodtak olyan írókról, akik alkalmasak ilyen célokra). Manapság többnyire az elkábítás érdekében készülnek nyomtatványok, és a kiadók, valamint az írók e kábítóipar funkcionáriusainak tűnnek. Ráadásul olyan funkcionáriusoknak, akiket belátható időn belül automatikusan apparátusokkal lehet felváltani: a kiadókat programozott raszterekkel, az írókat szövegszerkesztőkkel - míg végül az ábécétől mint kisteljesítményű kódtól is megválunk, és már csak programozott hangosképek fogják informálni (elkábítani) a társadalmat. Más szavakkal: a szövegek inflációjára és az informatikai forradalomra való tekintettel van-e még értelme az alfanumerikus szövegek írásának, kiadásának, nyomtatásának és olvasásának?

A kérdés itt a kezek ökölbe szorítása, mely kezek áthatolhatnának az érzéstelenítésre szolgáló vattacsomókon. Itt egy esztétikai kérdésről van szó. „Aiszthesztai” azt jelenti, „érzékelni”, és a kérdés az, hogy jelenleg és a jövőben egyáltalán érzékelhetőek-e informatív szövegek; hogy az írók és kiadók képesek-e még a növekvő kábítóipar automatizmusával szembeni összeesküvésre. Ez a kábítás ellen és az információ érdekében folyó összeesküvés, a szövegek ezen tömörítése annak érdekében, hogy a gutenbergi korszakból képesek legyenek az elektronikus korszakba áttörni, ez az a stratégia, amelyet Occam borotvájaként ismerünk. Csak azok a szövegek tudnak áthatolni, amelyek alávetik magukat ennek a borotvának. Mennél tömörebb egy szöveg, annál érzékelhetőbb a szoftver vattapamacsai közepette.

Occam borotvája szerint „entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem” - „szükségtelenül az ember ne szaporítsa a dolgokat”. Olyan szerszám, mely a szükségtelen - a redundáns, ahogy ma mondanánk - lehasítására szolgál. A kiadó ellennyomása az író kifejezőerejének nyomásával szemben olyan, mint Occam pengéjének suhintása. A nyomtatlan és nyomtatott szöveg közti különbség világos: az előbbiek pallos alá kerültek, az utóbbiak győzelmet vívtak ki.

A szövegek a köztük zajló mészárlás ellenére is elárasztanak bennünket. A kiadó pallosa időközben hatástalannak bizonyult. Occam borotvája azonban lehetővé teszi, hogy a pallosnál jobb kritériumokat állítsunk fel: olyan kiadói kritériumokat (lyukakat a raszterben), melyek megfelelnek a gutenbergi szituációból az elektronikus helyzetbe vezető átmenetnek. Vagyis: minél rövidebb egy szöveg, minél tömörebb, annál jobb. Ez egy „információs” kritérium, amely azt mondja, hogy egy szöveg annál informatívabb, minél kevésbé redundáns. Minél rövidebb, annál igazabb, mivel mindaz, ami szükségtelen, nem igaz. Einstein egyenletei igazabbak Newton egyenleteinél, mivel megtakarítják a grammokat, és beérik centiméterekkel és másodpercekkel. Minél rövidebb egy szöveg, annál jobb, mivel mindaz, ami szükségtelen, káros. A rövid előírások (törvények, használati utasítások) jobbak, mint a hosszúak, mivel könnyebben követhető viselkedésmintákat kínálnak. Minél rövidebb egy szöveg, annál szebb, mivel az, ami szükségtelen, nem szép. A szép szöveg élményminta, és minél tömörebb, annál erőteljesebb az általa modellált élmény.

Úgy fest, mintha mi sem lenne egyszerűbb és ezért automatizálhatóbb, mint a szövegek kiadása. Egyszerűen az elkerülhetetlen minimumra kell rövidíteni minden szöveget. Ma minden szövegkritikának így kellene szólnia: csak a minimális szövegeknek van esélyük arra, hogy túléljék az információ forradalmát.

Sajnos azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Vannak olyan szövegek, amelyek éppen a redundanciájukból préselnek ki információt (lásd például Thomas Mann szövevényes kitérőit). Ám nem emiatt, hanem mindenekelőtt azért, mert van egy kritikus pont, amelytől kezdve Occam borotvájának bárminémű használata kasztrálja a szöveget, ahelyett, hogy körülmetélné. Ha a legtöbb redundanciát kiirtják, többnyire nem marad más hátra, mint zajok és érzékelhetetlen információk. Az író és a kiadó közti dialogikus párbaj során ennek a kritikus pontnak a megtalálása a tét: ahol eléri a legmagasabb szintű információt, mielőtt még az egész elkezdene zajjá válni. Végső soron ennek a kritikus pontnak a megtalálása a döntő kiadói kritérium.

A szövegek diskurzusok. Bennük írásjelek áradnak egy végponton túlra, egy őket beteljesítő olvasó elé. Ha Occam borotvája elmetszi ezt a diskurzust, akkor az olvasó már nem lesz képes befogadni (kibetűzni) azt: minél rövidebb egy szöveg, annál nehezebben kibetűzhető. A kritikus ponton túl kibetűzhetetlenné válik. Az író és a kiadó közti párbajnak az olvasás nehézségét a csúcspontig kell eljuttatnia - és e csúcson kell véget érnie. Az olvasót a lehető legmagasabb követelmények elé kell állítania, anélkül, hogy túl sokat követelne tőle. A kiadás kritériuma az olvasó olvasási képessége.

A szövegeknek áradniuk kell. Az összetömörített betűknek, szavaknak, mondatoknak és szakaszoknak hézagmentesen kell egymásra következniük. A szövegrészeknek egy hullámszerkezetbe kell beépülniük. A ritmusról, a ritmusok egymás fölé rétegződő síkjairól van szó. A betűk, szavak, mondatok és szakaszok minden egyes síkjának a saját ritmusa szerint kell rezegnie, és mindnek együtt kell vibrálnia. A szövegeknek „stimmelniük” kell. A szöveg zenei, lexikális, szemantikai és logikai síkjainak összehangolva kell rezegniük. Csak akkor lesz képes egy szöveg az olvasót erre a rezgésre ráhangolni vagy nem ráhangolni, szimpátiára vagy antipátiára késztetni, ha a szöveg stimmel. Ezért Occam borotvájának nemcsak metszenie kell a diskurzust, hanem ezen felül még egybehangzó egésszé is össze kell fűznie azt. A kiadóknak kollázst kell készíteniük a szövegből, ugyanakkor az olvasóknak ezt nem szabad észlelniük.

A szövegeknek jól hangoltnak kell lenniük. A hangoltságnak, a ritmusnak két fajtája van. Az egyik esetében a diskurzus egyik hulláma a másikból következik. A másik esetben egymásnak ütköznek és habzanak. Ezt a második ritmusfajtát szinkópásnak nevezhetjük. Egy szöveg akkor szinkópás, ha mindegyre ellentmond magának és közben mégis szakadatlanul folyik tovább. Egy ilyen szöveg megragadja az olvasót, mivel a szívveréssel szegül szembe, azt ellentmondásra készteti, és akarata ellenére magával ragadja. Egy ilyen szöveg valóban az az ökölbe szorított kéz, mely áttör az érzéstelenítő médiumokon, hogy informáljon. A szöveg belső ellentmondása, szinkopikus ereje az egyik következménye az író és a kiadó közti ellentmondásnak. Az igaz, jó és szép szövegek, tehát az összefogott, szakadatlanul folyó és mégis ellentmondásos szövegek az író és a kiadó közti termékeny párbeszéd művei. Arra a reményre jogosítanak, hogy nem minden szöveg esik a technikai képek felemelkedő birodalmának áldozatául.

Az író ember elsősorban a kiadójának áll rendelkezésére, hogy vele közösségben, a félkész „szövegből” ökölbe szorított kezet formáljon. Ettől azt lehet remélni, hogy az ökölbe szorított kéz átüt az informatikus helyzeten és megragadja az olvasókat, akik - még az alfanumerikus kód meghaladását követően is - teljessé teszik a szöveget. Az író ember a másikat keresi, hogy magányából a kiadóval alkotott közössége révén kitörjön a közösség színe elé (még akkor is, ha ennek a keresésnek nincs is mindig tudatában). A könyvnyomtatás feltalálása előtt nem a kiadókra, hanem mindenekelőtt az egyházra hárult az a feladat, hogy a szövegeket bírálja és az olvasókhoz közvetítse. Ezért az író írásával akkoriban az Egészen Másikat kereste (ad maiorem Dei gloriam). Számára az olvasó szövegének közvetítője volt az istenséghez vezető úton (szövegének teljessé tevéséhez). A könyvnyomtatás megváltoztatta az írást: a vallási elkötelezettségből politikai elkötelezettség lett.