3. Feljegyzések

Hogy az írásjeleket belevésik a tárgyba vagy a tárgyak felületére viszik, csupán technika kérdése. A technika kérdése azonban nem mindig csak technikai kérdés. Komplex visszacsatolás áll fönn a technika és az azt alkalmazó ember között. A változó tudat változó technikát követel meg, s a megváltozott technika megváltoztatja a tudatot. Amikor az ember kő helyett bronzból kezdte előállítani eszközeit, ez a változó tudat kifejeződése volt, és ugyanakkor egy új tudatformához vezető út. Joggal beszélünk külön a kőkorszaki és külön a bronzkorszaki emberről - vagy a belevéső és a feljegyző emberről.

A legszembetűnőbb technikai különbség a két írásmód között a következő: bevésésnél a stílust, feljegyzésnél az ecsetet (vagy az ecset utódját) használjuk. A stílus ék, amelynek mechanikai princípiumait legkésőbb az ókori görögök pontosan felismerték. Ahogy bonyolult eljárásokkal megpróbálták a festékcseppeket az ecseten rögzíteni, fokozatos betekintést nyertek a fizikába és a kémiába. A stílus primitívebb eszköz, mint az ecset. Ezzel szemben festeni kényelmesebb, mint faragni. A stílus szerkezetileg egyszerűbb és működésében bonyolultabb, mint az ecset. Ez a fejlődés ismertetőjele: szerkezetileg minden összetettebbé válik, hogy funkcionálisan egyszerűbb lehessen. (Még egy utalás arra, hogy előbb bevéstek, s csak utána írtak.)

Az ember véső helyett ecsettel dolgozik, hogy könnyebben és gyorsabban írhasson. Az írás gyorsasága alapvető különbség a bevésés és a feljegyzés között. Az ember ecsetet vagy tollat (természetes ecsetet) ragad, hogy tollasan, szárnyakat kapva, szárnyalva írjon. Aztán megfordítja a tollat, s a tollheggyel ír, hogy még gyorsabban írhasson. (Egyébként ez a tollforgatás, a Nyugat Kelet-ellenes gesztusa egyszer külön figyelmet érdemelne.) A lúdtollról aztán az ember egyre gyorsabban író eszközökre tér át: a golyóstollra, az írógépre, a szövegszerkesztőre - vagyis egyre gyorsabb tollakra. A nyugati írók a szárnyalók fajába tartoznak.

A bevésés fáradságos, lassú, ezért átgondoltan végzett írást követel meg. Ezek „monumentumok” („monere” - „megfontolni”). A feljegyzés hanyagul a felületre vetett írás, amelynek célja az olvasó üzenet útján való tájékoztatása. Ezek „dokumentumok” („docere” - „tájékoztatni”). A bevésések monumentálisak, a feljegyzések dokumentárisok. Ez a különbség nem mindig világos. Amikor a rómaiak palavesszővel viasztáblára karcoltak, az volt a szándékuk, hogy a fogalmakat foghatóvá tegyék. Dokumentálni kívántak. És amikor a szerzetesek lúdtollal szorgosan és átgondoltan az egyik szent betűt a másik után vetették pergamenre, az volt a céljuk, hogy az istenséget kontemplálják: neki monumentumokat állítsanak. Az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a rómaiaknak inkább ecsettel, a szerzeteseknek pedig inkább vésővel kellett volna dolgozniuk.

A mi irodalmunk nem monumentális (mint mondjuk a mezopotámiai), nem követel átgondoltságot és kontemplációt. Dokumentáris, tájékoztatni és nem okítani akar. Nem bölcseket, hanem doktorokat kíván a mi irodalmunk. Gyorsan íródott, hogy gyorsan olvashassák. És ez a gyorsaság a magyarázata az irodalom még mindig erőteljes áradata dinamikájának, melybe nyakig merülünk.

A tollak és utódaik csatornák. Csövek vagy nem, de többnyire fekete tintát vezetnek rá a többnyire fehér felületre. Az író, a tollat vezető kéz utasítja a csatornákat a tinták írásjel formájában történő felvitelére. Az író ezért nem festő, hanem jegyző. Nem festékkel borítja be a felületet, hogy azt lefedve a szín valamit bemutasson, hanem a tinta színét kontrasztba hozza a felszínével, hogy a jelek világosak és érthetőek legyenek (fekete-fehéren álljanak). Nem megmutatás, hanem tisztaság és érthetőség (egyértelmű olvashatóság) a szándéka. Az írás nem a mágikus és tömör gondolkodás kifejeződése, hanem a diszkurzív és történeti gondolkodásé.

Az író jelrakó, jegyző, designer, szemiológus. Mégpedig gyors jegyző. Jeleit „skiccek”-nek nevezzük, amely a görög „szkhe” („elkapás”) szótőből ered. A feljegyzések skiccek, melyek sematikusak. Kifejezésre jut bennük a sietség, a betűk ráérős cirkalmazásának és böngészésének a hiánya. Valójában minden irodalomkritikának a vizsgált szöveg eme hektikus jellegéből kellene kiindulnia. Általában nem ezt teszi, hisz rendszerint az íráson nem látszik meg az, hogy sietősen vetették papírra. Ellenkezőleg, sok helyütt - mivel lehetetlen egyetlen lendülettel feljegyezni - megszakításokat és szüneteket találunk, amelyek, úgy tűnik, odafigyelésre késztetnek. Ezeket a kikerülhetetlen megszakításokat („epocha”) e feljegyzésekben át kell gondolnunk.

A tollal újra és újra félbe kell hagynunk az írást, hogy a tintatartóba márthassuk. Még a technikailag viszonylag fejlett írógépek is időnként gépszalagcserére szorulnak. A legerősebb tintafolyam sem kiapadhatatlan. Még a feljegyzéseket váró felületek sem határtalanok, hisz új lap után kell nyúlnunk, ha a régi megtelt. Csak ha feljegyzést telexszel helyettesítik, válik majd lehetővé technikailag az írás szakadatlan áradata.

A szakadatlan vonalvezetés azonban még az anyagi, objektív írásgátlók leküzdése esetén sem lehetséges. A helyesírási szabályok (legyenek azok logikaiak vagy szintaktikaiak, vagy az ábécé esetében fonetikaiak vagy zeneiek) „kalkulációk”, tehát jelek között intervallumokat tesznek szükségessé. Ezeket az intervallumokat a szavak, a mondatok, a bekezdések és a fejezetek közé kell helyeznünk. A felírás gesztusa „staccato”, mivel maga az íráskód is pont formájú („distinkt”).

Az, hogy a feljegyzés gesztusa egyszerre hektikus és akadozó, visszahat az íróra. Strukturálja a „történeti tudatot”. Jóllehet gyorsan és sematikusan (a végszót, a jövőt siettetve) írunk (és gondolkodunk), mégis asztmatikusan írunk (és gondolkodunk). Szüntelenül félbe kell szakítanunk az írást, hogy levegőt vegyünk. A feljegyzésnek és a feljegyző gondolkodásnak, ennek az egyfelől sürgető impulzustól fűtött, másfelől kontemplatív szünetekre kényszerülő tudatnak a belső dialektikáját „kritikai gondolkodásnak” nevezzük. Arra kényszerülünk, hogy a feljegyzés árjából újra és újra felbukjunk, a lejegyzett kritikai áttekintése céljából. A feljegyzés kritikus, ismétlődő megszakításokra ösztönző gesztus. Az efféle krízisek kritériumokat követelnek meg. Ami a feljegyzés esetére érvényes, érvényes minden történetre is.

A feljegyzés egyszerre hektikus és akadozó, sematikus és kritikus természete mély betekintést nyújt a sorokba rendeződő gondolkodás (és cselekvés) szerkezetébe. Mégpedig az idő mentén futó gondolkodás (és cselekvés) struktúrájába, amely a múltból jőve a jövőbe siet, miközben megállás nélkül átfut a jelenen. Az ilyen idő egzisztenciálisan nem tartható ki. Hiszen az átfutott jelen az a hely, ahol „jelen” vagyunk: a jelen mindig az, ahol mi vagyunk. S ez ráadásul az a hely, ahol a világ megvalósul (megjelenítődik), méghozzá a múlt és a jövő is. A jövő a jelennek az a horizontja, ahonnan a lehetőségek megérkeznek, és ami felé mi a jelenből indulhatunk, hogy e lehetőségeket valóságossá, jelenlevővé tegyük. A múlt semmi (éppen elmúlt), kivéve, ha feloldjuk a jelenben. Az a gondolkodás (és cselekvés), amely megállás nélkül átfut a jelenen, egzisztenciálisan téves gondolkodás (és cselekvés).

Amíg az ember lassan, fáradságosan és átgondoltan vésegetett, addig ismeretlen maradt előtte a történeti irányultságú gondolkodás őrülete. A régi szép idők lassan és nyugodalmasan teltek, nem kimondottan héraklészian. Együtt lehetett élni velük. A feljegyzéssel azonban felgyorsult a fejlődés. Mára már száguld. Csak a feljegyzéssel vette kezdetét a történeti tudat. Elviselhetetlen, hogy feladtunk minden valóságo(s)t a lehetséges, minden létezőt a leendő javára. Ez a mélyebb oka annak, hogy felírás közben újra és újra megállni kényszerülünk, és hogy nem kerülhetjük el a válságokat. A fejlődés árja magával ragad bennünket, mi azonban állandóan felmerülünk belőle, hogy ne veszítsük el teljesen a kapcsolatunkat a valósággal, hogy ne váljunk teljesen haladó módon őrültekké.

Manapság kezd kiderülni, hogy a szakadatlan feljegyzés, a szakadatlan és egyre gyorsuló fejlődés az apparátusok lényege. Elég azt a szédületes sebességet látnunk, amellyel a videótextek jelennek meg a képernyőn. Az apparátusokat egzisztenciálisan semmi sem fékezi: nem léteznek, s nincs szükségük levegővételre. Ebből következően a haladást, a történeti gondolkodást és cselekvést rábízhatjuk az apparátusokra, jobban értenek hozzá. Mi pedig megszabadulhatunk az egész történelemtől, távolról szemlélhetjük, s más dolgokkal (a jelen konkrét átélésével) törődhetünk.

A szemlélődésre, a szemléletességre nem az írás a legalkalmasabb kód. Erre alkalmasabbak a képek. Éppen ott tartunk, hogy a felírást (és egyáltalán az írást) rábízzuk az apparátusokra, mi pedig a képkészítésre és a képszemlélésre összpontosítsunk. Éppen ott tartunk, hogy átköltözünk a „technikai képek univerzumába”, hogy onnan tekintsünk alá az apparátusok által automatikusan megírt történelemre. De ez az átköltözés jócskán bonyolult folyamat. Az írás nem haladható meg minden további nélkül. Először is, mert a kontemplált képek a történelemből (az apparátusokból) táplálkoznak. Másodszor, mert ezek a képek a történelmet (az apparátusokat) programozzák. Harmadszor pedig ezek az apparátusok nem úgy írnak, ahogy mi írunk: más kódot használnak. Az apparátusok által megírt (és csinált) történelem egy másik történelem. Ez már nem történelem a szó szoros értelmében. A technikai képek univerzumába való átköltözés mindenekelőtt azért bonyolult, mert belebotlik a betű szerinti gondolkodásba, a betűbe.

A feljegyzések elsősorban irodalmi, betű szerinti szövegek, még ha más írásjelek (például arab számjegyek) is előfordulnak bennük. A technikai képek ábécé utáni univerzumába való fáradságos átköltözés arra késztet bennünket, hogy alaposan szemügyre vegyük a betűket, mielőtt eldobnánk és ad acta helyeznénk őket.