9. Költészet

Hagyományosan különbséget teszünk költészet és utánzás („poiészisz” és „mimészisz”) között. Az ábécé uralma alatt azonban, amikor is a gondolkodás szorosan kötődik a nyelvhez, „költészet”-en általában szavakkal való játékot értünk, melynek stratégiája a nyelvek univerzumának alkotó módon történő gyarapítása. Ez az univerzum a költészet révén a szó- és mondatmanipulációknak, a nyelvfunkciók modulációinak, a szavak és mondatok jelentésével való játéknak, a fonémák ritmikai és dallammodulációjának köszönhetően elmélyül és kiszélesedik. A költészet ilyen értelemben forrás, amelyből a nyelv mindig újrafakad, mégpedig az irodalomban mindenütt, s nemcsak a „költői”, hanem a tudományos, filozófiai és politikai szövegekben is. Az előző fejezet fejtegetései már-már azt sugallják, hogy a költészet mint az utánzás ellenpárja eddig ismeretlen utakat tör magának, olyan utakat, amelyek az apparátusok alkalmazásának és az annak megfelelő új kódnak köszönhetően nyílnak meg. A képek elszakadnak eddigi utánzó funkciójuktól, s alkotóivá, költőivé válnak. Ez a poétikai kényszer már jól kivehető a filmek, videók és szintetikus képek példájából. Ami viszont a költészetet mint szójátékot illeti, úgy tűnik, az új kultúrától el van vágva az útja, mivel az alfabetikus íráshoz kötődik.

Első pillantásra úgy hat, mintha létrejöhetnének nem alfabetikus nyelvi játékok is. Nem játszhatnának-e az apparátusok éppoly jól a nyelvvel, mint a képekkel és a zenei hangokkal? Miért ne jöhetne létre az elektronikus kép és elektronikus zene mellett elektronikus költészet is? Kiötölhetők olyan programok, amelyek az apparátusokat automatikus nyelvmodulációkra késztetik, amelyek az alfabetikus modulációkat költői erőben jócskán túlszárnyalhatják. Egy ilyen jellegű programozás kiszabadíthatná az alfabetikus költészetet jelenlegi elitisztikus börtönéből, és emlékezve az írott nyelv hanyatlására, elvezérelhetné egy mind erőteljesebb és kifinomultabb beszédhez. Ha ezt a stratégiát alkalmaznánk, egy új síkon a dávidi zsoltárokhoz és a homéroszi eposzokhoz hasonló művekre számíthatnánk. Egy új dalt énekelhetnénk az Úrhoz.

A költészetnek mint szójátéknak az ábécétől való leszakadása és a komputerizáló apparátusokra való átvitele mindenekelőtt azt feltételezi, hogy léteznek olyan emberek, akik elkötelezettjei a mind erőteljesebb és kifinomultabb beszédnek. Ez viszont megkérdőjelezi az előző fejezet állításait. Ha szeretnénk a jövőbeni költői tevékenységet előre látni, a költészetről mint az imitáció ellenpárjáról kell elgondolkodnunk, majd a költészet különleges adottságát mint nyelvteremtést kell megvizsgálnunk.

Nem mindig vagyunk tudatában annak, mit is köszönhetünk a szó tágabb értelmében vett költészetnek: szinte mindent, amit érzékelünk és átélünk. Költeni annyi, mint élménymodelleket előállítani, s e modellek nélkül szinte semmit sem észlelnénk. Érzéstelenítve lennénk, és - elkorcsosult ösztöneinkre utalva - vakon, süketen és érzéketlenül tántorognánk ide-oda. A költők a mi érzékelő szerveink. A költőktől kapott modellek alapján látunk, hallunk, ízlelünk és szaglunk. A világ e modellek által jelenik meg nekünk. E modelleket a költők teremtették és nem olyasvalamit utánozva, ami modellálatlanul és nyersen „adva volt”: ha színeket látunk, akkor Van Goghon és a Kodakon keresztül, ha hangot hallunk, akkor Bachon és a rockon keresztül, ha ízeket ízlelünk, akkor Brillat-Savarin és a hamburger a közvetítő. Ezek a színek, hangok, ízek olyanok, amilyenek, nem azért, mert így kaptuk őket készen a természettől, hanem azért, mert kulturálisan, azaz poétikailag valamilyen nem észlelhető, természetes okból ilyennek dolgoztuk ki őket.

Próbálkozzunk meg egy, abból a feltevésből kiinduló érzékelés-történettel, mi szerint a színeket Van Gogh előtt és után másképp érzékeljük. Ez az esztétika, az élmény története lenne. Vegyük például a szerelem élményét:

Mostani szerelemélményünkön jól felismerhető a Hollywoodban kidolgozott szerelemmodell, amely a romantikus költészetben gyökerezik, az viszont a trubadúrokéból táplálkozik. E modellek mögött a keresztény, amögött pedig a zsidó és a görög szerelemmodellekre ismerhetünk, mígnem a gyökerek belevesznek a történelem előtti időkbe. A szerelemmodell családfáján olyan mellékágakat találhatunk, mint például a platóni Erósz, Spinoza amor intellectualisa vagy a nietzschei amor fati. Ez a történeti szempont esztétikai darwinizmushoz vezet. Saját szerelemélményünk ebben úgy aránylik az ógörögökéhez, mint az emlősállatok füle a halak kopoltyújához, vagy úgy aránylik a toltékok szerelemélményéhez, mint az emlősök szeme a rovarokéhoz. A hollywoodi modell egy lineáris fejlődés utolsó láncszemeként jelenik meg benne: esztétikai imperializmusként. Jobban érzékelünk és élünk át minden korábbi, „alulfejlett” kultúránál. Amit mi érzékelünk, az a legérzékibb.

Amióta tudjuk, hogy a modellek, akár a költészet, korábbi modellek tolakodó dörejeivel komputáció útján előállíthatók, azóta efféle érzékeléstörténet nem lehetséges. Nem egy elágazó családfával van dolgunk, hanem a modellek minden irányban szétterülő legyezőjével, ahol az egyes modellek között közvetlen összeköttetés van. Nem az érzékelés fejlődéséről, hanem a sokrétűségről beszélhetünk, nem az esztétika történetéről, hanem az esztétikai modellek átfogó rendszeréről. Az a tény, hogy jelenleg csak néhány élménymodell irányítja életünket, nem történetileg (esetleg politikailag, mint az erősebb győzelme a gyöngébb felett), hanem kibernetikailag magyarázható.

Korunk szerelemélményét a hollywoodi - s nem a buddhista vagy a közép-afrikai - szerelemmodell kanalizálja, mivel a médiumok csatornái történeti, imperialista mintára készültek. E minta meghaladása után a csatornákat másképp is összeköthetjük. Ha például a médiumokba kábelt vezetünk be, akkor a közép-afrikai szerelemélményt éppúgy közvetítik, mint a hollywoodit. Egy ilyen átállítás létrehozásához semmiféle történelmi forradalomra (a gyengék lázadására az erősebbek ellen) nincs szükség. Ez már éppen folyamatban van, mert a médiumok kommunikációs struktúrája megköveteli a keresztkapcsolásokat. És ezért aztán már jelenleg is számos, eddig elnyomott érzékelési modell tör be a minket betápláló csatornákba. Már most jóval komplexebb módon érzékelünk, mint az előző generációk. Nemcsak szerelmi életünk, hanem szín-, hang- és ízélményünk is egyre komplexebbé válik. A költészet mint az élménymodellek szerkezete már kibontakozófélben van, hogy a közeljövőben nem sejtett dimenziókat érjen el. El sem tudjuk képzelni, mi mindent fogunk a jövőben érzékelni és átélni.

Az imént a hangos és mozgó képekről volt szó. Érthetően a beszélt nyelvre is vonatkoztathatjuk az előbbi következtetéseket, s elmondhatjuk, hogy a szűkebb értelemben vett költészet, a költészet mint nyelvi játék, a médiumok keresztkapcsolásának köszönhetően, beszélő képek formájában fog erőteljesen továbbfejlődni. Ezáltal nemcsak képben és zenében, hanem még inkább a nyelvben új poétikai erőt nyernénk. De ennyire leszakadva az ábécétől, nem menne-e vajon veszendőbe mindaz, amit a költészetben becsülünk?

Az alfabetikus költő a betűkkel szavakat és nyelvi szabályokat manipulál, hogy abból mások számára élménymodelleket állítson elő. Eközben az a meggyőződése, hogy saját konkrét élményét (érzelmét, gondolatait, kívánságait) a nyelvbe belekényszerítve, az élményt és az élmény által megváltoztatott nyelvet mások számára hozzáférhetővé tette. Az új, apparátusokkal ellátott és azokat digitálisan tápláló költő már nem lehet ennyire naiv. ő már tudja, hogy élményét méricskélnie kell, élményatomokra kell bontania, hogy digitálisan programozhassa. És e kalkuláció közben rá kell döbbennie, saját élményét mennyire előmodellálták mások. Már nem „szerző”-nek tekinti magát, hanem permutálónak. A nyelv, amelyet manipulál, többé nem a bensőjében felgyülemlő nyersanyagnak tűnik számára, hanem komplex rendszernek, amely kívülről hatol hozzá, hogy ő általa permutálódjon. A vershez való viszonya többé már nem az ihletett és intuitív költőé, hanem az informátoré. Elméletekre támaszkodik és már nem empirikusan költ.

A költészethez való informatív hozzáállás már régóta érlelődik. Mallarmé viszonyulása például elméleti, már-már informatív volt; a költészet hideg, számító, egzakt, sőt mechanikus mozzanatai jól láthatók egyes Shakespeare-szonettek precizitásában. Már-már azt mondhatnánk, hogy a költészet akkor érik be, ha empirikus, intuitív hozzáállását feladja az elméletiért. Az ábécé feladásával azonban a költészet minden naivitása elvész. A múzsák kegyeltjéről alkotott képünket kiszorítja a költőről mint nyelvtechnikusról kialakult kép. A költészet deszakralizálódik.

Ehhez most mindenesetre két megjegyzést kell fűznöm. Először is, gondoljunk csak a szóbeliről az írásos költészetre való áttérésre, amely számunkra például Homérosz alakjában testesül meg. Nem beszéltek-e már akkor is az emberek a költészet megszentségtelenítéséről és technicizálódásáról, amikor a bárdok ihletett énekét összehasonlították a literátus költők betűmanipulálásával? Másodszor pedig kétségbe vonhatjuk a kalkuláló költészet hűvösségét. Az új költőt, aki számítógépe előtt ül és izgatottan várja, milyen váratlan szó- és mondatalakzatok villannak fel a képernyőn, szintén elragadja az alkotás mámora, ami semmiben sem marad el az író költőnek a nyelvvel folytatott harci heve mögött. Minden alkalommal, amikor egy új technikai küszöböt átlépünk, a szemlélőnek olyan érzése támad, mintha a technika felülkerekedne, s minden alkalommal bebizonyosodik, hogy az új technika új alkotói forrásokat tár fel.

Ebből kivetkezően úgy tűnik, mintha a költészet informatizációjával az intuíció elveszne a kalkulálás mellett. Valójában azonban a költő szándékának eltolódásáról van szó. Az alfabetikus költő célja, hogy a nyelvi szabályokat és a nyelvi repertoárt egy előre kialakított terv szerint megváltoztassa. A megírásra váró vers ott lebeg lelki szemei előtt, s a költő megpróbálja a nyelvet ehhez a látomáshoz hozzáidomítani. A kalkuláló költő a nyelvi szabályokat és a nyelvrepertoárt rábízza a permutációs véletlenek játékára, s az a célja, hogy ezekből a tetszőlegesen előbukkanó komputációkból a legmegfelelőbbeket kiválassza. Az új költészetet a betűrendes régitől a véletlennel folytatott újfajta játék különbözteti meg.

A jövőben tehát kétfajta, szójátékot űző költészettel számolhatunk. Egyfelől léteznek majd beszélő mesterséges intelligenciák, amelyek a program értelmében új költemények szakadatlan áradatát adják elő, vagyis afféle mesterséges bárdok. Másfelől pedig a permutációs játék segítségével az informátorok betűrendes vagy másfajta kódolású verseket villantanak fel a képernyőn lélegzetelállító gyorsasággal, mesterséges Eliotok vagy Rilkék módjára. Természetesen lehetséges lesz a bárdok és a Rilkék összekapcsolása - feltéve persze, hogy lesznek még emberek, akik a nyelvi játékok iránt érdeklődnek. Tekintettel az észlelés- és élménymodellek most még elképzelhetetlen tömegére, amelyek kép és hang formájában elárasztják a társadalmat, kétséges, hogy a nyelvet, amely ekkor már csak egy háttérkódot fog jelenteni, továbbra is használni fogják-e észlelések és élmények modellálására. A költői erő valószínűleg egy nem-nyelvi, részben ma még elképzelhetetlen kódra fog összpontosítani. Az ilyen kódokat többé már nem olvasni fogják, hanem valamilyen más módon fejtik meg. Ezzel viszont fölmerül az olvasás jövőjének a kérdése.

A betűrendben író költő versének sorait az olvasóhoz intézi. Élménymodelljét olyan emberek számára állítja föl, akik az olvasás során kiegészítik a művet, mielőtt életüket hozzá idomítanák. Ez annyit jelent, hogy az alfabetikusan író költő mindenekelőtt és elsősorban a kritikusokhoz szól. Az új költő nem fordul effajta befogadók felé. Az általa épített modellek célja, hogy befogadva megváltoztassák és továbbküldjék őket. A költő egy permutációs játék résztvevője, amely során az előző költőtől befogadottat továbbítja a következő költőnek. Így aztán a jövőben kritikáról a szó hétköznapi értelmében már nem beszélhetünk.

Amikor az alfabetikus írás és annak legtökéletesebb formájának végével számolunk, az olvasás bukásától, azaz a kritikai megfejtés bukásától tartunk. Attól félünk, hogy a jövőben minden üzenetet, különösen az észlelési és az élménymodelleket kritika nélkül fogadjuk majd be, s így az informatikai forradalom az embert az üzenetek kritikátlan permutáló befogadójává, vagyis robottá változtathatja.